A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-22 / 12. szám
SZŐDY VIKTOR: BEMUTATÓ Az oldalsó horizont-függöny és a fal között csak másfél méternyi szélességű íolyozó van. Az idei rakott bútorok, a következő jelenetekbe való kisebb díszletek, ugyancsak szűkítik a helyet. Nagy itt a tolongás a gyenge, kékes fényben, s gyakran megbotlik az ember vagy beleütközik valakibe. És most a bemutató alkalmával sokkalta feszélyezettebb a hangulat; még olyan színészek is lámpaláztól melegednek át, asik huszonöt-harminc éve szerepelnek. A szöveget Ismételgetik vagy belépésre várnak, szinte megfeszülve, mint a futó, aki a rajtot jelző durranást várja Nagy nap a bemutató a színházban — ünnep. A portás fülkéjébe reggeltől gyűlnek a virágok és ezüstös, vöröspántlikás babérkoszorúk. A színészek egymást köpködik, persze csak jelképesen: Tpü, tpü, tpü... Utána mondanak is valamit. Ilyesfélét: — No, vágd ki a rezet!... Ha csak apró hiba is esik — valamelyik fénysáv eltéveszti a megjelölt helyet vagy a magnóról indított zene késik néhány másodpercet — a rendező menten ott terem. Vadul gesztikulál, fenyegetődzik, könnyen megsért bárkit, de leginkább az ügyelőt, aki előtt folyton nyitva a szövegkönyv — kis lámpa világítja — s aki tőle telhetőén felelős az előadás hibátlan lefolyásáért. Ott állok a jelzett folyosón én is, a színpadra készülök. No nem mint színész — mint kulisszatologató. Mielőtt én lépnék a színpadra a nagy, forró fényszórók kialszanak. Beáll a sötétség, csak a színpadra festett foszforos jelek világítanak kissé, figyelmeztetőn, hogy oda kerül a bútor. Ilyenkor bömböl a zene, hogy elnyomja a zörejt. Szünetben az öltözőbe megyek, s a hoszszú, zöldre mázolt asztalhoz ülök, szembe egyik társammal, aki nemrég szegődött a színházhoz. Csak ketten vagyunk itt, a többiek másik teremben a televíziót nézik. Könyökölve, kihívóan nézek társamra. Eszik. Megérezte tekintetemet s felpillant. — Jó az a kolbász, te? — kérdem. — Fenéket... Törve beszéli a szlovákot — mindig magyarul szólítom. — Ehun-e! mutat a kolbászban egy csontos darabkára és kipiszkálja bicskájával. — Ez kolbász? ... A csabai — az igen! — Hisz ez jó, te! Porcogó — mondom és számba veszem, amit kipiszkált. Nevet rajtam. Mindkét metszőfoga hiányzik. Szabályos arca van, barna hullámos haja, elől, középütt egy vékony ősz-csikkal. Mosolygós ember, igen-igen érti a tréfát. Kezdetben csodálkozva, el-elnézegetett engem — mit írok annyit, amíg mások beszélgetnek, televíziót néznek — szóval pihennek. Bolondját akarták járatni vele. Azt mondták: — Vigyázz! Ez a hosszú ember ír! Csak brigádra jött ide — erről a környezetről ír majd regényt. Kínáld meg mindig cigarettával, bármivel, s majd — jót ír rólad. Meg is kínált többszőr... Röhögve elfogadtam, s mondtam neki, hogy ne igen higgyen azoknak... Ez itt az én rendes foglalkozásom — ebből élek. Rám nézett: — Igen? ... No, az se baj. Hát ilyen ez az én társam. Még mindig ott könyökölök vele szemben. — Hány gyereked van, pajtás? — kérdem. — Három ... Mind lány ... — Tyű, ennyi lányt férjhez adni... — Nem számít... Nemsokára munkába küldöm őket, s utána nincs rájuk gondom. Boldoguljanak, ahogy tudnak. Mi is úgy mentünk össze az asszonnyal.. Nem volt semmink. Együtt szereztünk mindent. — Hány éve nősültél? — Tizenöt éve. — És sosem csaltad meg az asszonyodat? — Ezt a kérdést nem várta. Engem viszont érdekel — ha már a polgárok kérkednek a hűtlenséggel — vajon milyen erkölcsi rend fejlődött ki ebben a szelíd, tiszta munkásemberben. Nevetve emeli rám rekintetét: — Ha jaj, de még hányszor... — és legyint Kis ideig hallgatok, aztán újra faggatom: — És vajon téged megcsalt-e valaha az asszony? — Élesen fürkészve nézek szeme közé. Menten megváltozik a tekintete. — Nem, sohal Az én asszonyom nem olyan... Másról is beszélgetünk, s megtudom, hogy azelőtt gyógyszerraktárban dolgozott. — Az nem volt ám nehéz munka. Kissé ravaszul mosolyog. — Nem ... — És bányába, bányába nem mennél? Vihogva, fennen mondja: — Azt már nem! Majd, ha ablakok lesznek odalenn... Ahogy a cigány mondr Vásárát.. .