A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-08-02 / 31. szám
— Készen vagy? Gyorsan vissza kel! térnünk löl elbarangoltunk a falutól. — Mehetünk. Itt az Inged. Nedvesen felveszed? Én jól érzem magam, de ha te nem kapsz náthát, hát papnő leszekl — Hapci! — holnap kutya bajom se lesz. Leöntök egy liter bort és utána zsupsz az ágyba. Reggelre kiizzadom. Neked is ezt ajánlom — Még tanácsokat osztogatsz! Szégyellt magad! — Becsület szavamra, másképp gondoltam! Ne haragudj. De bocsánatot nem kérek! — Miért? — Tulajdonképpen nagyszerűen sikerült. Most már kvittek vagyunk. Te eltudoi ezt felejteni? — Nem. — Most megfogtalak. Nem tudod elfelejteni? Mert nem akarod. De el lehet felejteni? Persze, hogy el. Érted? Csak rajtad múlik. Tudod mit? Felejtsük el! Te ezt, én a múltat, ami tulajdonképpen már nem is a mi ügyünk, fiataloké. — Akarod? — Akarom. Felejtsük ell És felejtsük el, hogy most itt állunk a falu szélén egy kerítés tövében és képzeld el, hogy egy lakatlan szigeten vagyunk, mi ketten. Élünk a tengerparton, körülöttünk a gyönyörű természet. Minden a miénk, de mégis körülöttünk megszűnik létezni minden és csak mi ketten vagyunk a világon, egymás szemébe mélyedve és .. . — Ezért a csókért megérdemelnél egy hatalmas pofont. — Te pedig egy másik csókot. — Ennyi elég; ne, ne Sanyii — Hová szaladsz? — Fogj meg! — No megállj! Csak a faluban érte utói, amikor a lány már megállt, mert az utcán emberek jelentek meg. Szinte végigtáncolták a falut. Néhányán gyanús pillantásokkal méregették őket. — Mit fogsz csinálni a szünetben? — kérdezte Bozsena. — Segédkombájnos leszek. És te? — Én is á szövetkezetben fogok dolgozni. A kertészetben. — Minden nap együtt lehetünk! — Két hónapig. — Két hónap, két év, húsz év, kétszáz évi A jövő titkai — Egyszóval: miénk a jövő! — A jelen is. Ne menj mégl — Mennem kell. Éjfél lesz lassan. — Búcsúzásul még egy Icipici puszit és.., — Szervuszl — Szervuszl Szent a Béke? — Szent! Sanyi hátán végigfutott a hideg. Futásnak eredt hazafelé. — Felejtsük el az egész históriát — mondta az apjának, ki egy üveg bort hozott be. — Bújj be gyorsan az ágyba. Szörnyű ötleteid vannak; éjfélkor fürödni! — Mit gondolsz apa — el lehet felejteni? — Nem tudom. Azt hiszem igen. Minden az embertől függ. — Aludj jól — búcsúzott az öreg ásítozva. — Jó éjszakát! Délig ne háborgassanak! Ätölelte a vánkost és néhány perc múlva egészséges álomba merült. lfSSSS/SSSSSSSSSSSSS/'SSSS/VSSSSSSSSSSSSSSSSfS?SSSSSSSSSSSSSfSSSSS/S.rSSSSSS/SS//SfSSSSSSSfSSSSfSS/SSSSSSSfSSSSffSSSSSSS/SSSSfSS/SSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSS/-Á Színházban nem ismerkedem Különös történetet mondok most el, melyet hihetetlennek fognak tartani mindazok, akik Pók Pált személyesen nem, csak névszerint vagy látásból ismerik. Névszerint ismerik azok a sajnálatra méltó háziasszonyok, akik a városi közüzemek szolgálatát veszik igénybe beteg, áramhajtásos konyhaberendezéseik javításánál, s közben őt ajánlgatják egymásnak. Pók Pál mestere a mosógépnek, a villanyfözőnek, vasalónak. Kívánatos személy tehát, akit látásból viszont azok a háziasszonyok ismerik, akiknek maguknak nincsen még csak javításra szoruló porszívójuk sem, de van a barátnőjüknek. A barátnő látogatása pedig éppen akkor megy végbe, mikor Pók Pál ott szuszog térdenállva, vagyis félreismerhetetlenül bizalmas pózban a hűtőszekrény előtt. A látásból való ismerkedés tehát pillanatok alatt végbemegy, s a balsorstól nem sújtott barátnő a balsorstól ugyancsak sújtott barátnőnél meghallja nemcsak Pók Pál szuszogását, hanem tar koponyáját is kénytelen észrevenni, meg a háromszorosan egymás-a türemlő zsírpárnákat a tarkóján, lefityegő tokáját, s azt a tekintélyes pocakot, mely térdelése közben a szuszogást váltja ki s nem utolsó sorban azt a ötvenöthatvan évet, mely Iemoshatatlan gyűrődésekben rétegződik vöröses-lilába tetsző arcán. Pók Pál tehát csöppet sem Adonisz. Nem hasonlít sem Miklós Gáborra, sem az űrhajós Gagarinra, vagy Nyikolájevra, sem az öklöző Pappra, sem az új kerékpáros csillagra, Smolíkra. S ezt itt mind el kell mondani ezzel a részletességgel, mert feltételezem, hogy sokan akadnak olyanok is, akik látásbői sem ismerik őt. Ezek közé tartozik történetünk két másik főhőse, két háziasszony, akiket nevezzünk röviden Áginak és