A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-11 / 41. szám
erős... Ne sírj. Jóra fordul minden, hiszen velünk van az isten. Aztán láncravert alakjgt elnyelte az augusztusi éjjel... Künn a messzeségben villám szelte át a menny sötét kárpitját. Megdördült az ég s dübörgő haragja el nyomta a távolodó kocsi nyikorgását... Erzsi leszaladt az útra s nézte, nézte a kocsi imbolygó lámpását, mely az urát, s a boldogságát vitte el magával, míg a hirtelen megeredt zápor el nem mosta szeme elől a kocsilámpa messze integető lángját. 25. A pozsonyi Vízikaszárnya börtönüregei' 'dohosak, sötétek voltak ... Falán a talajból felszívódott nedvesség kivirágoztatta a penészt és salétromból táplálkozó rózsákat rajzolt a durva malterrel bevont téglákra. A cellát csend töltötte be, bénító hangtalanság, mely bevette magát a tétlenségben, kifáradt rab agyába s pattanásig feszítette az idegszálakat. Az első napok sóvárgott nyugalma, kriptaszerű, mélységes csendjével a második héten már-már őrjítőleg hatott... Vigaszt csak a hazulról kapott levelek' nyújtottak, az isméiét kedves betűk, meEgy éjjel a felhők mögül kibukkanó hold a vasrácsos cella ablakán beszórta ezüst szálként ragyogó sugarát. A fény az arcába kúszott s felriasztottál szendergő álmából... Lassan nyitotta fel álmosságtól még nehéz pilláit s tekintete a penészvirágös falakra esett, melyen a holdsugárból szőtt sejtelmes fényre különös árny vetítette rajzát. Mintha egy férfi alakját látta volna szeme előtt... Vagy a hold előtt elsuhanó felhő árnya ez? Nézte, nézte az emberi alakot, mely az ősembert, Ádámot juttatta eszébe. S az az imbolygó alak mellette... Asszonyitest formájú? Vagy ellibbenő felhő? Behunyta a szemét, s elaludni próbált, de képzelete alkotta agyában a holdsugárból, felhő játékából szőtt álomképeket s most már világosabban látta Ádám hatalmas, széles vállait. Reggel az őr durva, ébresztő szavára szétfoszlott az éjjel álmodott kép s a most született nappal újra kezdődött a kínzásnak beillő vallatás. S mert most sem árulta el bujdosó barátja szökési tervét: büntetésből ablaktalan, szűk odúba vetették, melynek faláról cseppekben gördült alá a nedvesség ... Az új lakása fénytelen volt. Levegője lyeket otthon, hol „szebben fénylik a nap sugára s lágyabb a szellő suttogása“, — őrá gondolva vetettek papírra. A levelek ám nagyon ritkán jöttek, s akkor is hetek teltek yel, míg kikézbesítették őket. S a bizonytalan várakozásban felébredt a lélek mélyén eddig csak lappangó kétkedés: a kedves már elfelejtette volna a börtönlakót? Betegek otthon? Vagy olyat írtak, ami tiltva van s a cenzor szigora most megsemmisítette a könnyek között rótt hitvesi sorokat... ... Madách a börtönben köhécselni kezdett. Testileg, legyengült s zakatoló szíve nemegyszer riasztotta fel álmából — Ilyenkor ijedten ült fel a fekhelyül szolgáló szalmazsákon s révedezve nézett szét a kietlen cellában s agya munkába kezdett. Kérdéseket intézett önmagához s megkezdődött a lelkét gyötrő, kínos tépelődés. „Mi célja van a földi életnek, ha szenvedni kell, szinte szakadatlan? ... Mi lesz a sorsa az emberiségnek, ha a jó mindig aiul marad s diadalmat ül a földön a csalárdság és mindaz, ami gonosz?