A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-04 / 40. szám
LacKöNÉ Kiss ibolya ze^vatete# (9) Madách megfordult s a szemébe nézett. — Régi igazság, hogy a költő csak akkor teremt, ha szenved. Ez a mondás eddig rajtam is bevált... S én boldog vagyok. Elég volt már a szenvedésből... Nem költő... szeretett hitvesed akarok maradni .. Erzsi ezen az éjen nem bírt elaludni. Idegesen hánykolódott az ágyban, agyában szüntelenül visszacsengett a férje mondása: a költő akkor alkot, ha szenved Ha ez igaz, akkor Emi többet nem fog írni még verset sem — mert boldog ... Én tettem boldoggá, miattam nem lehet naggyá — villant az agyába —, én tehetném naggyá, híressé is, ha fájdalmat okoznék neki.. Ha elhagynám, vagy hogyha meghalnék .. , Akkor , . akkor vájjon kicsalnám belőle a rejtett szikrát? Lám, az élet legfőbb áldása: a gyermek is fájdalommal, szörnyű szenvedés árán jött a világra A költők, írók szellemi gyermekei is úgy látszik, könnyben formálódnak Szörnyű nyugtalanság vett rajta erőt. Ez a nyugtalanság (olánka születése óta már többször elfogta, de most úgy érezte, hogy nem bírja tovább a takaró súlyát, a szoba állott, régi levegőjét s a körülömlő csendet. Papucsot húzott a lábára és halk léptekkel kiosont a kertbe Az éj még karjaiban tartotta a hajnalt, s nem engedte sugárszóró útjára. Sötét, csillagtalan volt az ég s a csesztvel völgy felett szürke köd lebegett Az út harmatjától nedves lett a lába s jólesett, hogy könnyű, éji köntösébe besuhant a szellő . . Nem tudta, hogy percekig, vagy órákig bolyong-e már a kertben, csak mikor derengeni kezdett kelet felől a hajnal. tért vissza a házba. A féltét már ébren találta — Hol jártál? — kérdezte ijedten. — Valami bajod van? Hogy borzong a tested! Csak most vette észre, hogy a ruhája nedves a ráhullott harmattól, s most reszket alatta. — Nem bírtam aludni, Emi, kimentem a kertbe Azon töprengtem, hogy jó volna megmutatni az édesanyádnak, Szontágh Pálnak, meg a többieknek, azoknak, akik csak rosszat gondolnak felőlem, hogy neked szükséged voit rám . Hogy a sors rendelt melléd . .. Mert naggyá leszel. Emil — folytatta szinte lázasan. — Ezt érzem és tudom A neved megmarad .. Talán... énáltalam. — Bolondság — szólt rá szigorúan Madách — Mondtam már, hogy dőreség a hírnév . . S most meghűtötted magadat. Ilyet tenni, éjjel kiosonni a kertbe! Mint egy gyerek. • * * Lehúzta a nedves papucsot Erzsi lábáról, vissza fektette asszonyát az ágyba s állig betakarta. Mellé ült s ott virrasztott. míg Erzsi újra el nem szsnderedet. Azután az éj után megmaradt benne egy szikrája a baljóslatú sejtelmeknek. A kislány születése óta különben is meggyengült az idegrendszere, érzelgőssé. képzendővé vált s gyakran riadt fel ok nélkül szendergő álmából. Ilyenkor megrettenve bámult az éjszaka szürkeségébe, agyát üresnek érezte, vértelennek a testét — sivárnak, reménytelennek az életet ... „Csak nem válók eszelőssé?“ — villant belé az ijedelem s félni kezdett az egyedülléttől. Társaság után vágyott s kereste a szórakozást. Csaknem naponta kocsizott ki miklósvölgyl pusztájukra, vagy járta Balassa-Gyarmatban a boltokat, hol ruhákat rendelt, kalapokat készíttetett s órákig nézte, simogatta a selymet, válogatta a finomszövésű csipkét. Aztán otthon felöltözött az új, suhogó selyemruhába, tükör elé állt s nézte, nézegette a visszatükröződő képet... Néha úgy tűnt fel előtte, mintha idegen asszony pillantana vissza a tükör foncsorozott lapjáról, előkelő dáma, akiben nem ismerte fel azt a cséhteleki kislányt, aki a rigókkal fütyült, pacsirtával énekelt s kacagott, mint a gerle... Hová tűnt el a mosolygó leányarc? Gyermekei szívták el az anyatejjel vígságát, vagy az ország gyásza dobta az ő mikére is derűt, fojtó nevetést megölő fátyolét?... Erzsi, a kacagó szemű, örökké tréfás lány eltűnt. — Madáchné, FráteT Erzsébetté, tekintetes asszonnyá változott, aki most lett huszonnégy éves — és szerette volna még egy darabig vidámnak, gondtalannak látni az életet... ... Madách ez időben még borongósabb, még töprengőbb lett. Testben megfogyott, szeme mélyen ülővé vált, az egész férfi előredomborodó homloka s szemeinek tüze uralta. Tollhoz már régen nem nyúlt s maga is hitte, hogy a költészettel örökre felhagyott. A gazdasághoz pedig nem nagyon értett. Még leginkább a Sztregován túli, paróczai gazdasággal törődött legtöbbet, hol a nemrég fogadott cseh vadásza társaságában órákhosszat bolyongott a nógrádi lomberdők