Pirinek, jellemzésükre csak annyit, hogy Ági japán módra félig tornyozottan viseli haját s karcsú-tomporú. Piri szőke. Hullámos haját nyakába növeszti, csípője pedig.. . hát igen, az ilyen csípőre gyártották egykor némi jóindulattal a „molett“ kifejezést, melyben minden benne van (amivel csöppet sem mondunk keveset, különösen hogyha sűly szerint kívánnánk lemázsálni ezt a „mindent“]. Történet szerint pedig Piri. — aki Ági mellett szemrebbenés nélkül össze tudja egyeztetni lelkiismeretével, hogy Thálíával is tartja a barátságot — két jegyet szerzett kettőjüknek a színházba különös tekintettel arra, hogy a komáromi MATESZ vendégszerepeit a városban. Ági örült a jegynek s örült előre a kellemes estnek, melyet minden feszélyezés nélkül tud eltölteni barátnője és a komáromi színészek társaságában. A kellemesnek ígérkező est mégis ebben az összeállításban elmaradt. Márpedig Ági miatt. Nála váratlanul közbejött valami. Ezek a „valamik“ olyan váratlanul szoktak közbejönni, hogy elhárításukra már nincs idő. Ági sem tudta már értesíteni Pirit a változásról. Röviddel az előadás kezdete előtt beugrott egy percre a színházi pénztárhoz. Gondolta, túlad a jegyen.. Egyrészt hogy anyagi veszteség ne érje — az ilyesmire az élelmes asszonyok igen tudnak ügyelni — másrészt, hogy Piri számára maga helyet más szomszédról gondoskodjék. .— A végén még boldog lesz a gonosz zűzájú Piros, hogy nem én jöttem, hanem ... De ne vágjunk elébe a dolgoknak. Vagy igenis: vágjunk elébe. Mondjuk meg, hogy ez a szomszéd végül is Pók Pál lett. A pocakos, éltes úr most esti öltözetben sem volt csöppet sem megnyerőbb a pénztár előtti szűk térben, melyben számos színházi pók tolongott, s az igazi Pók izgatottan érdeklődött köztük jobbra-balra, nincse valakinek eladó jegye, mert a zárt pénztár rácsos üvegablakán már ott fehérlett a gyász-tábla, mely szerint minden jegy elkelt. Ági nem lett volna Ági, ha erre a keresletre nem jelentkezik; — Megfelel önnek jegyem a zsöllye ötödik sorába? — szedte elő kézi táskájából a zöldszínű papírszeletet. — De még mennyire! — lelkesedett foghíjas szájával Pók Pál. — Különösen, ha felár nélkül adja asszonyom! Ági derűsen biccentett: — Felár nélkül, magától értetődik! — nyújtotta át a jegyet. — De volna hozzá egy kérésem. — Tessék! — ült ki szemhéja közén a férfi halszeme inkább visszautasítással, mint biztatóan. — Ö — legyintett Ági —, semmi az egész. Egy molett hölgy lesz a somszédnője... ugyanis úgy volt, hogy együtt megyünk, de én nem mehetek ... legyen szíves megmondani neki, hogy ezért meg ezért nem jöhettem el! — Bocsánat, asszonyom! — emelte fel Pók Pál tiltakozóan a tenyerét — színházban én nem ismerkedem. Egyebütt is — jelentette kf olyan büszkén, mint egy tollasodó kiskakas —, de különösen a színházban üldöznek ... egyenesen üldöznek a nők szerelmükkel... Megérti, hogy nem tehetem ... Most pedig itt a jegy ára ... ajánlom magam! Már fordult is a sarkán és faképnél hagyta Ágii, aki első pillanatban nem tudta, bosszankodjék-e, vagy mosolyogjon, az öntelt férfiún? Azután úgy döntött, hogy egyiket sem teszi. Dolgára megy, s másnap majd megtudja Piritől, hogyan viselkedett szomszédja. A következő napon Piri valósággal nekirontott: — Hát te miféle szerzettel helyettesítetted magad? — Miért? — kuncogott magában Ági. — Mi kifogásod van ellene? — Mi kifogásom? Furcsa egy bogár! — Dehát mi történt? — Lehuppant mellettem az ülésre, s a könyökömet félrelökte a karfáról, hogy alig maradtam az egynyolcadán ...“ Ejnye, de megváltozott ez az Ági!“ — mondtam magamban. Azután hozzá fordultam: „— Ideszól a jegye? — kérdeztem — mert erre a helyre a barátnőmet várom!“ Ekkor halszemével végigmért. — Ügy látszik, azt vette szemügyre, te vagy-e az a molett hölgy? — Így Írtál le engem neki? Te szemtelen! — No nézzük csak, ahelyett, hogy megköszönné a finom kifejezést! — A bácsi végignézett, s kimérten így szólt: „Asszonyom! A jegyem ide szól. Tessék, meggyőződhet róla. Barátnője pedig azt üzeni, hogy ezért meg ezért nem tudott eljönni... No, most megmondtam. Azonban én színházban nem ismerkedem. Kérem, többet ne szóljon hozzám!“ Azzal könyökömet végleg kilakoltatta a karfa meghagyott nyolcadáról, s többet nem is hederített rám. Akik Pók Pált személyesen Ismerik, azt fogják erre mondani; — Ez ő. Ez rá vall! Mohr Gedeon u
