A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-10-04 / 40. szám

is. Jugoszláviában szinte mindent az adott munkahelyen oldanak meg, felülről nem annyira irányítanak, mint inkább jóváhagyják a munkahelyek javaslatait és terveit; a decentralizáció rendkívül nagyj arányú. (A nagyméretű decentralizációnak bizonyára nemcsak előnyei, hanem hátrányai is vannak, különösen ha nem képzett szakemberek végzik az önálló gazdálkodást, a termékek elhelyezését, mind a belső, mind a világpiacon, s mindenütt érvényesül az egyéni érdekeltség és a konkurrencia törvénye, de ennek elemzése a gazdasági szakemberekre tartozik, mi csak a probléma megértése érdekében említjük.)

A Fórum igazgatójával, Minda Tiborral, egy fiatal szimpatikus funkcionáriussal és munkatársaival beszélgetünk a kiadó munkájáról és terveiről. Láthatóan jól esik neki, hogy ismerem „A nemzeti kisebbségek helyzete a Vajdaságban“ c. pártfőiskolai disszertációjának azt a részletét, mely a Hídban is megjelent. Elmondják, hogy a Fórum jelentős állami támogatást kap, s nemcsak önálló , kiadó, hanem fontos kultúraközvetítő tényező magyarok és délszlávok között, lebonyolítja a Magyarországgal való könyvcserét, közös kiadványokat, s közvetíti a kölcsönös fordításokat is. (Számunkra újdonság, hogy nemcsak szerb-horvátból magyarra, hanem magyarból szerb-horvátra is fordítanak, habár nem ismeretlen előttük az a nálunk praktizált szokás sem, hogy szláv nyelvű kiadó ad ki fordításban magyar szépirodalmat.) Eltér a mi szokásunktól az is, hogy a kiadó egyúttal könyvterjesztő, vannak könyvesboltjai vidéken is, s mint minden jugoszláv vállalatnak, nekik is érdekük, hogy termékük elfogyjon. Nincs meg tehát a könyvterjesztővel való, nálunk közismert huzavona, viszont a könyvek drágábbak, mint nálunk, az újvidéki Fórum Könyvesbolt szerb könyveket is árul, de eladási forgalma és raktárállománya a bratislavai Magyar Könyvesbolthoz hasonlítva igen szegényes. Dicsekedve említették például, hogy az évi könyvbehozatal Magyarországról több mint 100 000 dollár értékű, ami nálunk csekélynek tűnne, náluk viszont azért feltűnő, mert az 1948-as szerencsétlen politikai konfliktus után hosszú évekig teljesen szünetelt a Magyarországgal való könyvcsere. A magyarországi könyveket, a jugoszláviai piachoz alkalmazva, drágábban árusítják, de egy kissé még így is olcsóbbak a hasonló szerb könyveknél.

A jugoszláviai magyar irodalomnak 1948 után eléggé speciális helyzete volt, s bizonyos sajátságos öntudat alakult ki az egyébként csekély léthszámú jugoszláviai magyar értelmiség körében is: úgy hitték, hogy egyedül náluk fejlődhet szabadon, dogmatikus koalátok nélkül a szocialista irodalom. A délszláv irodalom kiváló alkotói a világirodalom haladó áramába is előbb bekapcsolódtak. Ivó Andrló már régebben Nobel-díjat kapott, s világirodalmi rangú írónak számít horvát kortársa, Miroslav Krle2a is. Rajtuk kívül még számos prózaíró alkotását mérik európai mértékkel, a költők közül pedig főként a modernisták törtek élre. Mindez nagy hatással van az ottani magyar irodalomra, annál is inkább, mert a délszláv humanista értelmiség egyetemesen haladó jellegű, nem zárkózik nemzeti keretek és korlátok közé. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a jugoszláviai magyar széppróza kimagasló „eredményeket ért volna el, vagy a mienknél általában fejlettebb volna. Hogy a jugoszláviai magyar kultúra és irodalom a feltételezett szabadabb fejlődés segítségével a magyarországinál is magasabb színvonalat ért volna el, az sajnos nem egyéb hiú ábrándnál (ma már ilyesmit nem is hangoztatnak), sőt a provincializmusnak, kulturális elmaradottságnak olyan tüneteivel is találkozunk, melyek már nálunk

ismeretlenek (főként a közművelődés és az iskolarendszer területén). Viszont az sem vonható kétségbe, hogy a jugoszláviai magyar írók egy-egy műfajban eredetibbek s jobbak is a mieinknél (pl. az irodalmi esszé, s szerintük a líra területén is).

