A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-22 / 47. szám
túrára Is, ha éppen más, fontosabb nem akadt. A gabona nyomása megviselte a falakat, a parkett Is elkorhadt, de a cseppet sem költői épület költői ecsetelése helyett érjük 'be ezekkel a puszta tényekkel, amelyek önmagukért beszélnek. Kót-három évig — addigra állítólag mégis felépül az új művelődési otthon — még ilyen körülmények mellett Is kell produkálni valamit. Mert ezen van a hangsúly. A kilenc vezetőségi tag a kudarctól, a fészkelődő felelősségtudattól (valóban minden lehetőt megtett-e?) s a nem kicsi gondtól, amit az újjászervezés jelent, neklhevülve, ki-ki a maga temperamentuma szerint veszi sorra, s vitatkozik a lehetőségeken, melyik út lenne eredményesebb. Végül is mindnyájan tudjuk, hogy a nehézségek ellenére Is — dolgozni érdemes, és boldogulni lehet, ha nem hiányzik a kellő ügyszeretet. A régi fájó pont A HNB új elnöke, Jányi elvtárs értékes javaslatot tett: a többi tömegszervezet legaktívabb tagjai saját szervezetükön belül Irányítsák a fő figyelmet egy Ideig a kulturális élet felé, amíg a Csemadok túl lesz az újrakezdés nehézségein. — A költő szerint boldog, aki újra kezd — mondja mosolygó iróniával Füri elvtárs, a HNB alelnöke —, hát nekünk ebből a boldogságból ugyancsak kijutott. Aligha lesz ez másképp, mert hiszen legjobb, legrátermettebb fiataljaink javarésze, mikor éppen a legértékesebb munkát fejthetné Gyűri elvtárs: a kulturális munkát első sorban vonzóvá kell tenni ki, elszakad a községtől vagy tovább tanul, s ha már tanulmányait befejezte, akkor a kenyérkereset viszi máshová, mert Itt elhelyezkedési lehetőség alig akad. Azért járja az a tréfa is, hogy Kolumbus mikor felfedezte Amerikát, elsőnek ott is egy gútai emberbe botlott. Akárhogy is vesszük, Gútáról rengetegen járnak munkába az ország minden részébe. Azoktól, akik hetenként csak egyszer járnak haza, különösebb kulturális aktivitást kívánni igazán nem lehet. A napi utazás pedig még fárasztóbb. Nem csoda, ha érdeklődésük többnyire már csak a televízióig terjed. Itt megint a régen fájó pontba ütközünk: szüksége lenne a községnek egy több száz embert foglalkoztató ipari üzemre. Molnár Géza, a Csemadok gútai szervezetének elnöke az emberek elkedvetlenedésének egyik komoly okára mutat rá, s bár maga az ok többé nem áll fenn, következményeiben még mindig hat, s ezért hiba lenne nem beszélni róla. Egybehangzó állítások szerint még nemrégiben is görbén néztek azokra' a Csemadok-tagokra, akik valóban tevékenykedtek, és egyesek a hivatalos tekintélyt méltatlan mó: dón arra használták fel, hogy közvetett formában nyomást gyakoroljanak ezekre a kultúrmunkásokra, mintha bizony a régi, helyi magyar népszokások (pl. a sortáncjárás) ápolása, átmentése nem lenne teljes összhangban a szocialista hazaflsággal. A tavaszi községi választások óta ezek a HNB-ről fújdogáló hideg szelek megszűntek, Jányi elvtárs személye rá a biztosíték. Ö volt az, aki leginkább követelte a tanítóság és egyáltalán az értelmiség erőteljes, friss kezdeményezését a Csemadok szervezetén belül, hiszen főképp ezek a dolgozók felelősek a község szellemi arculatáért. És a twist? Elhangzottak olyan vélemények is, hogy az új hotel, a kávéház, a tea-délutánok és táncestók vonzzák csak az ifjúságot, életérzésüket maradéktalanul fejezi ki a szórakozásnak ez a formája. Ebben nem hiszek. Illetve az igazság nem ilyen pofonegyszerű. Ez is kell az ifjúságnak, és legyen is része benne, de jó pedagógusoknak, pszichológusoknak, amilyeneknek a vezető kultúrmunkásoknak lennlök kell, semmiképpen sem lehet komoly vetélytársa a hotelbeli új szórakozási lehetőség, talán inkább segítőtársa. Míg a könyvtárteremben folyt a vita, néha behallatszott egy-egy muzsikafoszlány. Valamelyik szobában a tánccsoport próbált. A láng pislákol ugyan, de még nem aludt ki. Oj lelkesedés szelével kell lángralobbantani, kitartó munkával izzásban tartani. Akkor majd nem elégíti ki a gútaíakat a televízió, mozi, a MATESZ vendégjátéka, hanem aktívan, alkotó módon akarnak majd maguk is részt venni a kulturális életben, s ákkor örömmel s elismeréssel teli beszámolót Is adhatunk munkájukról. ORDÖDY KATALIN Ezt láttuk Délután négy óra — tehát még rimaszombati időszámítás szerint is fényes nappal. A Városkert vendéglőjének udvarén egy férfi áll, arccal a drótkerítésnek dűlve és sir. Az arca is, a homloka is véres, orrából is vér folyik. Szeme könnyes és zavaros, fogait csikorgatja s hátborzongató hangon átkozódik. Miért sír és miért átkozódik? Mert megverték. Csúnyán és szívtelenül. Az imént történt, közép-európai időszámítás szerint 1B óra 00 perckor. A dolog egészen egyszerit — egyedül állt öt emberrel szemben: alul maradt. Most része18 gén sír és fenyegetőzik — a többiek bevonultak a vendéglőbe és isznak a „győzelemre“. S minket most nem is érdekel, miért verekedtek s hogy kinek van igaza. Végeredményben a „győztesek“ is, a megvert is egyformán részegek. Az igazi győztes ebben az esetben is az alkohol. Az viszont érdekelne bennünket, meddig tűrik még a rimaszombati illetékes hatóságok, hogy a részeg korhelyek világos nappal is életveszélyessé tegyék a Városkertet!?? —n. 1.—
