A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-11 / 41. szám
(10) Erzsi hátán végigfutott a hideg. Ez az öregasszony képes lenne büszkeségből feláldozni még a legkedvesebb gyermekét' is, pedig már elvesztett kettőt közülük, Palit és Máriát... Hát kőből van a szíve? — Emikéin! — futott az urához. — Ugye nincs neked semmi olyan ügyed, ami ránk bajt. bánatot hozhatna? Nem, én nem engedem, hogy legyen. — Hagyd te a fiamat! — szólt rá élesen Madách né. — Tudja ő, mit kell tennie. — Aztán büszkén hozzátette: Aki Comes Radon de Oszlán nemzetségéből származik. annak nincs szüksége" a te tanácsodra. Erzsi kihúzta magát és szembefordult a/ anyósával s Madách most úgy állt a két asszony között, mint drámájában Herakles. „ ... két világ közé hajítva, Melyikhez nyújtsam jobbom, nem tudom. A test alá vágy — és a gondolat föl. Ne küzdjetek, ne küzdjetek!“ Csitítólag Erzsihez lépett, de az elhárította magától. A szeme szikrát szórt, a hangja éles volt, kiáltó: — A Fráterek is tudták mindig, mi a kötelességük a hazával szemben, hiszen Árpád 103 nemzetségének egyikéhez tartoztak .. Nem hátráltak meg soha, ha a nemzet sorsa úgy kívánta... Martinuzzi. .. Fráter György ... Mohácstol kezdve nem egy lelte halálát a harcmezőn ... De én ... — s most megcsuklott a hangja — én nem bírnám ki, hogy Emi... Hogy hiábavalóan szenvedjen, most mikor már mindennek vége... A szabadságharcnak vége ... — Nem bírta tovább tartani magát. elöntötték a könnyek. Kiszaladt a szobából, ki a gyerekek hálójába, ahol Aladár és a kis Jolánka álmukban már az angyalokkal játszodoztak, ott leborult a kis ágy elé. tejét a takaróba fúrta és sírt, sírt keservesen, míg ki nem apadtak a , könnyei... Mikor később lecsillapodva visszatért, a nagyasszonyt már nem találta a házban. Madáchné anélkül, hogy búcsút vet; volna tőle, váltott lovakkal éjnek idején elhagyta Csesztvét Ezen az éjjelen se neki, sem Eminek nem jött szemükre álom. 24. Madách az íróasztala mellett ült s gondterhelten rótta a sorokat. Nem verset írt — óh, azzal már felhagyott, — számadást készített a gazdaságáról. De hiába mártotta hegyezett lúdtollát a hatszögletű tintatartóba s számított, töprengett órákan keresztül, a számadás végén ott sötétlett mindig egy fekete mementó, a rettegett mínusz Hiába, a csesztvei föld mostoha volt hozzá. Az állatokba is métely ütött, a szőlőt meg kikezdte a perenoszpóra. De azért nem esett kétségbe. Kiszámította, hogy ha jövőre jobban ád a búza és felhízik a jószág, be lehet hozni még az ez évi hiányt. De takarékoskodni kell, még jobban. mint eddig, ámbár az elkerülhetetlen kiadásoknak is szinte krajcárosan utána számolt mindig. A saját személyére alig költött valamit, ruháját falusi szabó varrta, csizmájára patkót tétetett s könyveken kívül, másra alig adott ki pénzt. Erzsi, az más. Ö szerette a szépet, a selymet, a tollas kalapot, — deliét szép képhez szép keret is illik, s ha úgy örül a divatos ruháknak, hát Isten neki, teljék benne kedve ... Az előirányzott költségvetéshez beírt egy nagyobb, kerek összeget Erzsi ruhái számára. A feleség meg mintha megérezte volna, hogy férjének feléje száll a gondolata, bejött a szobába. Hosszú, bőven omló háziruhát viselt; mely sejtetni engedte érett, telt szépségét... Könnyedén lépett még, a gyermek, melyet szíve alatt most érlelt életté, még nem formátlanította el nyúlánk, szép alakját. Ideges és türelmetlen volt, gyakran fakadt oktalan sírásra, s szeme alá sötét karikát vontak az álmatlan éjszakák s az állandó rósszullét. Most ez a'mozdulatlan, fülledt levegő fullasztotta ... Aléltan dőlt le az íróasztal melletti díványra. — Aladár már alszik? — kérdezte Madách. — Fáradt volt a sok hancúrozásban, szaladgáltak jolánkáva! egész nap, alig tettem ágyba, már is elaludtak. De az órát azért felhúzhatod, tudod én is szeretem hallgatni. Madách elmosolyodott, felhúzta a szerkezetet s az óra úgy, mint más esténként szokott, muzsikálni kezdett. Csengett, bongott, finom ezüsthangja. Madách meg őt nézte s észrevette, hogy könny rezeg lesütött szeme fekete pilláján. — Miért sírsz? — kérdezte s aggódva a finomvonású arcot. — Nem tudom, miért de bánatos vagyok ma. Okom nincs rá s mégis folyton elérzékenyedem. Talán... előérzet ez, rettegés az elkövetkezőktől, mert lehet, hogy megfogok halni. .. Igen, a harmadik gyermekünk, meglásd, bánat