Elszomorító jelenség, hogy Jugoszláviában nincs biztosítva a magyar pedagógusképzés még a kötelező alapfokú iskola 5—8. évfolyamjai számára sem. Csak az 1—4 osztályok tanítóit képző intézet van Szabadkán. Csupán magyar tanszék van az újvidéki egyetemen, más szakokon szerbül folyik a tanárképzés, s intézményesen még az sincs biztosítva, hogy aki magyar iskolában fog tanítani, jól beszélje a magyar irodalmi nyelvet. Szembetűnő az a provinciális tájékozatlanság, mellyel azt hirdetik, hogy Magyarországon kívül nincs több ilyen tanszék sem. Csak a tények öszszehasonlítása kedvéért mondjuk el, hogy nálunk Csehszlovákiában Nyitrán a Ped. Fakultás magyar tagozatán minden szaktárgyat előadnak magyar nyelven is. s magyar tanszéken kívül is több, mint hatvan tanára van a magyar tagozatnak, a magyar hallgatók számára több tucat főiskolai jegyzetet és tankönyvet adtunk már ki; Sinkóékhoz hasonló magyar tanszék pedig a bratislavai KomenskJ Egyetem filozófiai karán is van. Különös, hogy Jugoszláviában nem tudnak arról, hogy Kolozsvárott egyesített román—magyar egyetem működik. Példaként felemlíthetjük azt is, hogy az Észt SZSZK-ban az észtek száma alig haladja meg a 800 000-et, mégis teljes egyetemük és négy főiskolájuk van. A gimnáziumok és a szakközépiskolák száma Jugoszláviában más szocialista országokhoz viszonyítva rendkívül alacsony.

Az engem leginkább érdeklő intézmény az újvidéki egyetem magyar tanszéke zárva van a nyári hónapokban, de tanárainak elérhető kiadványait (jórészt még itthon) áttanulmányoztam, s egyes külső munkatársaival is találkoztam. A tanszék vezetője Sinkó Ervin professzor, akadémikus (állandó lakhelye Zágrábban van, ahol horvátul publikál), ma a legjelentősebb jugoszláviai magyar írónak számít. A két világháború között neve fel-feltűnt a szlovákiai magyar folyóiratokban és lapokban is. A Magyar Tanácsköztársaság alatt Lukács György köréhez tartozott, majd Bécsbe emigrált s úgy látszik, innen átjárt Pozsonyba is, mert a Gömöri Jenő szerkesztette Tűzben számos írásával, többek között egy folytatásokban közölt regényével is találkozunk, 1937-ben pedig a kommunista Magyar Napban közölnek egy vele való beszélgetést. A Korunkban is számos írása jelent meg a szlovákiai magyar írók tanulmányai és cikkei mellett. Rendkívül termékeny író; regényt elbeszélést, lírai verset, esszét kritikát stb. ír.

Sinkó fő művének az Optimisták c. kétkötetes regényét tartják, mely a Magyar Tanácsköztársaság idejéből veszi témáját. Mintegy húsz évig feküdt kéziratban (több nyelvre lefordítva), megjárta Párizst, Moszkvát, német kiadókat, míg az ötvenes években végre magyarul megjelenhetett Újvidéken. Nem olvastam még a Tanácsköztársaságról ilyen érdekes, romantikus túlzásoktól mentes, hiteles alkotást. Ki kellene adni a szélesebb olvasóközönség számára is. Egy regény regénye címen (szintén két kötetben) megírta az Optimisták kiadásának kalandos történetét is, s ennek központjában két évi moszkvai tartózkodásának naplója áll; helyenként izgalmasabb és gondolatébresztőbb olvasmány magánál a regénynél is.