sűrűjében. — Ki ez a vadász? Mi vonzza Emit a társaságába? — töprengett Erzsi, de ha szóba hozta a vadászt, mindig kitérő választ kapott: — Jó ember... Jellemes férfiú, <— volt kérdésére a felelet. — Szép, szép, hogy jellemes, — jegyezte meg gúnyosan Erzsi. — Nem tudtam, hogy vadásznál a jellem a legfontosabb. Vadat a konyhára nem küld s hallom, a vadorzók mellette kedvükre dúskálnak a vadállományban. — Majd figyelmeztetni fogom, — mondta csendesen Madách s legközelebbi útja megint Paróczára vezetett. Erzsi nyugtalansága pedig napról napra nőtt. Nem lelte helyét a házban. — Emi, nem titkolsz te valamit előttem? — vallatta a férjét. — Valami baljóslatú sejtelem azt súgja nekem, hogy titok lebeg körülöttünk, titok, mely láthatatlan árnyként nehezedik a házunkra. S én félek... Rossz előérzetem van. Madách megsimogatta a felesége arcát. — Nincs semmi titkom. Nyugodt lehetsz. — Ne is legyen, mert én azt soha, érted, soha meg nem bocsátanám. Én nem csak a tetteidben, de még a gondolatodban is részt akarok venni. Madách lehajtotta a fejét — és nem válaszolt. Erzsi pedig nem hogy megnyugodott volna, hanem még Ingerültebbé vált. A gyermekei sem tudták megnyugtatni, kihozta nyűgösségük a sodrából, idegesítette a sírásuk s felkiáltott s hangosan mondott szóra. Ellenszenve az anyósa iránt pedig napról napra nőtt s már-már gyűlöletté fajult. — Mért nem szeretem én az anyósomat? — tette fel magában számtalanszor a kérdést. — Hiszen rossz szóval nem illet... Igaz, hogy jóval sem... Alig beszél velem. Lenéz... Igen, igen lenéz, a kelengyenélküli szegény lányt, aki a fiára merte vetni a szemét... Ha nála vagyunk ebéden, franciául és németül beszél, hogy a felszolgáló inasok ne értsék. De tudja jól, hogy én sem tudok idegen nyelveket, engem akar kihagyni a családi társalgásból... Belepusztulnék, ha itt kellene laknunk, — mondta hazafelé kocsizva egy sztregovai ebéd után, visszapillantva a várkastélyszerű épületre, melyben tucatnál több belső cseléd várta a nagyasszony parancsát, akinek az akarata nélkül „fűszálnak sem volt szabad megmozdulnia“ és akihez előzetes bejelentés nélkül még saját unokája sem tehette be a lábát. — Mit mondtál? — kérdezte szórakozottan Madách s tekintetével szeretettel simogatta végig a kocsiút két oldalán feltűnő halmokat, melyeken az apjától örölött legefők zöldeltek. — Hogy boldog vagyok, mert Csesztvén és nem Sztregován lakom ... — Én pedig éppen ma tárgyaltam Károly öcsémmel arról, hogyha megnősül, helyet cserélek vele. Ű megy gazdálkodni a csesztvei birtokra, mi meg Sztregovára költözünk... — Nem! Ez nem leheti — kiáltotta Erzsi olyan hangon, hogy a lovak oldalra kapták a határt. — Emi! Ezt nem gondolhatod komolyan! — De igen . .. Szivemhez közelebb a szülőföldem: Sztregova. Szent a hely. kicsiny világom ez ... — Én pedig édesanyáddal soha egy faluban lakni nem fogok. — Elfordult és szeméből hullani kezdtek a könnyek. Csodálatosképpen férje most nem nyúlt engesztelőleg a keze után, nem fonta át békítőleg a karjával, összeráncolt szemöldökkel ült mellette s hazáig nem beszél? tek egy szót sem. A csend, mely közéjük telepedett, nem volt a béke hallgatása. Másnap ugyan a régi kedvességgel kívántak egymásnak jó reggelt, de a tegnap elhangzott szavak rést ütöttek közöttük és nem felejtették el soha. hogy első szóváltásuk Sztregova miatt hangzott el. 23. A civódások később Is megismétlődtek. Az ok rendesen az volt, hogy Erzsi társaságba akart járni, vendégeket fogadni, Madách pedig, aki a maga személyére igénytelen, kevéssel beérő volt, ellenezte a költséges jövést-menést. Takarékos természete mellett a szíve is csendre vágyott. — „Még nincs itt az ideje a mulatozásnak“, — mondogatta hazájára célozva, melyről a ráboruló felhők elűzték a virradatnak új életre keltő sugarát s kioltották a bizakodó reményt. Ezekben a szomorú időkben gyakran volt Hanzélyi Feri vendége a Madáchkúriának. Jött, elmondta a legfrisebb híreket, Erzsinek divatlapokat hozott s pár órai beszélgetés és bókolás után újra elhajtatott. Madáchnak eleinte kedve ellen volt a szoknyavadász hírében álló gavallérnak a látogatása, de féltékenységre oka nem volt s így legalább hírt kapott a külső világról, melytől az utóbbi évek alatt teljesen visszavonult. Egy forró augusztusi estén Hanzélyi szokatlanul későn állított be. Madách csak nemrég érkezett haza Paróczáról, fáradt voD még a hosszú kocsiúttó! s lepihenni vágyott, de azért szíves *előzé-12
