A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-11-15 / 46. szám

Munkások A fogó, amivel a síneket hordjuk, ha­talmas harapófogóra hasonlít, csak éppen a két nyele ágazik szét, majdnem víz­szintes vonalban. Egymás elé illesztjük a síneket, mö­göttük már hosszú-hosszú sínpár nyugszik — alig látni a túlsó végét. Velem szem­ben a fogó másik végét öregedő munkás tartja. Szemüveges, ráncos arcú, ritka fogai közt vastag pipát szorít. A szája mindig nyállal van tele, néha oldalra sercint egy hegyeset A sín hátsó végénél, a közös fogónál ugyancsak ketten: az egyik magas és fia­tal, lángvörös haja van, kék szeme és a legszelídebb beszéd közben is olyan erős a tekintete, hogy majd’ a hideg ráz tőle. A másik ötvenöt év körüli, alacsony, véz­na alak. A fejét és a vállát gyakran ide­gesen rángatja. Néha, ahogy szétvetett merev lábakkal áll, alig észrevehető kis görcsös ugrásokat tesz — egyszerre mind­két lábával tovább csúszik^ Az ilyen ugrásokhoz rendszeresen hozzátartozik két-három váll- és öt-hat fejrándítás. A nehéz sínnel egyszerre lépkedünk. Ha nem így tennénk, a nem egységes test­mozgás megnehezítené munkánkat. Erős, de nem éppen vastag kezem kinyúlva, megfeszülve szorítja a fogót. Sokszor úgy érzem, hogy vallani egyre szélesedik és izmaim egyre vastagodnak az erőlködés­ben. Letesszük a sínt. Egész kezemen, de leginkább kezem fe­jén vastag erek dagadnak. Most feleme­lem s úgy tartom: a vér elapad, az erek elhalványulnak, olyanok, mintha világos­kék ceruzával rajzoltam volna oda őket. A vörös, a tiszta, magas, verőfényes égre mutat. Odafordítjuk fejünket: léglökéses va­dászgépek két párhuzamos vonalat húz­nak az égre Eleivel nyílegyenesen, de minél messzebb a gép, annál Inkább fosz­ladozik, egyensúlyát veszti a vonal. A napfény néha megcsilantja a gépe­ket, úgy mint a halakat a vízben. Amikor újból sínt teszünk a földre, a pipás. akivel közös a fogóm, hátrafordul: — A síneket egyszerre kell letenni — mondja a rángatózónak, te mindig vissza­tartod, később ereszted ki a fogóból. Sem­mi haszon belőled! Mindezt úgy mondja, hogy bosszantás­nak is vehető, de komoly dorgálásnak is. Az öregnek megrándul a válla, és úgy vélem, nem tud megszólalni. A vörös ráveti éles tekintetét — vajon mi lesz a válasz? Az öreg csak most szólal meg zavart hangon. — Mit beszélsz te?... Mit?... Egész nap csak pipázol — aztán szétnyitja, majd újra összezárja a fogót, úgy tesz, mintha nagyon el lenne vele foglalva. Mikor újabb sínért indulunk, az öreg még mindig motyog az orra alatt — ilyes­miket: — Elbírok én annyit, mint te... nem első nap dolgozom sínekkel. A pipás válaszol: — Na, jól van, ne vedd annyira a szí­vedre! — Nem is veszem!... Mondhatsz bár­mit is . .. A pipás a vörösre nevet, de az nem viszonozza. Ügy látom, neki kapóra jött a „támadás“, bele akart kapcsolódni — s most lemaradt. Már visszük a sínt. Két kézzel tartjuk a fogót, megfeszül­ve, apró léptekkel haladunk. Az öreg még mindig dörmög valamit az orra alatt, de a szemüveges nem figyel rá. * Később szünetet tartunk s a sínre ülünk cigarettázni. Csendesen nézelődünk — Idegen munkás közeleg felénk. Mikor ideér, alaposan szemügyre ve­szem: — nem mindennapi figura. Ügy tűnik hirtelen, mintha Gorkij valamelyik könyvéből lépett volna elő. Fekete ba­kancsában zsinór helyett spárga, a dere­kán úgyszintén. A ruha cafatokban csüng róla. Elnyűtt, olajos, ellenzös sapkát vi­sel, az arca kerek és