A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-28 / 26. szám
Veres János | Nyár Széles kirakat fénylik, mézszín mosoly a város, pávát játszik a sok lány, mellük szememre káros, könnyű szoknyaalj csábit, bronzban ragyogó orcák, forró sugarak hullnak, roppant katlanok ontják; kölykök nanukot esznek, tömény mámorok úsznak, talpam süti az aszfalt: indulj mielőbb útnak! tejszag árad a boltból, sörhab buggyan a pultra, hűvös, csobogó vízhez, rétre kerget az utca. Ez sem sarkköri tájék, forrón szeles a rét is, sáncban, poros út mellet tovább sietek mégis, olykor elsüvít egy-egy autó, suhanó villám, erdő integet messze, lombja üdezöld hullám, botot szorongat markom, égen habbegyű felhő, boglyák sorfala kísér, szárnyként libegő kendó, rezgős, porcfüves útszél, csipkés virágfej bíztat, menjek, várnak a lombok, gyapjas fatörzsek hívnak. Erdőm, itt vagyok végre; tüzem levelek oltják, ifjú egyenes szálfák, égre mutató gyertyák, üveg, hamufolt jelzi: sütés lehetett nemrég, ülök illatos fűben, lopom madarak kedvét; múltról regél a bokor, benőtt, beomlott árkok, puska köpött itt egykor ocsmány fejekre átkot; ferde, aranyszín sávot vet rám bujdosó napfény, anyás kökényág dajkál, meglelt birtokom keblén. Gerlék szállnak a réten, fűzfa hajlik a vízre, lágyan csalja a szívem parti levegő íze; ludak csapata úszik, gyík jár taposott úton, gyorsan ledobom cipőm, vastól nehezebb súlyom, Lábam kavicsos fenék kemény dudora nyomja, mohón hűsöl a bőröm, mintha sivatag volna, gallyak lugassá nőttek, falát kétfelé hajtom, arcom tükre a jó víz, s víg ég tükre az arcom. Harcok vihara alszik falu lenyesett tornyán, fiú nyargal a porban, űzi varkocsos kislány; tűzben sorvadó kertek, lepke ájul a kapron, békét lengető zászlós: vásznat terítő asszony. Hosszú tengeri-tábla, száron buzogány-bébi, földön kúszik a tökszár, hasas kincseit védi, tarló borotvált Jiátán fürj fut, szétcsap a szárnya, dongó altató hangja simul nagyfejű mákra. Túl a kanyaron, fákon némán delel a csorda, foltos tehenek orra: fénylő hajnali rózsa, fekvő állatok teste meleg illatot sóhajt, szarvak döfik az eget, tőgyek dagadnak oldalt, gulyás nyakában csontkürt, pihen, foga közt fűszál, sorsot, változást hirdet csizmát feledő szandál, puli kilógó nyelve piros virág a zöldben, arrább homokot raknak, lovak szerszáma csörren. Gyerünk! Nógat a távol, gépek döreje haitik, roppant őskori állat — dombból darukar nyúlik, frissen nevető kémény, feltúrt fekete földek: rögszín, feszülő izmok mássá teszik a völgyet; sínek, hengerek, gépek, füstök merülnek szélbe, omló veríték gyöngye, ember ragyogó éke, forró, olajos vastól ég se dalolhat szebben, magas házfalak mellet törpe Gulliver lettem. Szállj le, koronás alkony, megyek, otthonom szólít, színig vagyok már ízzel,»kaptam éhemre gyógyírt, hosszú szerelvény kísér, csattog, megelőz szépen, néma bogarak szállnak, pajzsuk csillog a fényben; indul örökös párbaj, lassan gyengül a nappal, megyek késhegyes fűben, úton kerített bottal, otthon sarokban áll majd, lássam küszöbről, ágyból, szóljon vaskemény télben édes, gyönyörű nyárról. SZIROTYÄK DEZSŐ KAjZA 11
