A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-05 / 1. szám

BÚTOROK

Fura világ. Egyre változik Itt van például ez a bútorhtstórla. Rohanó trolibuszok, csengő villamosok, zsongó embertömegek között, kis és nagy autók tetején, lovas é- kézikocsikon, szállítják a bútorokat Zöld, piros, sárga, kék színben váltakoznak a huzatok, és pimaszul incselkednek velem Már nem csodálkoznék, hogyha z háztömbök tetején is bútorok táncolnának Az ember önkéntelenül is saját szobáiba képzeli öke; Berakom sarkaiba, az ablakok alá, és arra döbbenek, hogy vígabban ugrálnak rajta a virgonc napsugarak mint a régieken Például milyen vonzó az a kecskelábú heverő, amelynek olyan a tormája, mint a régi dikóé. lói emlékszem, ilyen vol' Szabó Andris bácsinak, az uraság tehénpásztorának a di kóla is Hogy félreértés ne essék azért mégis másként festett Mert praktikus emberek voltak a régiek, nem lehettek olyan tehetetlenek, mint mi Maguk készítették bútoraikat. Igaz, nem volt legyalulva, a legtöbb esetben lopott és nyersen összetákolt deszkákból készítetlek Szabó And ris. bácsinak ilyen volt a nászágya. Ezen született a hat gyerek. A hetedik csak azért nem láthatta meg ezt a napsugárral bőven de kenyérrel annál szőkébben bélel> világot, mert szenény közben súlyos tüdöbajt kapott, vért köpött és akarata

ellenére meg kellett térnie a megszentelt anyaföldbe, jól emlékszem rá, akkor már hét éves voltam. Nem is lehet őt elfelejteni. mert azóta sem áldogatott úgy senki mint 6, miután Jól megmasszíroztam fájó aórnyedt hátát. Azt mondta, arany kezem van az isten Is masszőrnek teremtett.

Egyszóval Andris bácsi elment, de az ágya megmaradt luliska, a legnagyobb leánya örökölte, amikor férjhez ment és beköltöztek a kamrába újdonsült férjével és a régi komódtal, amit a férje hozott. A kamra földjén nem •>olt szőnyeg, de szépen föl volt csapva. Kicsi börtön-ablakait viszont süsü függöny földte, nehogy belopja magát a napsugár, mert nem volt arra semmi szüksége az akkori szegényembernek jutott elég belőle a földbirtokos úr földién.

Fura világ, egyre változik. Képtelenségnek tartom ezt a mai bútortékozlást. Embertömeg hömpölyög a beláthatatlan nagy bútorüzletekben és válogatnak. Arcuk izzik. szemük megfényesedik, átszellemülten szólnak egymáshoz az Ismerősök. Egészen furcsák lettek. Mint ez a Martinák fs itt az első emelten, aki legújabb szomszédom. Azt kérdezi az üzlet vezetőnőiétől;

— Tizenhárom és félezer koronát számoltunk ki. Mit gondol, megadja az üzem?

— Kétségkívül, hisz önnek három gyermeke van.

— De csak tizenkettőt jelentettem be.

bocsá, — méreg drágán eladtam. Igaz, szép, ízléses csomagolásban, hogy aztán én vásároljam föl a falu áruját, vajat, tojást, libát stb. És aztán eltűntem a republika-, ban. Prágából kockacukrot, Svitböl kötött fehérneműt hozva magammal. Fát kaptam érte, lisztet. Két egész mázsát. Másoknak rántanlvalőjuk nem volt. De itt rá is fizettem a boltra, a lisztet hitelbe adtam legjobb barátnőimnek, akik özvegy édes- és nagyanyjukkal éheztek. Soha nem fizették ki és tönkrementem. Kilencszáz kilencvenkilenc pengőre azért csak kihúztam.

Éppen a pénzemet számolgattam, amikor beállított az én kedves tanárom egy barátja társaságában. Nagy zavarban voltam, mert anyám halk szóval rágta a fülemet, hogy botrány ennyi pénzt csak így a levegőbe kiszórni, amikor az embereknek enniük sincs mit és lepogányozott. A legnagyobb zavaromat azonban mégis az a fene egy szál pengő okozta, amely az összegből hiányzott. Előzőleg kiforgattam minden zsebemet, minden fiókot, nem létezett sehol, anyám meg nem állt velem szóba többé, mert nem fizettem vissza a „kölcsönt“. Mint egy fatuskő álltam jó tanárom előtt, és sokáig tartott amíg öszszefügqéstelenül sikerült kinyöqdéeselnem, hogy nincs meg az íróasztal ára, csak kilencszázkilencvenkilenc pengőm van, az is apróban. Utána egész éjjel nem aludtam.

