A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
/ LacKÖNÉ Ljr\ ♦ t,ss ,BOLva te^yaXxXes aes^öuy (15) Az új kastély egy ablakából világosság hullott a néma éjszakába. Mint egy hoszszú felkiáltójel nyúlt el a sárga fény a kastély mögötti árnyékra s fénye a nagyaszszony szívébe hatolt. A fia ablaka világított ide, az ő szobájába. „Mi az? Emi is ébren van?“ — nézte a kivilágított ablakot s hogy jobban lásson, homlokát az ablaküveghez szorította. — Beteg talán? Vagy ... valami történt?“ A fény hidegen csillogott s a nagyaszszony hirtelen elhatározással öltözködni kezdett. „Ok nélkül nem virraszt a fiam . .. Valami bajuk van, úgy látszik ezt éreztem meg, ez nem hagyott nyugton...“ Gyorsan, kapkodva szedte a ruháit magára, s ne hogy felriassza aa álombamerült házat, halkra fogott léptekkel osont ki az éjbe. Az új kastélyban a dada nyitott ajtót. — Mi történt? Mért nem aludtok már? Beteg van a háznál? — A kis Ara nyűgös... Forró láz verte ki a testét, mellette virrasztunk a tekinkintetes úrral. — A fiammal? ... És a tekintetes aszszony? A dada elkapta a szemét a nagyasszony szigorú tekintete elöl. Zavartan babrált a köténye szélével. — A tekintetes asszony még nem jött vissza a losonci bálról. — Honnan? Mit beszólt? Hogy a menyem ... a tekintetes asszony bálba ment? A losonci bálba? — Ügy hallottam, kérem... — hebegte ijedten a dada. Az új bordóselyem ruhájában ment el, amit nemrég küldtek Pestről... Abban a csipkésben ... A nagyasszony úgy érezte, hogy hirtelen megszédült. Egy percig nekidölt a falnak, aztán mintha le akart volna valamit dobni magáról, összerázkódott. Nem, a dada előtt nem szabad kimutatni az érzelmeiből semmit. Fizetett személy nem tartozik a családhoz, — úgy kell tenni, mintha tudna a dologról, mintha ő küldte volna el Erzsit a bálba. — Persze... persze... El is felejtettem, hogy ma éjjel van a bál... No menj gyorsan a kicsihez vissza, mindjárt ott leszek ón is, addig is áztass be néhány törülközőt állott, langyos vízbe, borogatáshoz .. A dada alázatosan meghajolt s eltűnt a gyermekszobába vezető ajtó nyílásában. A nagyasszony meg kimért, katonás léptekkel a fia szobájá felé sietett. ... • A téli éj jégvirágokat rajzolt az ablaktáblára.. .. Madách az ablak mellett állott s leheletével próbálta leolvasztani a képződött jégvirágokat. A fagy azonban erősebb volt az akaratánál, új pálmaágakat, liliomokat, varázsolt a leolvadt levelek helyére... Csak itt-ott képződött vékonyka rés, amelyen át látni lehetett a faluból elvezető utat, melyen egy elsuhant szánkőtalp hóba fagyott nyoma csillogott a holdvilágos éjben ... Madách nem fordult hátra az ajtónyitásra. Fejét az ablaküveehez szorította, mint-Y2 ha a kívülről beáradó hűvösséggel akarta volna lehűteni homloka tüzél s megszüntetni az agyában kavargó gondolatokat, melyek súlyosabbak voltak rabságában viselt bilincseinél ... Csak akkor nézett hátra, mikor az édesanyja hangját meghallotta. — Emil... Fiacskám! — Édesmama! Drága jó anyám! Arcán határtalan szomorúság, bánat ömlött el. Bőre kísértetiesen halvány volt, az egész embert lobogó két szeme s hatalmas, előre domborodó homloka uralta. Ügy látszott, mintha tegnap óta tíz évet öregedett volna . .. Az anyja felkiáltott s kitárta a karját. S most a volt táblabíró úr, három gyermek apja, ki látta „lezúgni nagy napok viharját“, aki már megízlelte a hírt, a dicsőséget s a börtön gyötrelmeit — úgy borult szülője karjába, mint oltalmat kereső, csüggedt kicsi gyermek. S az anya és a fiú, hosszan, szótlanul átkarolták egymást... A pirkadat csak lassan tört magának utat a sűrűsödő ködben, még birkózott a kékes színbe játszó opálos párával, míg tűznyilaival kiűzte a sztregoval völgyből s fölhajtotta az Imredomb hátára, hogy ott aztán felhővé válva osonjon tova Kékkő irányában ... A hideg ám még nagyobb lett s friss szél is kerekedett mely egykettőre porhóval fújta be a nógrádi országutakat s zörgetni kezdte az ablaktáblákat, besüvített az ajtók résein s felborzolta a kutyák szőrét az udvaron ... Istenkísértes volt most a szabadban járni. S Erzsi még mindig nem jött haza, pedig a torony mögül már sugárszórő útjára elindult a sárgatányérú téli nap. — Feküdj le, Emi... A kis Arának