Magyar irodalom címen adja ki Sinkó az újvidéki egyetem magyar tanszékén tartott irodalomtörténeti előadásait, s ezek újabb kiadásához hozzácsatolta néhány irodalomelméleti jellegű esszéjét is. Ezekben is sok gondolatébresztő fejtegetést,

szellemes megállapítást, eredeti, új gon-, dolatot találunk, de egyúttal azt is elárulják, hogy Sinkó elsősorban ftó s n^m irodalomtörténész, előadásaiból hiányzik a rendszer, az arányosság. A latinul Író Janus Pannonosnak pl. tizenkét lanot szentel, a nála jelentősebb Balassi Bálintnak pedig egyet sem. Hasonló eltolódások vannak az egyes művek értékelései kozott is, ami nyilvánvalóan abból származik, hogy Sinkó esszészerűen foglalkozik egy-egy témával, s amiről nincs egyéni mondanivalója, arról nem ad elő. Rendszeres magyar irodalomtörténeti tankönyv pedig Jugoszláviában még középiskolás fokon sincsen. Ez azért is szembetűnő hiányossag, mert nemcsak Romániában és nálunk vannak ilyen tankönyvek, már több mint egy évtized óta, hanem a Szovjetunióban is, pedig az ottani magyar lakosság száma alig egynegyede a jugoszláviainak.

Természetesen nem szándékozunk ezt a hiányt valamiféle nemzetiségi okokkal magyarázni, hiszen a szerb-horvát nyelvű iskolában is gyakran hiányzik egy-egy alapvető fontosságú tankönyv, az a csehszlovákiai szocialista vívmány pedig, hogy a tanulók minden év elején valamennyi szükséges tankönyvet megkapnak, Jugoszláviában teljesen ismeretlen. Történelemtankönyveik viszont felülmúlják a mieinket, mert nem csupán a szláv nemzetek történelmének fordításai, hanem kiegészítik a magyar történelem megfelelő vonatkozásaival. Többé-kevésbé természetes viszont, hogy minél kisebb nemzetiség intézményéről van szó, annál több a hiányosság, ami egyúttal azt jelenti, hogy a horvátországi és szlovéniai magyar iskolák helyzete még kedvezőtlenebb a vajdaságiakénál.

A magyar irodalmi oktatás és kutatás jeles képviselője volt a tavaly elhunyt B. Szabó György, akinek Tér és idő (1958) c. kötetében jelentek meg tanulmányai és feljegyzései, majd Éjszakák, hajnalok címen egy posthumus kötetben. Szabót festőművészként is nyilvántartják, s halála után tavaly egy Híd-emlékszámot adtak ki. (A magyar tanszék tagjainak irodalmi tanulmányaival és kritikáival részletesebben majd másutt szeretnénk foglalkozni, a jugoszláviai magyar irodalom jelentősebb alkotásairól szóló ismertetésben). B. Szabó helyébe egy képzett filológus, Szeli István került. Tőle kisebb cikkeken kívül csak Az irodalom könyve c. antológiát és a Bevezetés az irodalomelméletbe című, 1955-ben kiadott gimnáziumi kézikönyvet ismertem. Jellemző az ottani tankönyvkiadás korlátáira, hogy ennek a hasznos kézikönyvnek azóta sem jelent meg újabb kiadása, s a magyar középiskolásoknak alig van tankönyvük. A magyar tanszék irodalomtörténeti előadói közt van egy igen tehetséges fiatal esszéíró, Bori Imre, akitől Az ember keresése c. esszégyűjteményt olvastam. Sinkó és Bori az irodalmi esszének olyan fejlett változatát képviselik (valószínűleg a hasonló délszláv esszé irodalom mintájára), mellyel a mi irodalmunkban alig találkozunk.

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság Alkotmánya bevezető alapelved között leszögezi, hogy biztosítja a népek testvériségét és egységét s a dolgozók szolidaritását; a lehetőséget és szabadságot az emberi személyiség sokoldalú fejlődésére s az emberek és népek közeledésére, érdekeikkel és törekvéseikkel összhangban, a szocialista társadalom mind gazdagabb kultúrájának és civilizációjának megteremtése útján. Úgy látszik, valóban ezt az utat járják a szocialista Jugoszlávia népei, s számos hiányosság, nehézség jó része abból is ered, hogy a felszabadulás után a mienknél lényegesen elmaradottabb országban fogtak hozzá a szebb és boldogabb holnap építéséhez.

11