A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-12-06 / 49. szám
LEIF ARNOLD UOLMA A K.ISFIÚ JSAZ ÖREGEMBER. A öregember kézen fogva vezette a fiúcskát. A gyerek apró, meleg keze teli volt bizalommal. Sapkát nem viselt, haja sötét és göndör. Egy hosszú fogolyoszlop legelső sorában meneteltek. Útközben egyhelyiitt rét mellett mentek el, állatok legelésztek, és a fiú élénk örömmel mutogatott rájuk: — Nagypapa, nézd, mennyi lő ...! Az öreg elmosolyodott. — Nem lovak, fiacskám. Tehenek. A fiú nagyvárosban született, és hét esztendejét hideg, szürke kőfalak között élte le. Még sosem látott tehenet. Az öreg hozzáfűzte: — Ezektől kapjuk a tejet. A fiú tudta ezt. Sokáig nézett a tehenek után, s mikor már nem látszottak, nyafogni kezdett. — Nagypapa szomjas, vagyok. — Tudom, fiacskám — válaszolt az öreg. — Mindnyájan szomjasak vagyunk. Türelmesnek kell lenned. Lehet, hogy hamarosan pihenőt tartunk, és ihatunk. A gyerek erre egy kicsit megnyugodott. A levegő enyhe volt és párás. Igazi ősz. Éjszaka esett, és az út, ahol mentek, még itt-ott nedvesen fénylett. Az öreg átsegítette a fiúcskát a tócsákon. Vékony és elhasznált gyerekcipője zsinórral volt a lábára kötözve. Az útszéli fákról sárga levelek peregtek. Néhol hervadt levélszőnyegen jártak. A fiúcskát elszórakoztatta, hogy így beletaposhatott a levelekbe, és a bokáig érő levélkupacokat egy-egy rúgással felkavarhatta. De az öreg rászólt: járjon rendesen. Az ilyen játék koptatja a talpat, és a madzag, amely összetartja a cipőt, könnyen elszakadhat. — Aztán majd .. járhatsz mezítláb — tette hozzá. A gyerek megértette és abbahagyta a csoszogást. Egy ideig csönd volt. aztán megkérdezte: — Nagypapa, hob a papa? — Apádnak ott kellett maradnia. Dolgozni küldték. — Nem jöhet ide? — Nem. A fiú ezen egy kicsit elgondolkozott, aztán nyűgösködve kérdezte: — Miért kell nekünk itt mennünk, ha papa nem jön — velünk? — Nem tudom, fiacskám. És ne kérdezz annyit. A katonák nem szeretik, ha beszélgetünk. Tilos. Ha valamit mondani akarsz, halkabban beszélj. — Igen. — A fiú suttogva kérdezte: — Nagypapa, haragszanak ránk a katonák? Az öreg némán bólintott. — Miért haragszanak ... ? Mi nem vétettünk nekik semmit! Megpróbáltam az egész idő alatt, hogy jő legyek. Az öreg fáradtan felelt. — Ez azért van, mert mi foglyok vagyunk és a katonáknak vigyázni kell ránk. A fiú egy kicsit eltöprengett mielőtt megkérdezte: — Gondolod, hogy majd apa is odajön, ahová mi megyünk? — Még nem. Talán majd később. Ne gondolj most erre. Biztosan találkozunk vele. Az öreg halkan, megnyugtató hangon beszélt. De a gyerek tovább nyöszörgött. — Vissza akarok menni a-'papához, — Nem lehet, fiacskám. — De! — Nem! — az öreg sóhajtott. — Fogadj szót! Különben a katonák elvisznek tőlem... — De nem akarom ... —. De muszáj. Az öreg szorosabban fogta a kis kezet. A gyerek sírdogált. — Anya hol van? Az égben. — A jóistennél meg az angyaloknál? — Ott nagyon jó dolga van. A gyerek eltöprengett. Egy ideig semmit sem kérdezett. Aztán megfeledkezett az egészről. Az öreg azt gondolta: milyen boldog. Sok mindent nem is ért még. Talán azt sem érti, hogy mi a halál? Pedig könnyen lehet, hogy nemsokára meghal. Napkelte óta meneteltek. Déltájban egy kis falun keresztül vitt útjuk, és egy folyóhoz értek. A falu kis péksége az út szélén volt, frissen sült kenyér illata felhozott feléjük. A kisfiú panaszkodott: — Nagyapa éhes vagyok ... — Maradj nyugton — válaszolta az öreg. — Hiszen kaptunk enni, amikor elindultunk a táborból. — De az már olyan régen volt.’