A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-28 / 26. szám
J ŰRI VIKTOR Még alkonyat előtt elindultunk, de az osztagot már nem találtuk Vashegyen. Csak egy őrszemet hagytak hátra üzenettel, hogy jöjjünk utánuk Rimakokovára. Az okát nem tudta megmondani, miért változtattak éjszakára szállást, de sejtettem, hogy elővigyázatosságbői. Mikula rendelkezett Így. Egy kis pihenő után folytattuk az utat, és mikor megjöttünk Kokovára, nagy volt az öröm, hogy megbízatásomat sikeresen teljesítettem és magammal hoztam a három oroszt. Elmeséltük nekik, milyen viszontagságok közt töltöttük az utolsó heteket, elmondtuk azt is, hogy jártunk Kolodozsnij kapitánnyal és embereivel. DoroscsenkO, a parancsnokuk iszonyú dühbe gurult: nem tűrhetik, hogy folt essék rajtuk. Ogy láttam, nem hall tőlünk különösebb újságot, mert rablóbandának nevezte őket, és nekem elégtételt ígért. Elégtételre nincs szükségem, csak annyi kell, hogy ne garázdálkodjanak tovább. — Mi éppen őket Keressük'. Merre válnak? — Rybníken. — Biztos, hogy ott találjuk őket? Az öreg a vállát vonogatta. Biztosat nem tud, de mondják, hogy ott vannak. Sejtettem, hogy a házakban, az ablakok mögül figyelnek, lesnek ránk, de hogy olyan barátságosan beszéltem az öreggel és Doroscsenko egy csipet dohánnyal meg is kínálta, felbátorodva kimerészkedtek. Legelőbb egy surbankó legény jött közelebb, az öreg unokája. Mindjárt ajánlkozott, hogy elvezet minket, ő tudja, hol vannak. Így esett, hogy Doroscsenko, kívánsága szerint, még aznap találkozott Kolodozsnijjal. Beszélgetésüknek nem voltam tanúja. Iván, a rádiós, velem maradt, a másik orosz — Vologya Mandzsik volt a neve — vele ment a házba. Nem tudom, mi történt hármuk közt odabent. Doroscsenko hadnagy volt, aligha vonhatta felelősségre rangban magasabb tiszttársát, talán csak Kozlov őrnagy parancsát adta át. De mikor kijöttek a házból és láttam Kolodozsnij tűzben égő képét, nem lehetett kétségem afelől, hogy Doroscsenko jól megmosta a fejét. Visszafordultunk. Az éjszakát az öreg házában töltöttük;- az unokája önkéntes őrséget verbuvált, nem kellett rajtaütéstől tartanunk. Tapasztalatból tudtam, hogy errefelé kezes bárányokká váltak a gárdisták, Beszterce eleste után sem bátorodtak fel annyira, hogy árulásra vetemedtek volna. Hiába parancsolt itt a német, az igazi úr, a büntető hatalmasság felettük az űzött, halálra keresett partizán maradt. Napokkal később megtudtuk, hogy Kolodozsnij teljesítette Kozlov parancsát, és mind a húsz emberével jelentkezett a törzsparancsnokságon. Kozlov elnézte a garázdák múltbeli bűneit, de később kettőt irgalmatlanul kivégeztetett, amikor újabb panaszok jöttek és a rövid vizsgálat megállapította, hogy a panaszok jogosultak. Kemény büntetés volt, az ő helyében ón is hasonlóan cselekedtem volna. Reggel Iván rádiójelentést küldött a törzsnek és Doroscsenko parancsára belevette, miféle osztag van a közelünkben. Kevéssel utána válasz jött: keressük fel Kolodozsnijt és adjuk értésére, hogy egész osztagával azonnal jelentkezzék Kozlov őrnagynál. Doroscsenko maga mellé vett kísérőnek, hogy az úton kalauzoljam. Fűtötte a harag, még aznap találkozni akart Kolodozsnijjal. Próbáltam magyarázni, nem lesz oly könnyű rájuk bukkanni, ki tudja, hol vertek tanyát? Csak annyit sejtettem, hogy valahol Ratkó (Ratkova) közelében lesznek; két héttel ezelőtt azon az éjszakán ott váltunk el tőlük. Azóta bizonyára helyet változtattak, ki tudja merre mentek? Óvatosan tartottunk kelet felé; a Tiszolc—Rimaszombat közti főút erős német ellenőrzés alatt állt, sietve átvágtunk rajta, nehogy valami nagyobb német osztagba botoljunk. Nyústyát megkerültük, ős irányt változtattunk. Itt már a szerencse járt kezünkre. Nyústyán túl az első faluban — a nevére már nem emlékszem — görbe szemmel fogadtak. Egy perc alatt üres lett körülöttünk az utca. Az utolsó pillanatban sikerült egy idősebb parasztot elfognom. Kérdem tőle: — Mi baj, bácsi? Miért féltek úgy tőlünk, mint a tűztől? Nem felelt, csak rámemelte ijedt tekintetét, ős a mögöttem álló három oroszra mutatott. Nem kellett magyarázat, mindjárt megértettem. — Hát maguknál is jártak, itt is dézsmálgattak? — Jártak —• felelte kurtán. Akciónk hatósugara egyre messzebbre terjedt. Délkelet felől közeledett a front, szükség volt rá, hogy a németek hátában, az utánpótlás vonalában, az ellátás vérkeringésében nőjön a zavar. Izgatni, gyöngíteni a testet — kezdettől ez volt a -eél, most fokozni kellett a tüskeszúrások számát. Így jutottunk el csaknem Rozsnyóig