— Nem számít, míg írásban nincs elintézve. Amit kiválasztottak félreteszem maguknak. Tessék csak elmenni az üzembe, utána meg a takarékpénztárba.

Hát igenI A takarékpénztár meg két kézzel szórja a pénzt.. — Itt van, vásároljátok meg álmaitokat. Majd aprópénzben visszafizetitek. Aztán még csodálkozom, hogy az emberek már dikót is elfelejtettek készíteni. Hogy hová jutunk ... Ugyanis az emberek manapság már nem is költözködnek, [fogy hogyan? Hát csak olyan egyszerűen, hogy szárnyuk nő az új bútoroknak és nesztelen suhannak be a vadonatúj lakásokba.

— De mit cselekedtek a régivel? — emésztem magam már hatodik hete a kérdéssel. Megkérdezni persze nincs bátorságom, mert az öreg szekrényeimet csak én hoztam magammal az új lakásba. Nem mintha bántana a dolog - dehogy sőt... Egy kicsit meg is hatódom, mert mindegyikhez emlékek fűznek

Az íróasztalomat például a német-franciaszakos tanáromtól vettem, akt „anyaországi" volt, s a front utáni gyorsan eszkabált paragrafusok értelmében mennie kellett. Neki ez volt az egyetlen bútordarabja, nekem meg az egyetlen nagy álmom. Ezer pengőben szabta meg az árát, de nekem nem volt egy fityingem sem. Az álmomat is elrabolta. Ott táncolt a szemem előtt. Jövendő nagy versek fogantak lelkemben és képzeletemben már rajta írtam őket. Igen ám, de honnán szerezzem a rávalót? — volt a nagy kérdés.

Nagy könyörgésemre édesanyám ,Jcölcsönzött" ötszáz pengőt. Tudtam, hogy ismerőseim cserebere árán szereztek minden létezhető dolgot. Ez volt akkor a divat Nehéz háború utáni időket éltünk. Belevetettem magam én is a fekete forgatagba, és olyan feketekereskedő lett belőlem, hogy nem csak nemes gondolkodású néni és bácsi Ismerőseimet leptem meg vele, de még jómagámat is. A nagy zenei tehetséggel megáldott Prtnc Albintól élesztőt vásároltam, s már hajnalban kivittem a környező falvakba és — Uram

Gálamblelkü anyám nem tudom honnan vette energiáját a fél éjszakára terjedő szemrehányásra, annyi bizonyos, hogy a borzalmak éjszakája volt. Le nem hunytam a szemem, még a testem is kínok hasították. Reggel nehéz fejjel keltem, elhatároztam, hogy eladom az íróasztalomat. Drága asztál volt. Nagyon megfizettem érte. Ha mindent összeszámoltam, az útjaim és a kínjaim, akkor tízezerre ts felszökött az ára Kinek kellett volna abban az Időben lyen drága bútordarab? Csak olyan magamfajta bolondnak, akinek versek keringőznek az agyában. Bolondot szemüveggel sem leheti találni, az embereket nagyon kijózanította a háború.

A könyvszekrényemről nem szólok, mert a háborús históriákat ma már nagyon unják az emberek. Annyira unják, hogy, megszöknek a moziból és a televíziót is kikapcsolják, ha észreveszik, hogy újból ezzel a savanyú étekkel akarják őket traktálnt mert a napot, a nevetést szeretik tnkáb, és igazuk van.

Belevegyülök inkább a nagyváros hatolmás forgatagába és elnézem a sok mese-, holmit, az emberek átszellemült arcát és Igyekszem kifürkészni, hová tették öreg holmijukat. Mert én is vennéd újat, de nincs hová tennem őket. Mert a mai új lakások apró szobáiban kevés a hely, és az én áldott íróasztalom éppenséggel egy fél szobát vesz Igénybe. Pedig a sarkot betöltő néhány kiló versemet is elküldtem a gyűjtőbe, hogy több legyen a hely, mégsem férek. El kéne talán adnom őket, mármint az öreg szekrényeimet, de ki adna pénzt értük? Nem is kéne pénz sem, csak megígérnék, hogy szeretik maid őket, ahogyan én szerettem. Hiszen a tárgyak beszélni is tudnak.

De nincs bátorságom senkit megszölU tani. Félek a tekintetüktől. Bizonyára nagyon furcsán néznének rám, és a hangom sajnálatraméltóan elveszne a tömegben.

MOYZES ILONA

10