A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-06 / 36. szám
akik mind vele akartak táncolni, vele, aki szép volt, ragyogó, mint egy boldog álom . Kézről-kézre adták ... S ő szállt, mint egy lepke, táncolt, kacagott s kacérkodott bőven. Hogy ő a bálkirályné, azt nagyon jól tudta, hiszen minden férfi a kegyét kereste, csak egy nem hívta még fel egyetlen táncra sem, egy sápadt, vézna férfi, aki ott állt este óta egy oszlopnak dőlve s folyton csak őt nézte. — Ki ez a magányos ember? — kérdezte érdeklődve a táncosától. — Madách Imre, — hallatszott a válasz s hogy a gavallér a szót még tovább szöjje, azt is hozzátette: Táblabíró s hatezer hold föld várományosa. — Hatezer hold? — röppent ki a csodálkozás Erzsi szájából. — Hatezer hold .. — Felsóhajtott s a hullómalterű cséhtelekl kastélyukra gondolt és édesapjára, aki nem tud adni vele majd teljes stafírungot. A következő fordulónál lehullott karjáról az arany karkötője ... Messze gurult el, egészen a magas oszlopig, amely mellett szoborszerű mozdulatlanságban állott a magános férfi . .. S lám, a szobor most hirtelen megmozdult. Lehajolt az elgurult ékszerért, felemelte s odahozta hozzá. Halvány, kékeres keze Erzsi fehér kezéhez ért... A zene most füzértáncba kezdett. Madách mélyen meghajolt s karjával lassan átkarolta a rámosolygó lány derekát. Madách Imre s Fráter Erzsébet első közös lépésüket táncolva tették a feltartóztathatatlan jövendő felé. 12. Derengett már a hajnal, mire a táblabíró úr a szállására ért. Nem feküdt le, mert tudta, hogy úgy sem jönne ma szemére álom, pedig testi fájdalom nem sajdult most benne, lázt sem érzett, csak jóleső borzongást. Különös, eddig nem is sejtett érzés költözött beléje, csodálatos keveréke az édes-bús gyötrelemnek, mely fájt is és ugyanakkor boldoggá is tette. Ügy tűrM fel sajátmaga előtt, mint egy eddig szunnyadó tó, melyen váratlanul átsuhan egy sóhajtásnyi szellő — s Iám, a si'ma víz tükrén hullám keletkezik, mely a mélységbe tör s az eddig nyugodt víz háborogni kezd, hullám hullámot követ, mintha egy belső, rejtett forrás hozná mozgásba a nemrég csendes tavat. Ő is nyugtalan'tett. Egy most született érzés — amelynek nevet még nem tudott adni — költözött belé, érezte, hogy menthetetlenül hozzá tartozó része lett s édes nyilalással már is birtokába vette rendetlenül dolgozó beteg szívét.. Nem lelte a helyét... Kínozta a vágy, hogy a lányról beszélhessen, a lányról, akinek nevetése: búgó-galamb hangja, s akinek a haja úgy van felfésülve, mint egy kicsiny taréj .. Kinek mondhatná el, mi nyomja a szívét? — Szontágh Pálnak — villant eszébe horpácsi barátja. — Igen, most azonnal fogok neki írni, — kiáltotta örömmel a szobája csendjébe s úgy, ahogy volt, báli öltözetben, a jégvirágos ablakon át beszűrődő téli hideg fénynél elkezdte írni a beszámoló, baráti levelet: „Hol kezdjek írni ezen minden vonzó és minden álnok, minden jó s minden könynyelmű, miden lelkűiét és minden cynizmus mikrőkosmosáról? — Öltözete szokás szerint igen ízléses és egyszerű fehér, hajzata enpretension kis taréjával', mint egy lidércke, mely éjjel ég, bolyong, örvény fölibe csal, és megfoghatatlan ... Karkötője elveszvén, mint róla leesik minden bilincs... Kedélye igen változékony., eső, napsugarak közt...