“ Óh, hányszor tette fel e kérdéseket a kietlen éjszakában, de feleletet senkitől sem kapott... Hallgattak a falak, a szürke penészvirágok s az ablak megrozsdásodott rácsa. És hallgatott maga az éj is, csak az ő agysejtjei dolgoztak szüntelenül... Voit úgy is, hogy úgy rémlett, mintha látomása lenne ... fojtogatóan nehéz, de a naptalan hely éjszakánként benépesedett álomképekkel. S Madách álmodott. A költő szíve maga körül egy szebb, • ragyogóbb világot teremtett ... ... A koronázó város felett egy éjjel sebesszárnyú vihar zúgott tova. Morajló hangja letompult a börtönfalak között s benn a cellában már úgy zengett, mint egy láthatatlan kórus... Csak figyelni kellett, csak hallgatni és szívbe zárni az égi hangokat. .. S a költő figyelt. Láztól fűtött, beteg tüdejű testében hangosan lüktetett a vér, rendetlenül működő szíve hangosan kalapált. Hallga! ... Haliga! ... Az Or hangja szólt feléje, egy földöntúli szózat, melyet azonnal, níost rögtön le kellett írnia. Remegő kézzel nyúlt kovakője után. Tüzet csiholt... Papírt, írónt keresett elő ruhájából s írni kezdte... „Karod erős, szíved emelkedett Végtelen a tér, mely munkára hív, S ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd Csak ezt kövesd.“ A papírlapot reggel az őr elöl ruhájába rejtette. De másnap éjjel tovább formálódott benne a képzelet. S egyszerre hatalmas, fényességgel, mint ködgomolyból a felsugárzó nap, kibontakozott benne is a Gondolat. A fogamzás megtörtént. S ő a költő már, tudta, érezte — hogy alkotni fog ... „Én végtelen időtől tervezem S már bennem élt, mi mostan létesült.“ De világra még nem hozta. Még nem telt be szenvedéseinek .mértéke, még nem verte meg eléggé a sors, hogy sóhajból, könnyből, átvirrasztott éj-, szakát töprengéséből megszületbessék a Mű, amelynek csírája ott fogamzott meg lelkében, a pozsonyi Vízikaszárnya pené-szes falú börtönében. Csesztvén az ősz az idén leheletet elállító ködöt, földrehúző sarat és sok-sok' gyermeksírást jelentett. Sár, köd ... Sár, köd ... Nap nap után. És — unalom ... * S a tél sem volt könyörületesebb. Mert ugyan mit hozott? Betegséget és mérhetetlen elhagyatottságot. Fák kérgét repesztő gyilkos hideget, sziporkázó fehérséget s hóval befújt, járhatatlan utakat. S a ház uráról hosszú hetekig semmi, semmi hírt. .. ... Erzsi pedig még mindig nem bírta felfogni azt, ami velük történt, Éjjel, ha rosszat álmodott, ujjait védeíemkeresőn még mindig a szomszéd ágy felé, nyújtotta, S csak mikor ujjal az üres levegőbe "hullottak vissza, rettent csak a valóságra. Napközben is gyakran ijesztgette . a csintalankodó Aladárt: — No megállj... bepanaszollak apus^ kádnál! ... A gyermek ilyenkor csodálkozva emelte rá acélkék szemét. — Hát elfelejtette megint, hogy apuska nincs itthon? Hogy Pozsonyba hurcolták? A kisfiú különben naponta megkérdezte: — Mikor jön már vissza? — Ha az Isten hazavezérli ... — Megfogta a kzét? ... — Meg . .. — De hogy találja meg annyi ember kö* zött? — Ügy hogy mellette van. Mindig. Hát nem emlékszel, mit üzent nekünk? Hogy ne sírjunk, csak bízzunk, mert vele van az Isten. És az igazság ... Aladár, komoly kis arcával eltűnődve nézett maga elé. Ha az apja állítja, hogy vele van az Isten, akkor az úgy van. Dehát mért nem hozza akkor haza Csesztvére? Hogy karjába vehesse őt. esténkint s hallgassák a muzsikáló órát, mely azóta is hangtalanul áll aranykeretében, mutatói egyhelyben állanak s a csengő-bongó dallam ott szunnyad valahol a festett lap mögött, mint ■ Csipkerózsika az elátkozott várban ... — Mama... És mikor vezérli már haza? Erzsi felsóhajt, megsimítja a kisfia haját s hosszú, forró csókkal halgattatja el a kérdezősködő, apró gyermekszájat. A gyermek megnyugszik. Erzsi sóhaja visszatér. (Folytatjuk) 13