-Még a tél szele csiklandozza a hátat, de néha már melengető fénynyalábok hullnak a kertekre, sáros utcákra. „Foga van még a napnak“ — mondják az emberek, bár ez a szólásmondás csak a külső világra szól, idebent, a Helyi Nemzeti Bizottság új épületében jól bedurrantottak a kályhába és az ablakon át a nap is kellemesen cirógatja az embert. Az épület emeleti részében van Róza néni „birodalma“ azaz a Helyi Nemzeti Bizottság hivatali szobája. Itt veszi fel reggelente a tollat Oravecz Rozália, a HNB elnöke, vagy ha úgy tetszik elnöknője. Akkor is asztala mellett üli, mikor belépek. Arca, mosolya ismerős, mintha láttam volna már a szép, ezüstös hajkoronát, a szempárt, amelyből nyugalom árad. Hirtelen megértem, hogy nem is lehet őt másképpen szólítani, csak Róza néninek. Lénye derűt, közvetlenséget áraszt, olyan nyugodtságot, amely már az első percekben hatással van az emberre és feloldja a tartózkodást. Ezért hívja őt a falu apraja, nagyja Róza néninek, ezért tisztelik meg ezzel a megszólítással a szomszéd falvakban is, a járáson és mindenütt, ahol megfordul. — Min dolgozik, kedves Róza néni? — kérdezem én is tőle a falu szavával. — A statisztikai kimutatással vesződöm — feleli felpillantva és kezével széles mozdulatot tesz. Bár sok a dolga, arcán nem látni türelmetlenséget a hívatlan látogatóval szemben. így hát könnyedén indul a beszélgetés. Szavaiban ott él, lélegzik a falu ... Néhány szóban felvázolja azokat a terveket, amelyek megvalósításra várnak: — Orvosi rendelőt szeretnénk, ahol egy fogorvos is helyet kapna. Aztán korszerű üzleteket. A parkosítást is meg akarjuk ja ... Majd akkor. Menjenek a színészek. Ügy sem dolgozott soha egyikük sem. A hangszóró közben figyelmeztet, hogy vége a szünetnek. Lesietünk. A feketeköpenyes - ruhatárosnők már hordják a virágot. Ide a szűk folyosóra. Ha majd felzúg a taps, odamennek a fénybe, s a hajlongó színészek kezébe adják. Zöld bársony, ósdi fotelben ülök, innét nézem a színpadon táncoló maskarákat. Vállra emelt koporsó körül zajonganak. A koporsóban fehéringes fiú ül. A falu bolondja, akit a maskarák királyukká készülnek választani. Foghíjas társam most hozzám ül, és fülembe súgja: — Jó mi? Az ember azt hinné, tényleg bolond. És nemsokára vége. A hajlongó színészek közé beszerénykedik a szerző: Fiatal, szőkehajú, vállas fiú — tán még harminc éves sincs. Hosszú sorban állnak a színészek, s a szerző csupa lámpaláz. Esetlenül, bizonytalanul mozog. Minden szereplővel kezet fog, aztán kilép ide a félhomályba. Nem mer szemünkbe nézni, mintha szégyellne, hogy ennyire vitte. Pardonozik Jobbra-balra, felém is — pedig meg sem érintett. Társaim, a kulisszatologatók hirtelen mind hozzám fordulnak: — Látod, pajti — engem itt mindenki pajtinak szólít — ez aztán a szerzői Nevetek. Pedig kellemetlen kissé ez a „számonkérés“. Zavarba hoz. Azon igyekszem, nehogy észrevegyék, hogy megszégyenítettek. Mert ha ezt is mutatná arcom, valójában — nem így van! kezdeni és az utcákat járdával szeretnénk’ ellátni__ Hallgatom csendes szavát s arra gondolok, hogy ez az őszhajú asszony mennyi terhet vett a vállára. Mert igaz, hogy ezek a tervek szépek, de mennyi energia, vesződség kell ahhoz, amíg egy-egy szándék megfogamzik, beteljesül... Tervek, gondok, zűrös hétköznapok. A faluban háromezer ember lakik, de mindegyik ember más, mindegyik egy külön világ. Az egyik kér, a másik panaszkodik, a harmadik követel. Elkel hát a jó szó, a megnyugtató beszéd, de elkel a határozott fellépés is. — Hogyan bírja ezt a munkát, Róza néni? — Hozzászoktam ... Tudja, évekkel ezelőtt kézbesítő voltam a nemzeti bizottságon. Már akkor hozzáedződtem ehhez a légkörhöz... De azért ne gondolja, hogy könnyű. Ha férfi lennék, sokkal könnyebben menne. De az asszony-funkcionáriusnak többet kell mutatnia, jobban kell dolgoznia, hogy elejét vegye a rosszindulatú szóbeszédnek, annak a hagyományos ítéletmondásnak, amely még ma is azt mondatja az emberrel: az asszony kezébe csak a főzőkanál való. Később az életéről mesél. A küzdelmekről és megpróbáltatásokról, amelyek ma is felkisértenek az emlékezetében. A férje elesett a második világháborúban s 5 támasz nélkül maradt gyermekeivel. Kegyetlen évek voltak ezek, de nem ért rá csüggedni, dolgoznia kellett, keményen, férfimődra, hogy megkeresse gyermekeinek a betevő falatot Azok az évek is elszálltak s Róza nénire derűsebben süt a nap, bearanyozza őszbehajló életét, ezüstös hajkoronáját, amely szelíden övezi homlokát. —des— 10
