A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-11-08 / 45. szám
•A fa río n éd es* tá ja ki, jobb falatok Is akadtak, elviselhetőbb lett a fogság. Csupán egy dolog tűnt különösnek, hogy ezek a szabad emberek, akikkel érintkeztek, úgy beszéltek, olyan megjegyzéseket ejtettek el, mintha ugyancsak foglyok lettek volna, egy másfajta, nem katonai fogság rabjai. Ekkor nyílt meg Hamar Márton füle és agya olyan, szavak, olyan eszmék előtt, amelynek Igazsága, úgy érezte, régtől él már benne, s most csak tükrön tartottak elé. 1917-et írtak és orosz földön már bontogatta zászlóit a forradalom. A szkobolevól fogolytáborban Is fellángoltak a viták, s az új eszmék megértéséhez érdekes módon nem kellett kiművelt agy, mert az Igazság előtt, ha valóban az, könnyen kitárul az ember. Márton már tudta, mit akar és el volt rá szánva, hogy a szénfejtő csákány helyett fegyvert fog a kezébe. Ezúttal önként. Jó néhány társával együtt elsők között jelentkezett a vörös hadseregbe, s vártüzér lett Szkobelovban. Itt ül előttem a hetvenegy évtől kissé meghajolt vállal, de még mindig magasan és karcsún. Arca kiszínesedik, a már megfakult kék szemekbe fény költözik, mikor a múltról beszél, de az emlékezésibe néha kéretlenül beleszól a Jelen. Felszisszen, a lá-Mlkor a trontra Indult lSlá-ben Ezzal a bajával érkezett meg a Szovjetunióból bal fájnak, érzékenyek az Időváltozásra. Aztán a fájdalom enyhül, és tovább forog az emlékek fómtekercse. Várparancsnok helyettes lesz belőle, de kérdésem felett, hogy mivel érdemelte meg kinevezését, elsiklik. „Az oroszok látták, hogy jé, bátor gyerekek vagyunk, hát csak Így történt“ — mondj«A harc váltakozó szerencsével folyt, az intervenciósok néha alaposan szorongatták a fiatal, de egyre erősödő vörös hatalom katonáit, de azok sdha egy percig sem gondoltak arra, hogy a harcot elveszthetik. Csatát igen, de a győzelmet soha. Mikor Taskentben megrendezték a vörös hadsereg kongresszusát, ahol fontos stratégiai, politikai, gazdasági megbeszéléseket vettek tervibe, a szkobelovi erőd 140 főnyi emberéből is kijelöltek két küldöttet. Egy oroszt, meg egy osztrákot. „Eltartott egy ideig, amíg az orosz bajtársak megszokták, hogy a monarchia-beit közös hadseregben nem mindenki osztrák. Orosz részről Kuznyicov elvtárs, a volt ellenség képviselőjeként pedig ón mentem a kongresszusra. Híre futott, hogy jön Lenin is. A kongresszus mint a méhkas zsongott a várakozástól. Aligha vártak valaha királyt odaadóbb lelkesedéssel, mint ml akkor Lenint. Csodát tudott művelni az a kis, egyszerű öltözetű ember. Hozzánk németül beszélt. Elég jól megértettem Így Is, úgy Is, de talán megértem minden nyelvismeret nélkül Is, úgy tudott beszélni. Sok minden kiesik ám az ember fejéből annyi Idő után, de az ő alakját, hangját, sose tudnám elfelejteni. Aki látta, hallotta, mind Így beszél. Mi, akikkel kezet fogott, úgy éreztük, különb emberek lettünk tőle.“ Márton bácsi elhallgat, talán a nagy találkozásra gondol, de kiderült, hogy nem. „Tizennégy napig tartott a kongresszus, ez tizenkilencben volt. Tudtuk, hogy már nagyobb baj nem lehet, hanem eljutott ám híre 'hozzánk a magyarországi kommünnek is. Hiszen a haza addig is haza volt, hanem akkor aztán nagyon megblzsergett a talpam alatt a föld... Bellát még maradnom kellett ... Aztán később megint másféle hírek jöttek. A Tanácsköztársaság megbukott. Ezt onnét nehéz volt, keserves volt megérteni. Meg a monarchia sem volt többé, de lett Csehszlovákia. Huszonegyben meglátogatott bennünket a svéd vöröskereszt, és összeírták, aki hazatérésre jelentkezett. Én Is köztük voltam, örültem is szülőföldem viszontlátásának, meg féltem is tőle. Hat és fél év alatt én Is, meg a világ Is nagyot változtunk." A nagy, kilométerekben Is, gondolkodásban, emberré válásiban is hagy, hosszú út végén Hamar Márton megérkezett Vereknyére. Próbálta az életet ott folytatni, ahol abbahagyta. Ott, de nem úgy. Megszervezte a faluban a kommunista pártot, amely csakhamar nyolcvan tagot számlált. Megnősült, dolgozott a lakkgyárban, s tartotta magát az első köztársaság kis emberek nagy hitelt lemorzsoló légkörében, a húsz év után újonnan fellángoló háború közepette. Arra emlékezik, hogy a szerb, magyar, szlovák, osztrák, román fiúk mint vöröskatonák egyformán kedves gyermekei voltak a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak. A forradalomnak, amelynek fénye bevilágítja életét, a sokat próbált, tapasztalt öregember csendes falusi otthonát, a 660 koronás nagyon szerény nyugdíjból szűk beosztással élő két Öregecske napjait, hiszen a fény fény marad akkor is, ha néha felhők vonulnak el előtte.. ORDÖDY KATALIN Élete párjával a vereknyet ház kiskertjében