azzal a céllal, hogy Berzéténél felrobbantjuk a hidat. Ez volt a legnehezebb feladat, amelyet az utolsó hetekben kaptunk. A fontos híd mindkét oldalát magyar katonák tartották megszállva; őrbódéik mellett gépfegyverfészkek, és minden zajra veszettül tüzelni kezdtek. Nem férkőzhettünk a közelükbe, a legkisebb támadásra ségítségükre siettek volna a faluban állomásozó katonák. Közel volt a rozsnyói helyőrség, páncélosaikkal félóra alatt kifuthattak a hídig. Fortéllyal kellett élni, hogy tervünket végrehajthassuk. Esténként a másik oldal felöl zajt csaptunk, hogy az őrség figyelmét odatereljük. Lőttek is pontosan, amerre akartuk. A negyedik nap estéjén harmadmagammal begázoltam a Sajóba; minél hangosabb lett a lövöldözés, annál kisebb a veszély számunkra. Nagy nehézség árán sikerült — derékig gázolva a fagyos vízben — eljutni a híd alá és elhelyezni a robbanótöltetet. A nagy zajban és a sötétben megkezdtük a visszavonulást, óvatosan húztuk magunk után a robbanóaknákra szerelt drótot. A part bokrai jól elrejtették, de ez már fölösleges elővigyázatosság volt, csak erős reflektorfényben fedezhették volna fel a huzalt. Hajnalig vártunk a Pelsőc felől jövő tehervonatit, és amikor ráfutott a hídra, levegőbe röpítettük az őrbódékkal és őrséggel együtt. A vonat fele éktelen dörgéssel szakadt a vízbe, a többi kocsi feldőlt á töltésen. A robbanás után sietve iszkoltunk, s mire üldözőbe vettek, a hegyek védelmében túl voltunk árkon-bokron. A jól kiérdemelt pihenő után Rybník és Ratkó közt egy benzint és olajat szállító osztagot intéztünk el. A szerencsével járó támadások kárpótoltak a betyáros hegyi élet sok viszontagságáért; ágyat vagy szalmazsákos fekvőhelyet már csak hírből ismertünk, felöltözve aludtunk, félig földbe, hegyoldalba vájt erdei kunyhóinkban, és ritkán volt olyan nap, hogy meleg ételhez jutottunk. De ha vállaltad ezt a viharos életet, vállalnod kell minden veszélyét ős kényelmetlenségét. Nem is emlékszem panaszra, még a lázas beteg is türelmesen viselte sorsát. Osztagunk megtámadta és kifüstölte a hacsói (Hacsava) művelődési otthonban tanyázó német őrséget, a falu környékét rettegésben tartó feketelnges gárdiáta készenléti szolgálat embereit. Partizánokra, civilre, rejtőző zsidó asszonyokra, gyerekekre vadászó hóhérok voltak mind, tízszer is megérdemelték a golyót. A hacsói támadásban nem vettem részt; akkor éppen felderítő úton jártam Rimabánya, Síd és Fülek közt. Hiába őrizték a vasútvonalat, éjszaka mégis eljutottunk a töltésekig és a vágányokon elhelyeztük robbanóaknáinkat. Két alkalommal jártunk szerencsével: a szerelvények a sötétben ráfutottak az aknákra és felrobbantak. Amikor égni kezdett a talaj a lábunk alatt, visszafordultunk. Ratkón kőt civil jött elénk: ne menjünk tovább, kőt nappal ezelőtt vlaszovisták és németek nagy túlerővel rátörtek osztagunkra, sokat megöltek, a komisszárt és Mikula kapitányt foglyul ejtették. Leverő hír volt, kétségbe ejtett. Elveszíteni azokat, akik enyéim mellett a legjobban szívemhez nőttek! Nem tudom, mitévő legyek, merre forduljak, ha igaz, hogy elpusztultak. Nem akartam hitelt adni a hírnek, amíg magam nem győződtem meg igazáról. Ratkón hagytam embereimet, én meg Vecserával siettem tovább. Még .aznap megtudtuk, hogy a komisszárt kézrekerítették, de az osztag egy részének sikerült kerekét oldania, és hirtelen támadással még akkor éjszaka kiszabadították a többi elhurcolj; fogollyal együtt. A falut megrohanó vlaszovisták könynyen jutottak az osztag közelébe. Nem annyira az éjszaka segített nekik, mint inkább orosz egyenruhájuk és a két napig tartó eső. Mire az őrszemek észbe kaptak, már késő volt. Az osztag egy részét ruhátlanul lepték meg szállásukon, ázott mundérjukat szárogatták éppen. így történt, hogy a megmaradt osztag több részre szakadt, néhányan Mikula vezetésével Rybnikig jutott, mások meg Vashegy felé futottak. Három napba telt, míg mind újból egyesültek. A találkozás első percében, ahelyettj hogy megörültem volna Mikula életben maradásának, hevesen rátámadtam. Miért hagyta el a törzset olyan fejetlenül? Ki kellett volna tartania még az élete árán is! Az ilyen ember nem való parancsnoknak, golyót érdemel! Mikula hagyta, hogy gorombán leteremtsem, nem utasított rendre, csak amikor kifogytam a szóból, kérdezte meg halkan! — Te most azt hiszed, hogy a bőrömet akartam menteni? Az ajkamba haraptam; nagy izgalmamban megint ostobaságot tettem; megfeledkeztem arról, hogy nem állok olyan emberrel szemben, aki gyáván megfutamodik', 12
