A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-15 / 46. szám
Munkások A fogó, amivel a síneket hordjuk, hatalmas harapófogóra hasonlít, csak éppen a két nyele ágazik szét, majdnem vízszintes vonalban. Egymás elé illesztjük a síneket, mögöttük már hosszú-hosszú sínpár nyugszik — alig látni a túlsó végét. Velem szemben a fogó másik végét öregedő munkás tartja. Szemüveges, ráncos arcú, ritka fogai közt vastag pipát szorít. A szája mindig nyállal van tele, néha oldalra sercint egy hegyeset A sín hátsó végénél, a közös fogónál ugyancsak ketten: az egyik magas és fiatal, lángvörös haja van, kék szeme és a legszelídebb beszéd közben is olyan erős a tekintete, hogy majd’ a hideg ráz tőle. A másik ötvenöt év körüli, alacsony, vézna alak. A fejét és a vállát gyakran idegesen rángatja. Néha, ahogy szétvetett merev lábakkal áll, alig észrevehető kis görcsös ugrásokat tesz — egyszerre mindkét lábával tovább csúszik^ Az ilyen ugrásokhoz rendszeresen hozzátartozik két-három váll- és öt-hat fejrándítás. A nehéz sínnel egyszerre lépkedünk. Ha nem így tennénk, a nem egységes testmozgás megnehezítené munkánkat. Erős, de nem éppen vastag kezem kinyúlva, megfeszülve szorítja a fogót. Sokszor úgy érzem, hogy vallani egyre szélesedik és izmaim egyre vastagodnak az erőlködésben. Letesszük a sínt. Egész kezemen, de leginkább kezem fején vastag erek dagadnak. Most felemelem s úgy tartom: a vér elapad, az erek elhalványulnak, olyanok, mintha világoskék ceruzával rajzoltam volna oda őket. A vörös, a tiszta, magas, verőfényes égre mutat. Odafordítjuk fejünket: léglökéses vadászgépek két párhuzamos vonalat húznak az égre Eleivel nyílegyenesen, de minél messzebb a gép, annál Inkább foszladozik, egyensúlyát veszti a vonal. A napfény néha megcsilantja a gépeket, úgy mint a halakat a vízben. Amikor újból sínt teszünk a földre, a pipás. akivel közös a fogóm, hátrafordul: — A síneket egyszerre kell letenni — mondja a rángatózónak, te mindig visszatartod, később ereszted ki a fogóból. Semmi haszon belőled! Mindezt úgy mondja, hogy bosszantásnak is vehető, de komoly dorgálásnak is. Az öregnek megrándul a válla, és úgy vélem, nem tud megszólalni. A vörös ráveti éles tekintetét — vajon mi lesz a válasz? Az öreg csak most szólal meg zavart hangon. — Mit beszélsz te?... Mit?... Egész nap csak pipázol — aztán szétnyitja, majd újra összezárja a fogót, úgy tesz, mintha nagyon el lenne vele foglalva. Mikor újabb sínért indulunk, az öreg még mindig motyog az orra alatt — ilyesmiket: — Elbírok én annyit, mint te... nem első nap dolgozom sínekkel. A pipás válaszol: — Na, jól van, ne vedd annyira a szívedre! — Nem is veszem!... Mondhatsz bármit is . .. A pipás a vörösre nevet, de az nem viszonozza. Ügy látom, neki kapóra jött a „támadás“, bele akart kapcsolódni — s most lemaradt. Már visszük a sínt. Két kézzel tartjuk a fogót, megfeszülve, apró léptekkel haladunk. Az öreg még mindig dörmög valamit az orra alatt, de a szemüveges nem figyel rá. * Később szünetet tartunk s a sínre ülünk cigarettázni. Csendesen nézelődünk — Idegen munkás közeleg felénk. Mikor ideér, alaposan szemügyre veszem: — nem mindennapi figura. Ügy tűnik hirtelen, mintha Gorkij valamelyik könyvéből lépett volna elő. Fekete bakancsában zsinór helyett spárga, a derekán úgyszintén. A ruha cafatokban csüng róla. Elnyűtt, olajos, ellenzös sapkát visel, az