mosolygós meg kissé ragyás. Kék szemével szelíd-kedves pil­lantást vet ránk. Rögtön látom, hogy kissé homályos, zavaros az agya. Megérinti a pipás vállát és megszólal: — Hallod-e, testvér! Nagyon ismerős vagy nekem. Nem dolgoztunk mi már együtt valahol? De nem ám! — mondja szelíd hangon a pipás, és barna keretes szemüvege mö­gül fürkészve nézi a jövevényt. Majd ki­veszi pipáját és nagyot köp. A rongyos úgy néz a köpés után, mint-Nagy örömmel hallgatom a magyar adást. Szép és természetes, hogy a cseh­szlovákiai magyarság éten az úton is ki­veheti részét a magyar kultúra terjeszté­séből, illetve anyanyelvén hallgatja mind­azt, ami érdekli. Bár a TV is helyet adna magyar műsoroknak hazánkban, mint a Rádió leszi. Azaz. Igen. Bocsánat, hogy ezt kell monda­nom: azazI Mert bármennyire is szép ez a törekvés, bármennyire is kedves a magyar adás, né­ha mégis megborsódzik az ember háta, mikor a rádió riporterei tájszólással be­szélnek. nem tudják alkalmazni a -ba, -be ragokat, és a kérdezett sokkal szebb ma­gyarsággal válaszol, mint a kérdező. Természetesen kivételt képez a helyszí­ni közvetítés, amikor egyenesen a stúdió továbbítja a felvételt. Itt, érdekes, a hiba is kevesebb. De nem értem, mért kell a Fényszóró műsorában annyi nyelvbotlás­nak becsúsznia, minek annyi riporteri ma­­kogás — riporteri „szereplés", annyi nem a tárgyhoz illő zene? De nem csak erről van sző. Vasárnap, október 11-én 13 óra 40 perc­kor megszólal a bemondó: Magyar nép­dalokat közvetítünk. ha el akarná kapni, mint a kutya az el­dobott kő után. — Összetévesztel valakivel... — ma­gyarázza a szemüveges. — Lehet... — Mondd már, komám, mért nem cse­rélsz ruhát? — szólítom meg a rongyost. — Ilyen cafatokkal még beakadsz vala­hová ... a gépbe. Szelíden mosolyog rám -és egész értel­mesen válaszol: — Azok ott — egy barakkra mutat —, akikkel együtt dolgozom, huncut embe­rek ám, mindig összenyirbálják a ruhám. A vörösnek olyan hirtelen szökken ki szájából a sző, hogy ha tehetné, tán visz­­sza is szívná: — Igazuk van, ha összenyirbálják! Ránézek. Kék szemében az élességet most go­noszságnak látom. Vörös haja mintha lán­golna. Most érzem először, tisztán, hogy milyen Idegen nekem ez az ember. Nem azért, mert vörös! Hisz Van Gogh is vö­rös volt! ... A rongyos nem válaszol. Ezt is viccnek veszi. Nem látja a go­noszságot, a szinte fagyasztó tekintetben. Még körülnéz, aztán köszönésképpen jobb keiét a sildhez emeli és megindul. Hosszan nézek utána. A szél meg-megcibálja cafatos ruháját s a nap a hátába süt. Ott fent, a magas égen a két gép még mindig a csíkot húzza. SZÖDY VIKTOR Várom, hogy talán valamiféle szép al­földi, erdélyi vagy dél-szlovákiai népdalo­kat hallok majd, s egyszerre édeskés han­gon felhangzik Farkas Imre szövege: „Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy sen­kii" Gyönyörű népdal! A magyar adás szerkesztői végre meg­tanulhatnák, mi a magyar népdal és mi a magyar nótái De hagyjáni Legalább, ha Farkas Imre szövege pon­tos lett volna. De a csalogány így dalolta: Így soha se kértek, így soha se vártak,< így még nem szerettek soha, soha téged. Sikerült tehát a „magyar népdalnak" még a rímeit is kitekerni! S a másik vers: Minden dalos madár az én bánatomat zengi ... Igaza van minden dalos madárnak. Mert, ha a rendezőnek nincs ritmusérzéke, le­gyen legalább az énekesneki FARKAS JENŐ, Nagymegyer A csehszlovák rádió magyar adásához!

Next

/
Oldalképek
Tartalom