A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-12-06 / 49. szám

/

BÁRCZI ISTVÁN:

SEMMI SE VOLT ELÉG

1.

Reggel szedett egy marék petrezselymet, de akkor délben nem ettünk ebédet.

Érik már! - mondta, s nézett az almafára, de akkor gyorsan kivágtuk a fát.

Negyven évig járkált az udvaron: a tárgyak hátán széles jegy: tenyérnyom

nem illik semmire a mi kezünk.

2.

Semmi se volt elég,

be kell fejezni minden apró dolgot.

Hívnám, ha élne még: a kertben sűrűsödnek a gyom-lombok.

Kapálna, vágna már,

nézne, mint régen annyi almafára.

S nézném, amint kapál.

Szememre ül néhány csepp meleg pára.

Cseléd volt! Mindig az.

Szolgája úrnak, kertnek, udvarának. Munkája így igaz.

Mit tudta ő, hogy egyszer csak kifárad.

Dolgozott. Ennyi volt.

A fa alatt talán még tízig számolt.

S hogy most lelkem sikolt:

csak azért mondom el, mert a mamám volt.

SZITÁSI FERENC:

CSAK SZERESS

Olyan csodás vagy mint az érett alma lengő ágon ring a teljesség rajta

Ha akarod itt maradhatsz nálam izmoskarú csóktalan percekben is pattanhat szikra dúlhat az áram

Csak szeress

Szíveddel incselkedik a szerelem Csillagok

apró fényszárnyú madarak Piroslanak

tenyereden

Végtelen leszel kékszirmú távol Vagy rózsa meiynek illat-adója megsokszorozódik önmagától

Csak szeres

DÉNES GYÖRGY:

ÁLOM

Egy asszonyarc, egy régi, messzi kép jön át az úton és leül eléd.

Zöld szeme ég, mint alkony a vízen és nem tudod, honnan jön s mit üzen.

Találgatod, hol láttad őt, mikor és mért kísért fel benned annyiszor?

Tán álmaidban, árnyas fák alatt hozta feléd az ifjú pillanat?

KESZELI FERENC:

TUDATHASADÁS

Az én férfikorom érkezését nem jelentették be márványtekintetű ajtónállók s már azt hittem rég megszületett de napról napra újra és újra

belezuhan második évtizedem észrevétlen közeledtébe s e pillantokat uraló relatív csöndben eszmélek rá hogy a Kínnak a Magánynak a Gyönyörnek s a Vágynak határait

nem rajzolta meg semmiféle kéz.

TŐZSÉR ÁRPÁD:

Versterelő szelek

A kimondott szó megmarad az űrben, minden kiáltás felettünk lebeg.

A szófelhőket kavarják, hajtják, terelik a szelek.

Sorsok, alakok, gondok forognak, ágyak homályában elrikácsolt szavak, sötét kapukban tett vallomások — Pletyka s biblia egymásba harap.

Anyák gyermeküket dicsérik, költők vonítnak, pörög a szitok, katonanóta reze peng, s nyerít felszabadultan az államtitok.

Az emberiség legnagyobb verse ősállapotban kavarog felettünk, bánhatjuk, hogy csak költők, s nem versterelő ciklonok lettünk.

9