arca kerek és mosolygós meg kissé ragyás. Kék szemével szelíd-kedves pillantást vet ránk. Rögtön látom, hogy kissé homályos, zavaros az agya. Megérinti a pipás vállát és megszólal: — Hallod-e, testvér! Nagyon ismerős vagy nekem. Nem dolgoztunk mi már együtt valahol? De nem ám! — mondja szelíd hangon a pipás, és barna keretes szemüvege mögül fürkészve nézi a jövevényt. Majd kiveszi pipáját és nagyot köp. A rongyos úgy néz a köpés után, mint-Nagy örömmel hallgatom a magyar adást. Szép és természetes, hogy a csehszlovákiai magyarság éten az úton is kiveheti részét a magyar kultúra terjesztéséből, illetve anyanyelvén hallgatja mindazt, ami érdekli. Bár a TV is helyet adna magyar műsoroknak hazánkban, mint a Rádió leszi. Azaz. Igen. Bocsánat, hogy ezt kell mondanom: azazI Mert bármennyire is szép ez a törekvés, bármennyire is kedves a magyar adás, néha mégis megborsódzik az ember háta, mikor a rádió riporterei tájszólással beszélnek. nem tudják alkalmazni a -ba, -be ragokat, és a kérdezett sokkal szebb magyarsággal válaszol, mint a kérdező. Természetesen kivételt képez a helyszíni közvetítés, amikor egyenesen a stúdió továbbítja a felvételt. Itt, érdekes, a hiba is kevesebb. De nem értem, mért kell a Fényszóró műsorában annyi nyelvbotlásnak becsúsznia, minek annyi riporteri makogás — riporteri „szereplés", annyi nem a tárgyhoz illő zene? De nem csak erről van sző. Vasárnap, október 11-én 13 óra 40 perckor megszólal a bemondó: Magyar népdalokat közvetítünk. ha el akarná kapni, mint a kutya az eldobott kő után. — Összetévesztel valakivel... — magyarázza a szemüveges. — Lehet... — Mondd már, komám, mért nem cserélsz ruhát? — szólítom meg a rongyost. — Ilyen cafatokkal még beakadsz valahová ... a gépbe. Szelíden mosolyog rám -és egész értelmesen válaszol: — Azok ott — egy barakkra mutat —, akikkel együtt dolgozom, huncut emberek ám, mindig összenyirbálják a ruhám. A vörösnek olyan hirtelen szökken ki szájából a sző, hogy ha tehetné, tán viszsza is szívná: — Igazuk van, ha összenyirbálják! Ránézek. Kék szemében az élességet most gonoszságnak látom. Vörös haja mintha lángolna. Most érzem először, tisztán, hogy milyen Idegen nekem ez az ember. Nem azért, mert vörös! Hisz Van Gogh is vörös volt! ... A rongyos nem válaszol. Ezt is viccnek veszi. Nem látja a gonoszságot, a szinte fagyasztó tekintetben. Még körülnéz, aztán köszönésképpen jobb keiét a sildhez emeli és megindul. Hosszan nézek utána. A szél meg-megcibálja cafatos ruháját s a nap a hátába süt. Ott fent, a magas égen a két gép még mindig a csíkot húzza. SZÖDY VIKTOR Várom, hogy talán valamiféle szép alföldi, erdélyi vagy dél-szlovákiai népdalokat hallok majd, s egyszerre édeskés hangon felhangzik Farkas Imre szövege: „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senkii" Gyönyörű népdal! A magyar adás szerkesztői végre megtanulhatnák, mi a magyar népdal és mi a magyar nótái De hagyjáni Legalább, ha Farkas Imre szövege pontos lett volna. De a csalogány így dalolta: Így soha se kértek, így soha se vártak,< így még nem szerettek soha, soha téged. Sikerült tehát a „magyar népdalnak" még a rímeit is kitekerni! S a másik vers: Minden dalos madár az én bánatomat zengi ... Igaza van minden dalos madárnak. Mert, ha a rendezőnek nincs ritmusérzéke, legyen legalább az énekesneki FARKAS JENŐ, Nagymegyer A csehszlovák rádió magyar adásához!