között kerül a világra. Vagy én halok meg, vagy veled történik valami s ez a szomorú gondolat nem hagy nyugtot nekem. Madách részvéttel simogatta felesége könnyáztatta arcát s hogy megvigasztalja, leszedett a könyvpolcról egy könyvet s elkezdett abból hangosan olvasni. Erzsi behunyta a szemét s érdeklődve hallgatta férjé mélyzengésű hangját, mikor egyszerre összerázkódott. Az óra váratlanul megállt. Elhallgatott a muzsikálásban, a mutatói nem haladtak tovább, csak álltak mozdulatlanul, mint a,-.tfégzet két felemelt karja. Madách is észrevette a beálló csendet, letette kezéből a könyvet s az órához lépett, hogy a zsinóron csüngő kulcscsal felhúzza újra, mikor a nyitott ablakon át kiabálás, jövés-menés, ajtócsapkodás zaja hallatszott. A sötét udvart fénysáv szelte át, lobogó fény cikázott a bokrok között tova, mintha egy meggyújtott fáklya lángja lenne... Madách pillanatok alatt az ablaknál termett. — Mi az? Mi történik ott? Ki járkál a kertben? Ebben a pillanatban kicsapódott a tornácra vezető ajtó. négy csendőrsisakos, fegyveres férfi lépett a szobába, meg egy civilruhás. Utánuk döbbent, sápadt arccal megjelent a gazda és még pár hűséges, vén béres. Erzsi felsikoltott. Hangja kiziigott az augusztusi éjbe, s a szobába lépők egy másodpercre tétován megálltak. A csoportból most kivált a civilruhás férfi, ki nyilván a vezetőjük volt s tört magyarsággal, fennhangon megszólalt: — Madách Imre vármegyei biztost, birtokost keressük. — Én vagyok. És ön kicsoda? — Hogy én? — meglepetve nézett fel Madáchra. — Én Kratochwil Jeromos, állammegbízott vagyok. Hát akkor Kratochwil Jeromos úr,vegye le fejéről a kalapját! A bőrkamáslis ember egy pillanatig habozott, most mit-tegyen? De tekintete Er-, zsiével találkozott s most hirtelen mozdulattal lekapta a kalapját. Aztán Madách felé fordult: — Önt a törvény nevében letartóztatom. Madách tiltakozó mozdulatot tett. — Mint törvénytudó és tisztelő ember, kérdem: milyen jog alapján akar engem letartóztatni? — Tudomásunkra jutott, hogy ön a paróczai birtokán az uralkodó,ház ellenségét rejtegette, a rebellis Kossuth szárnysegédét. — Nem igaz! — sikoltotta Erzsi. — Kitalált mese. A mi erdészünk jellemes, rendes ember, nem is idevaló ... Cseh... A bőrkamáslis gúnyosan nevetett: — Cseh? Azt állítják, hogy cseh? Nos, én ezt a cseh erdészt a losonci vásáron megszólítottam csehül. S a saját anyanyelvén nem értett egy szót sem ... — Őh ... erre nem számítottam, — suttogta Madách s lehajtotta a fejét. — Hát vallassák a vadászt! — kiáltotta magából kiekelve Erzsi. — Mi közünk nekünk az alkalmazottaink magánéletéhez? Paróczán keressék, nem itt nálunk, Csesztvén. —- Ha ott volna. De nincs. Üres az erdészlak. — Hál’Istennek! — tört ki a megkönynyebbedés sóhaja Madáchból s úgy érezte, hogy attól a nyomasztó érzéstől, mely hetek óta a lelkén feküdt, most egyszerre megszabadult. — Vorwärts! ... Vasraverni! A csendőrsisakos csoport körülfogta a ház urát. Hiába zokogott Erzsi, borultak térdre a béresek s tördelte kezét a vén gazda — bilincs került Madách csuklójára, súlyos. Izmot sorvasztó lánc, melynek csörgése olyan volt, mint a kripta zárjában megforduló kulcs csikorgása s hangja még évek múlva is fülükben csengett. Erzsi lábai rogyadoztak. Érezte, hogy elsötétül körülötte a világ s ő valami feneketlen mélységbe zuhan. Zuhan ... zuhan s nem bír megállni, a mélység örvényszerű mozgással húzza le magához. Valaki most vizet öntött a szájába s erre magára eszmélt. Az első gondolata az volt, hogy Emi megcsalta. Elárulta egy idegenért, feláldozta a boldogságukat s most itthagyja őt, két kicsiny gyermekét s az eljövendő harmadikat... Ráborult az ajtófélfára s testét megmegrázta a belülről fakadt indulat. — Emi! — zokogta. — Emi, hát elhagysz? Én hittem neked, hogy nincs közöttünk titok. Hogy őszinte vagy hozzám. S most egyszerre... itt hagysz... Elmégy s én egyedül maradok. Rettenetesen egyedül ... Madách hozzá akart lépni, hogy szívére szorítsa s csókjaival szárítsa fel a drága arcon végigpergő könnyeket, de a katonák közéjük állottak s tuszkolták kifelé. Egy pillanatig habozott s a lábai megtagadták' a szolgálatot, de aztán megindult. Az ajtóból még egyszer visszanézett. A szeme száraz volt, az arca halottnak beillő halovány. — Erzsi! Csókold meg helyettem a gyermekeinket .,, Viseld gondjukat s légy most 12
