A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-21 / 25. szám
A tizenkét főből állő osztag élén egy alacsonytermetű, köpcös tiszt haladt; vörös tüzérségi vállpántján három aranycsillag. Furcsán festett ez a nagy nyugalommal bandukoló őrjárat. Alighanem azzal a célzattal járja az erdőt, hogy német parancsra összeszedje az útjába kerülő katonákat. Még mielőtt észrevehettek volna bennünket, intésemre sietve visszavonultunk az erdőbe. Annyi gyakorlatunk volt már ilyen gyors elrejtőzésben, hogy mint az árnyak, zajtalanul, macskaléptekkel eltűntünk a fák mögött. Kiadtam a parancsot: a közelünkbe engedjük őket, s amint alánk érnek az úton, néhány golyót eresztünk a fejtik fölé. Tudni akartam, miféle választ adnak. Az első dörrenésre mind az út árkába vetette magát, Utána ők lőttek néhányat a levegőbe. Ogy látszott, az osztagnak semmi kedve, hogy harcba keveredjék, összetűzzön valami láthatatlan ellenféllel, de nekünk sem állt szándékunkban, hogy valakit fölöslegesen megsebesítsünk. Nem volt szükség további óvatoskodásra, csörtettem lefelé, és ahogy a közelükbe értem, az árok legszélén lapuló felemelte a fejét. — Kik vagytok? — szóltam rá. — Szlovák katonák — felelte együgyű- 811, és mikor látta, hogy partizánnal áll szemben, a szeméből eltűnt az ijedtség és magyarázóan hozzátette, hogy ők is a felkelőkkel tartottak. — Ki a parancsnoktok? — Mikula kapitány. Küldtem, hogy hívja Ida, beszélni akarok vele. Közben lejöttek a hegyoldalból az embereim, az árokban bujkálok is kimerészkedtek az útra, és odajött hozzánk a kapitány is. A nevére nem emlékeztem, de ahogy közelebb jött, felismertem: Dubraván már találkoztam vele. — Kár volt így ránk ijeszteni, testvér — mondta megbántottam — Muszáj volt. Nem tudhatjuk, velünk fartotok-e vagy Tiso úr armádájával. — Ha vele tartanánk, nem látnál itt. Haragosan mondta ezt a kis öreg; meg akartam engesztelni, mert ebben a megbántottságában sem volt pöffeszkedő, inkább rokonszenves, mint általában a korosabb tartalékos tisztek legtöbbje. — Elnézését kérem, kapitány úr. Azt hittem, hogy szökött katonákra vadász'nak. — Hát ezt nagyon rosszul hitted — felelte még mindig rosszallón, de kevesebb ingerültséggel. — Mi a tervük, kapitány úr? Merre tartanak? — kérdeztem aztán. — Az oroszok elébe. Átvágjuk magunkat a fronton. Nagyot néztem: túlságosan merész a szándékuk. Semmi esélyük, hogy sikerüljön. Egy-két ember átcsúszhat a vonalak közt, egy egész ezred túlerejével ugyanúgy átvezetheti magát, de tizenkét ember nemigen járhat szerencsével. Mikula kapitány túlságosan könnyelmű vagy nem ismeri a hadi helyzetet. Csak dél felé próbálhatnák meg az áttörést, de legalább száz kilométernyire áll tőlünk a front vagy még messzebbre, valahol a Mátrában, Gyöngyös és Eger felett. Óvatosan válogattam a szót, nehogy újból megbántsam, de értésére kellett adnom: szép szándéka megvalósíthatatlan. Mennénk mi is örömmel, de ez a biztos halált jelentené számunkra. Van itt elég feladat, nem kell ezt neki magyaráznom. Álljon közénk, a jánosik brigádba. Az emberek feszülten figyeltek. Láttam rajtuk, őket meggyőztem, most arra várnak, mit felel a parancsnokuk. Mikula ekkor közelebb lépett és hosszan fürkészett. — Nem akarok az embereim nélkül dönteni. De ha ők úgy akarják, veletek tartunk. A kezét nyújtotta. A legények erre nagyot hurráztak. Együtt mentünk Vashegyre, Heimler doktor majd hogy Mikula nyakába esett nagy örömében. Kiderült, hogy évek óta ismerte, tudta róla, hogy harminchétben megjárta a spanyol frontot és nehezen vergődött haza. Ki hitte volna, hogy ilyen múltja van ennek a civilformájú alaknak. Kezdtem más szemmel nézni rá, már nem tartottam