A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
Részletek Bébi Tibor Bábi Tibor új verskötete a Versbarátok Körének egyik nagy reprezentatív jelentőségű eseménye lesz. A költő magas minőségi színvonalon összegezi mindazt, ami a költőt előző köteteiben foglalkoztatta, és betetőzi azt a felfelé Ívelő fejlődési vonalat, amit utolsó kötete, a „Tízezer év árnyékában" jelzett a legvilágosabban. Bábi gondolati lírát teremtett, s az eszmei és lírai elemek egyensúlya okozza, Hogy mindvégig izgalmas és szép ez a könyv. Negyedik tétel ni. Nőé bárkája: állatkert úszik az ég alatt. Megszelídített fák, gyepágyak, sápadó virágak tapadnak szomjasan a hús talajba, csenevész bokrok, füstölgő korcs szenvedélyek; a rég letarolt őserdőnek csak hamva, üszke itt e kedélyeket borzongató séta. Nyelvem alatt valami vad madár elhalt rikoltása, torkomban oroszlánok tompa bödülése, talpamban, izmaimban a párduc és a farkas nesztelen lopakodása, s fehér ingben, vasalt ruhában, civilizálton álldogálok, ketrecen, rácson kívül visszabámulok a ködbe, redves viliózó sötétségbe. Álarc az arcom, íme, lássátok, mulattat engem is e majmok torz, trópusi vidámsága. Idegeimben egy el nem robbant robbanás feszül, s titkolt félelem borzongatja bőröm, mikor a szél halkan és óvatosan védtelen hagyott hátam mögött a nyírt pázsit füvére lép. Üdvöltenék, menekülnék - ó vissza, vissza az időbe - valami új és ismeretlen borzalom előtt ismert és elviselhetőbb borzalmakba. Hiába futok, nincs vissza-út, magam vagyok, a bárka és a vízözön.. Elárasztottam minden tájat, tengert, s elérek minden bolygót, remegő sápadt csillagot. Kénytelen úszom, áradok. Nem élhetek szörnyű szerszámaim, a gépek nélkül: a mindenségben épitem meg új Aratót hegyét. Vili. A templomok hideg kövét koptatja térdük. Megtörtek, fáradtak, megvénültek, nem ízlelték derűs és gondtalan napok nyugalmát, ízes, édes örömét. Halál, gond, élet őrli őket, s rajtuk bosszulta meg magát minden érdek, düh, vágy, vak szenvedély, minden, törpe hatalom. Ott mennek, ni, vonulnak végeláthatatlan, hosszú sorban, fekete kendők, ködmönök processziója egy roppant koporsó mögött; temetik szüntelen két háború halottait. Ott köztük lépeget apám, anyám, ó drága, ősz fejek. Mit ér őnkínzó hosszú lázadásom; fáradt, megtört szemükben a temetőkre táguló, fekete láthatár. Fiuk a rög alatt, leányukat kurafi katona gyalázta meg. A letarolt mezőkön, életen sáska pusztít, sárga nap s aszály dúl, vagy sodró árvíz hömpölyög - borjavesztett, meddő tehén fejük fölött a bőgő ég. S a jövendő? ígérhet bármit, meg nem értik, fülelő bús fülük kapdossa rémülten a Dies irae szörnyű sirámait. Ki érti érthetetlen vonulásuk, reményeik. Együgyű drága szentek, nem vették el soha senkinek életét, de iíak életet. Mellüket verve szánják-bónják mások magukra vállalt otromba bűneit - vigasztald, oldd fel őket, nem létező jó istenem, ültesd magadhoz jobb felől!... A forrás éneke című versciklusából A forradalom (Második közbeiktatott ének) Szegeden hátába döfték a tőrt; űzték bojárok, bősz légiók, Párizsban, Bécsben, Prágában frakkos diplomaták - a Balkánon kis cárevicsek osztoztak rajta. A Csallóközből, Bodrogközből kiáltozott elkékült, szederjei szájjal. Eltemették, bár meg se halt. A föld alatt vonult és vitte, vitte tovább a zászlót, Lenin üzenetét. Nem volt magyar, se szláv, germán, se kínai: a nemzetek büszkesége volt. Nem lehet börtönökbe, se vámhatárok börtönébe zárni, se tarkón lőni, Berlinben, Pesten, Madridban, Moszkvában és Pekingben sem. Bitók alól, a táborokból, erdőkből, nádasokból megsokasodva tört elő; nem állították meg hadak, se vilámháborúk, vele tart minden nép, az elnémított szó, az elnyomott tudás. Ő kényszerít minden bokrot, fát, virágot, lombot hajtani, növekedik - csöndben és észrevétlen, akár a fű, a változékony energiákat változásra kényszeríti, és fölrobbant minden zárt, makacs, mozdulatlanságot. Békében ellentmond a gyáva békességnek, és ellentmond a háborúnak is. Ott ágaskodik minden mozdulatban, a mindenség törvénye - változáséit ő szervezi. Botor és balga hit, hogy sírba lökték, mert halhatatlan, s föltámasztja — virágban, fűben, fában, búzamagban — a hősök porladó, elárult csontjait. A forradalmat nem temették el. Ot kontinensen át élők s halottak élén menetel; a termonukleáris szintézist ő vezérli fenn a sose hunyó Napban: ö robban el a simogató, szelíd fényben, sugarakban, a tudatlanság ellen lázad a tegnapinál bölcsebb gondolatban. A madarak csőrét, a költők tollát dalra kényszeríti, ő mozdul a kis tojásban, csirázó magban a rög alatt, a férfiak s a nők szivében, az örvendő anyai sziv alatt, szelíd, erőszakos, akár a szerelem. Hiába döftek tört hátába Szegeden, s árulták Párizsban, Bécsben, Prágában frakkos diplomaták, a kis Csallóközben, Bodrogközben titkon megérintette váltam, s értek, szólok azóta minden nyelveken. 11
