A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-30 / 35. szám
Mikulás Kovái: Az én városom (Részlet) Apám örökké harcban állt a világgal. Kockás ingeket hordott, szeretett az istenről beszélni s más megfoghatatlan dolgokról; ritkán hangoskodott, de ha tűzbe jött, lepkeként kapdosta a gondolatokat. S kiengedte őket. Az emberek, akikhez beszélt, megütközve hallgatták, gyűjtötték érveiket, melyek később szétrepültek, mint pitypang porzói a nyári szélben. A háborút a maga módján fogadta, pár napig hallgatott, fel-alá járt a szobában, régi térképet keresett, számolt, töprengett, s néha az asztalra ütött öklével. De később, mikor lehűlt az első bomba, s a gyár felöl lila láng csapott az ágre, tisztogatni kezdte a kerti fákat, köveket cipelt, s a nyikorgó, régi kiskaput bemázolta élénkpiros festékkel. Menekülni, futni akart a recsegő világból a munka csendes révébe, ahol egyedül lehet az ember a kalapáccsal és vésővel, a fényesfogű fűrésszel, két kezével, tíz ujjával, kezek kérgével — jó emberek hű csillagával. Am egy este sokáig nem jött haza, s mikor végre belépett, olyan volt, mint a lepecsételt levél. Nyugodtnak látszott, sokáig beszélgetett anyámmal, tompított hangon. Megszoktuk a változást. Későn járt haza, s néha magával hozta valamelyik barátját. Bezárkóztak a fürdőszobába, készültek valamire, halkan beszéltek, s még nem értettem féltett titkukat. Abban az időben olyan volt a város, mint a rajzó méhkas. Min lenki izgatottan suttogott. Valami lógott a levegőben, mint egy akasztott ember, mint egy új harang, melyet még nem kondított meg senki. Apám gyakran kinézett az utcára, ahol katonák meneteltek, éjjel összerezzent álmában, beszélni kezdett kiabált. Anyám csitította. ismerte borotvált arcukat, meztelen szemüket, melyek jegesen néztek, mint pisztolycsű nyílása.) Eljöttek érte is. Lassan felállt, körülnézett. A falakat nem tudta áttörni. Az ablakban mélység ásított. Szégyenkezett a föld a padló alatt — nem volt menekvés.. Lassan felállt, megcsókolta anyámat, levette kezéről az órát, átadta nekem, pontosan háromnegyed tízkor, s elindult. A puha aszfaltot deszkaszál védte, de ö nem lát,ta meg, mellette lépkedett. Fekete iszapba süllyedt a cipője. Elhaladt a térdeplő munkások mellett. Senki sem szólt, pedig ezelőtt a verebet s a kutyát is elűzték, ha arra tévedt, elment melletük s beszállt a autóba. Elment az apám. Ágya üres maradt. Üres volt a szoba, üresen kongott a világ. Itt maradtak a könyvei, a régi karóra, néhány nyakkendő, fölül kopottan s kissé piszkosan S az aszfalton ott maradt a lábnyoma. Lassan egészen megkopik, emberek lépkednek rajta, gyerekek ugrálnak fölötte, pi.os labdát rugdosnak. De néha, eső után zöld tavacskák ragyognak a nyomokban, az ő zöld szeméhez hasonlítanak. A nap szomjasan iszik belőlük, rájuk tapasztja a forró száját, anyám az ablakból nézi, s szeme kivörösödik, mint a virág. — ★ — Ilyen voltál, te utca, ilyen voltál, szép városom, azokon a mély éjeken, mikor kialudtak a fények, s az ember úgy kereste társai kezét, mint kútban a létra fokait, mikor a gyertyák csonkig égtek, s a gyufásdoboz ugrálni kezdett az asztalon s vészesen csörgött, mint kígyók az őserdőben. Ilyen voltál, városom, ilyenek voltatok, kedves kertek, mikor fekete füstben ropogott az almafák gyökere, s lovak vérével keveredett az embervér. s kúszó folyással csörgött a megáradt folyóba. — ★ — Mindennap az utcákon kószálok, s mindig útbaejtem a piacot, ahol almák világítanak és halak csillognak, ahol az emberek zöldséget hordanak fonott kosárban, s jó illat lebeg, —< s a parkba is kijárok. A fák lassan levetik játékos mezüket s a gesztenyeág tizenkettőt üt az ősz gongjára. Egy este idegesen jött haza, pokrócot keresett, kimenl a fatartóba, a farakás mögött aludt, egy kemény lócán. Reggel, mikor mosakodott, százéves fa évgyűrűi látszottak a hátán, és édes penészszag áradt belőle. Azon az éjszakán semmi sem történt. Csak jóval később jöttek el érte. Szeptemberben történt, hullottak a levelek. A gesztenyefák megzengették az ősz gondját, s az ablakok alatt gőzhenger zúgott. Az útkövezők fekete rongyra térdepeltek, és kék füstben foltozták a lánctalpaktól felszabadalt úttestet. Eljöttek érte is. A motorzúgást nem hallotta senki. Eljöttek érte — kopogtatás nélkül benyitottak, megálltak a küszöbön. Megkérdezték, hogy hívják. (Ű, nagyon jól ismerték, ő is ismerte valamennyit, SZ1ROTYÄK DEZSŐ RAJZAI VERES JANOS fordítása 11