“ A február utolsó napján dátumozott levelet lovasemberrel küldte el Horpácsra. Szontágh Pál gúnyoros szája keserű mosolyba torzult a fáradt kézvetésű levél olvasásakor. — jól van, — mondta hidegen s kékes fény villant meg a szürke szemében. — így is jól van, Imre. . Megfogadtuk, hogy egyazon lánynak nem udvarolunk. Hát én most félreállok, Madách Imre. Fráter Erzsébet legyen a tiéd. A levelet gondosan összehajtotta, viszszahelyezte borítékjába s betette az íróasztal kihúzott fiókjába. Aztán megmarkolta a fiókot s olyan erővel vágta be, hogy kettéhasadt az asztal fénypolitúros lapja. 14. A fiatal táblabíró úr lassanként mindennapi vendég lett az alispáni házban, ahol a minden jó és könnyelmű, minden lelkűiét és cynismus mikrokosmosa olyan játékba kezdett vele, mint a macska szokott az egérrel... Közelébe engedte — aztán elriadt mellőle. Forró ígéretet sugárzott feléje az arca, szeme s a szája — a szava ám hidegen, elutasítóan csengett. Fráter Erzsinek vérében élt a játékos kedv, mert ízigvérig nő volt, aki soha, egy pillanatra sem árulta el, hogy milyen mély hatást gyakorolt a felületességhez szokott természetére ez a kimért beszédű, minden cselekedetét előre megfontoló borongós ifjú, akinek lénye lelkesedést, szenvedélyt árplt el, ha az ő közelébe került. Madách ismeretségük kezdetén még nem volt tisztában érzelmeinek mélységével. Mégelégedett azzal a tudattal, hogy jólesik hallgatnia ennek az eredeti lánynak szellemes és mindig találó megjegyzéseit, látni csillogó szemeit. Betegségtől gyötrött testének üdülést jelentett a fiatal teremtésből kiáradó egészség és élnivágyás in-, gere. Csak később döbbent rá, hogy érzelme Fráter Erzsébethez a hirtelen fellobanő szerelemnek ahhoz a fajtájához tartozik, amely halálos, sírszélig tartó ... Kedvtelésnek induló udvarlása szenvedéllyé vált, lelket-ideget szaggató tépelődéssé, mely éjszakáit álmatlanná, nappaljait gyötrődéssé változtatta ... A lánnyal eddig tisztába jönni sehogy sem tudott. Néha mármár a karjába zuhant, — hogy a másik pillanatban hideg közönybe húzódjon viszsza, mint a nap tüzére a házába húzódó csiga ... Erzsi Madách számára megfoghatatlan lett, elérhetetlen, mint a lidérc, mely ég, bolyong és örvény fölibe csal... Szirotyák Dezső rajza Az alispánéknak sem tetszett Erzsi szertelen viselkedése, de ha szóbahozták előtte a dolgot, durcássággal felelt, vagy elkezdett sírni. — De hát mi kifogásod van a táblabírő ellen? — kérdezte egyszer ingerülten a keresztanyja. — Nem találok én benne semmi kivetni valót, csak különösnek tartom az udvarlás módját. A többiek a hajamat dicsérik, a szájam ívelését, a hangomat.. — És ő? — Ö meg ilyeneket mond: „Csak a szép örök“, meg hogy: „Igazán az szerethet, aki tiszta még“. — Kislányom, "ha tudnád, mennyivel szebb mondások ezek az arszlánjaid ömlengéseinél. Vagy az fáj talán, hogy nem halmoz el virágajándékokkal, mint a többiek? — őh, kaptam én már tőle ajándékot... Egy csoko” vadrózsát. — Vadrózsát? Ilyenkor? — Virágot, amely nem hervad el soha, — vallotta be pirulva Erzsi és mellénykéjéből egy hosszúkás levelet vont elő, melyre szabályos sorokban költemény volt írva. — Vers? — kérdezte a néni és ő is^elpirult, ö hozzá soha, senki nem írt '-ímeTbben csengő beszédet, pedig titokban, őh, mennyit vágyódott utána! De hát az alispán úr csókokkal fejezte ki forró érzelmeit fiatal korában ... de költeményt, szép szavak virágját, még elmondani sem tudott soha, nem hogy rímelt volna . . „Vadrózsák“. — Olvasta a sorok fölé írva, mert négy költemény volt, mint négy szál nyíló rózsa — egy csokorba kötve. — Olvasd fel Erzsi, hangosan! — kérlelte. — Nagyon szeretem hallgatni a verset, ha szépen vannak írva. — Nem kell olvasnom ezeket, — vallotta be s elfordította az arcát, hogy fellobanó pírját ne lássa a néni. — Tudom kívülről. IFolytatjuk} 1"