nem lesz komoly baja, gyomorrontásnak nézem, meglásd, egy-kettő helyrejön .. Pihenj, le hát, fiam! ... Madách megcsókolta az édesanyja kezét s folytatta végnélküli sétáját a szoba széltében-hosszában. Néha megállt Erzsi képe előtt, melyet nem régen festetett a saját gyönyörűségére, aztán "felsóhajtott s tovább rótta nehéz gondoktól űzött sétáját. Az anya nem bírta szó nélkül tovább. Felállt a kályha mellől, ahol eddig ült s a hangja az előbbi lágyságból parancsolóvá keményeden: — Azonnal feküdj le.. . A feleséged majd csak hazajön ... Ha pedig mégsem . .. — Itt elharapta a szót, mely titkos gondolatát majdnem kiröpítette a szoba nehéz áreyakkal telt félhomályába. — Mit akartál mondani? — kérdezte Madách s úgy érezte, hogy a hangszalagjaira valami démon tett szordinót, s nem engedi kiáltó szóhoz jutni, — mert csak rekedt suttogás volt az, ami most elhagyta száját. — Mit?... — egy pillanatig gondolkozott, hogy elhallgasson-e, de aztán kitört belőle a keserűség. — Azt, hogy nem bírom tovább nézni, hogy mégy lassankint tönkre. Előbb a börtönben, aztán itthon, a saiát otthonodban. Már nem is vagy más, csak két nagy világító szem... A szíved roncs.. A tüdőd hörög . — A testi kín nem számít, anyám. — Elborul a lelkem, ha látom, hogy szenvedsz... Én hoztalak a világra, én neveltem emberré a csenevész gyermeket, jogom van őrködni a sorsod felett... Emi... Fiacskám ... Benned nagy eszmék gyúltak lángra ... Tudom: te vagy mindenki közt a legkülönb . .. Madách szomorúságában is elmosolyodott. Az anya őt gondolja a világ közepének, persze hiúságból mindenki önmagát tekinti látkörében középnek s ő anyai elfogultságában: engemet. — Fiatal vagy még... Előtted áll egy nagyszerű jövő. — Édesmama! És mondd meg őszintén: Van célja az emberi életnek? Nagy eszmék szolgálatában állani? Hinni azt. hogy létünk nem céltalan?... Eh... — tette hozzá szomorúan: — Minden nagy eszme, nemes cselekmény konyhánk gőze csak... — Keserű vagy ma, fiam és fáradt a hosszú virrasztástól. Menj, pihend ki magadat. ... Pihenni? Most? Mikor úgy bolondozik ez a kis hitvány húsdarab, amelyet az emberek úgy neveznek, hogy „szív“! Hát le tudná most hunyni egy percre is a szemét? Nem . .. Nem fekszik le. hiszen meg kell várnia őt... Közben pedig a falu künn. új reggelre virradt. Az apró zsellérházak eregetni kezd Lék a füstöt, halina-bocskoros parasztok süppedtek térdig a vakító hóba, mely puha volt, mint a juhokról nyírt gyapjú, fehér, mint az angyalok szárnya, s palástjával úgy belakarta Sztregova világát, hogy hegy, völgy, falu minden eggyé olvadt a nagy fehérségben. ...Hol lehet most Erzsi? Talán még önfeledten, jókedvűen táncol és haza sem gondol... Hirtelen összerázkódotr. az anyja elé lépeth — Úristen, hogy megváltozott az én kis világomban minden, egyévi távollétem alatt! .. . Csak te maradtál meg nekem változatlanul annak, akinek mindig ismertelek. — Tudom, fiacskám, tudom... S hidd el, ez a változás nem az édesanyádon múlt. Újra elhallgattak s a csend kellemetlenül nyomasztó lett. Mind a ketten a távollevő asszonyra gondoltak, akinek három kisgyermeke ébredezett a szomszéd szobában ... — De hogy juthatott idáig? — csattant fel hirtelen hevességgel a nagyasszony, fia szenvedő arcába nézve. — Hogy merészelt tönkretenni téged? Tudod, hogy sohasem szerettem Erzsit .. Más vallású, más erkölcsű, más ízlésű asszony... Nem való volt közénk. De eddig hallgattam ... Hagytam, hogy hidd annak, akinek képzeled: gyermekeid jó, szeplőtlen anyjának ... De most már betelt a mérték ... Imre! Jobb, ha most fáj, mint később. Ha hamar túl leszek rajta. Kimondom: Fráter Erzsébet nem méltó hozzád ... A nagy szót hát kimondta. Kimondta, s lám, nem dőlt össze a ház, nem halt bele a fia, ő is úgy ül a kanapé szélén és nézi fia vértelen arcát s nyugodtan folytatja: — Én örültem volna a legjobban, ha hazajőve a fogságból rendben találtál volna mindent... Mindent, amit tulajdonodnak mondhatni... Tisztán, érintetlenül ... — Mit mondasz? Hiszen te nem tudod mit beszélsz, anyám! Térj magadhoz esztelen gyűlöletedből ... Igazságtalan vagy .. Nem! . .. Nem ... Nem akarom érteni azt, amire célzol. — De én értem ... Egy éles hang hasította keresztül a szobát.