annyira meggondolatlanságnak, hogy át akart törni embereivel a német vonalakon. Talán a kétségbeesés hajtotta, hogy itt rosszra fordult a sorsunk, ha már pusztulnia kell, adjon értelmet a halálának. Sokat töprengtem azóta, miért vállalta az emberek java a szenvedést és veszélyt, ha módja volt rá, hogy elkerülje. Mi hozta őket a partizánok közé, mi tartotta őket a hegyek közt azután is, hogy Beszterce a németek kezébe került, és újra feléledt a garázda gárdista világ? A gyűlöleted, az ösztönöd: ledobni magadról a rád rakott nyűgöt; a kalandos élet vágya: kitörni az élet szűk kereteiből és valami nagyot tenni? De a gyűlöletnek oka, hajtó rugója van, és jön egy pillanat, amikor a kaland már nem kaland, hanem halálos küzdelem a létért, a megmaradásért. Engem az ösztönöm s a gyűlöletem. Heimler doktort, hogy emberi mivoltában megalázták és meggyalázták, Hunkát a hazafisága, Mikulát, meg azt a simlédersapkást és társait a haladásba vétett, hitük, mely nem tűrte, hogy a fasizmus mérge szétmarja az ember szívét-lelkét. Ma tudom, hogy ez az eszmény — a kiválasztottak, a vezetésre rendeltek eszménye sugározta szét az erőt, mely hajtott, és belőlünk észrevétlen, lassú munkával új embereket formált, ☆ Háromtagú parancsnokságot alakítottunk. Mikula kapitány, az öreg spanyol harcos vette át a kommandót, Heimler az osztag komisszáriusa maradt, én meg Mikula helyettese és a felderítők parancsnoka lettem. Csaknem két hétig éltünk így teljesen a magunk erejére utalva. Felderítő portyáink hol kisebb, hol nagyobb szerencsével jártak. Hovatovább világossá vált előttem,hogy sok értelme nincs ennek a kóborló' zsákmánylesésnek, nagyobb akciókra volna szükség, de ahhoz gyengék vagyunk. Nem válik javunkra az elszigetelődés, ha a németek észbe kapnak, átfésülik az erdőt, aztán üldözőbe vesznek, aligha menekülhetnénk ép bőrrel. Egy este összeültünk és eldöntöttük, hogy egy nagyobb brigáddal kell kapcsolatot teremtenünk. Azt ajánlottam, Kozlov őrnagy brigádjához csatlakozzunk. Megbíztak mindjárt, hogy hajnalban kerekedjem fel és induljak Feketelehotára Kozlov őrnagyhoz. Kedvemre való feladat volt. Vecserát vittem magammal, hogy kisegítsen, ha gyenge orosz tudásommal nem boldogulok. Kozlovnak bizonyára lesz jó tolmácsa, de jobb, ha a bemutatkozásnál mi magunk, tolmács nélkül beszélünk vele. Hízsnyóvizen és Kohúton át mentünk Lehotára. A falu határában őrök toppantak elénk és megállítottak. Megmondtam, hogy a parancsnokukkal, magával Kozlov őrnaggyal akarok beszélni. Egy kevesef vártunk, míg füttyszóra többen sietve odafutottak. Egyenesen a törzsparancsnokságra vezettek, mindjárt az őrnagy elé, ahogy kívántam. Vecsera segítségével elmondtam mindazt, amit este Heimler doktorral és a kapitánnyal megbeszéltem. írás nem volt nálam, ha elfognának, ne találjanak olyasmit a zsebemben, ami ellenem szólna. De Kozlov őrnagy nem is kívánt írást, csak néhány kérdést tett fel, aztán a szomszéd szobába ment. A csukott ajtón át is hallottuk, hogy rádiós dolgozik odabent. Bizonyosra vettem.hogy jelentéseimet ellenőrzi. Egy órával később megtudtam, hogy sejtelmem nem csalt; a jánosik brigád parancsnokságát hívták. Kozlov őrnagy visszajött és megveregefte a vállamat: — Derék legény vagy! Ogy lesz minden, ahogy akarjátok! Vodkát hozatott, és maga töltött tele három poharat. Ebédidőben jöttünk éppen, kaptunk egy-egy teli csajka méregerős gulyást is a szíverősítő mellé. Bemutatott aztán három partizánnak, az egyiknek Igor; volt a neve, rádióadó volt a hátán. Eto szlovackij porucsik — mondta Kozlov, éa szerencsét kívánt az úthoz. SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA (Folytatjuk )' 13