.. és olyan keveset kaptam. — Nemsokára megint kapunk. Próbálj valami másra gondolni, akkor nem érzed az éhséget. — Nem tudok, nagyapa. Fáj a gyomrom ... — Majd elmúlik ... A falucska lakói csoportokba verődve nézték a menetet. Szegény parasztok voltak, néma volt a tekintetük. Az egyik keresztutcánál két kislány játszott. Nagy négyszöget rajzoltak a homokba, és egy lábon ugráltak a vonalak között, közben pedig egy kis piros cserépdarabot próbáltak továbbrugdosni. Mialatt a csoportokban álló emberek között mentek, a fiú az öreg mögé bújt, a kislányok játéka odacsalta tekintetét. Nem volt felnőtt a közelben, és a kislányok vele egykorúnk, folytatták játékukat, nem zavartatták magukat. A piros cserép most az útra esett, éppen oda, ahol a foglyok menete elvonult. A fiúcska hirtelen lehajolt és felszedte a cserepet. De az öreg rémülten szólt rá: — Dobd el azt a követ! — Nem — felelte a fiú. — Kell nekem. Olyan szép ... — Nem tarthatod meg. Tilos bármit is felvenni az útról. És ez a kövecske a kislányoké. Nem tarthatod meg. — Én találtam — mondta a fiú dacosan —, az enyém! — Azonnal dobd el! Ha a katonák látták, hogy valamit felemeltél, lehet, hogy le is lőnek. De a kisfiú még keményebben szorította kis öklébe a követ. Az út dél felé kanyarodott és tovább követte az újra felbukkanó folyót. Széles, bővizű folyó volt, észak felé igyekezett. Elmaradtak a fák. Az út és a folyó két oldalán tágas rétek és szántóföldek következtek. Aranysárgán, éretten állott a gabona, hajladozott a szélben. Látták a parasztokat, amint dolgoznak a földeken, aratnak. A fiúcska egy kis időre elfelejtette bánatát: a lovakat nézte és a zümmögő cséplő- és kévekötőgépeket. Azután újra nyöszörgött egy kicsit, mert egyre éhesebb lett és a lába fájni kezdett. Cipője tele volt porral és kaviccsal. A madzag meglazult és a cipőtalpak félrecsúsztak. Az öreg nem mert megállni, hogy segítsen a fiúnak. A katonák kemény tekintettel figyeltek mindenre, és nem tűrtek semmiféle szabálytalanságot. Fekete géppisztolycsövek meredtek fenyegetően az oszlop felé. És az öreg tudta, hogy ez a fenyegetés nem tréfa. Megkísérelte vigasztalni a gyereket. —- Hamarosan odaérünk — mondta — és akkor pihenhetünk majd. A fiú elpityeredett. És úgy látszott, hogy a vigasztaló szavak nem segítenek. De az öregnél valami kézzel foghatóbb dolog is volt tartalékban. így szólt: — Ha igazán olyan nagyon éhes vagy, kaphatsz valamit enni. Van a zsebemben egy darab kenyér. Száraz és kemény, de a te fogad megbirkózik vele. Abbamaradt a sírás és az öreg elmosolyodott: — Törjek le belőle egy darabot? Adjam a kezedbe? — Igen, nagyapó... — A fiú kérlelni kezdte. — Sok van neked? Megkaphatom egyedül az egészet? — Megkaphatod. De elő-bb töröld meg a szemed. És vigyázva egyél, hogy senki se lássa. Különben elveszik tőled a katonák. A fiú bólintott, és apró maszatos öklével letörülte könnyeit. Az öreg a zsebébe nyúlt, letört egy darabot a száraz kenyérből, a gyerek gyorsan a szájába dugta. Nem tartott sokáig. A kenyérszelet kicsi volt és vékony. A gyerek éhes. Amikor már semmi sem maradt, az öreg kiszedegette a morzsákat is a zsebéből, és ujjheggyel a maga szája felé vitte. De a fiú kinyújtotta a kezét és az öreg szíve meglágyult. A morzsákat is neki adta. Mindez kevés segítség volt. A kenyér egy ideig elfelejttette a fájó lábát. De az éhség alig csillapodott, és amikor a morzsák is eltűntek, a kisfiú könyörögve kérdezte: — Van még, nagyapó? — Nem, nincs több. A folyó simán, szeiid hullámokkal folyt azt út mentén. Némelyik helyen az út szorosan a parthoz ért. Az öreg ismerte az utat és a folyót, s elmondta a gyereknek, hogy néhány óra múlva egv nagy hídhoz érnek. De a fiú kenyérért rimánkodott. Az öreg vigasztalta. — Ha a hídhoz értünk, bizonyosan megállunk. és ott enni is kapunk. A part mentén magas fű nőtt. Egy helyütt egy csapat vadkacsa úszkált a vízen. A nagy madarak felkeltették a fiú figyelmét és az öregnek meg kellett magyaráznia, hogyan tudna) lábukkal evezni a ma10
