A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-21 / 25. szám

Tóth Tibor emlékezete Most is előttem van, ahogy jön az utcán, kissé nehézkesen, fáradtan, de azért derűs arccal. Szeme mindig érdek­­- lődve tekintett a világba, élénk szellemét nem tudta legyűrni a betegség. Néha beszélgetés közben hirtelen rosz­­szul lett. — Engedd meg, hogy rád támaszkodjam — mondta ilyenkor. Később, amikor megszűnt a fájdalom, megint a régi lett, egyik pillanatról a má­sikra tudott átváltani, s mintha mi sem történt volna, tréfált, nevetett. Nem is tudtuk neki egészen elhinni, hogy annyira beteg, mert a rosszullét után már szívvel-lélékkel vitázott. A vitákba minden idcgszálával belekapcsolódott. Mindig szenvedélyesen védelmezte iga­zát, de sohasem úgy, hogy partnerét megsértse. A kis mókaságokon is nagyo­kat tudott nevetni, egész lényével élte az életet. jellemző rá, hogy mindenhez hozzá tu­dott szólni, minden érdekelte. Éppen olyan jártas volt a politikai életben, mint az irodalomban vagy a történelemben. Ha a botanika került szóba, órákig tudott'' beszélni a virágokról. Művelt volt és szé­les látókörű, mindenhez hozzá tudott adni valamit a sajátjából, s olyan energiával s annyit dolgozott, amennyit csak az erős akaratú, rugalmas szellemű emberek lrépesek végezni. Mondogattuk is neki: — Tibor, te a betegségeddel is túlélsz valamennyiünket. 0 legyintett, tiltakozott, de a lelke leg­mélyén maga sem hitte talán, hogy any­­nyira beteg. S íme, hirtelen és váratlanul elvesztet­tük őt. Szegényebbek lettünk egy íróval, aki sokat tett a szlovákiai magyar irodalom népszerűségéért, s még sokkal többet tu­dott volna tenni, ha fiatal életét el nem ragadja a halál. Tóth Tibor a legelsők sorában kapcso­lódott be az elhallgattatás után meginduló magyar irodalmi életbe. A Magyar Könyv­kiadó szerkesztőjeként kezdte munkáját $ csakhamar egyik legjelentősebb támasza lett. Figyelme a műfordítás felé irányult s nagyon sok cseh, szlovák regényt ültetett át magyar nyelvre. A klasszikusokat ép­pen olyan hozzáértő, művészi igénnyel fordította, mint az élő írók munkáit, fel­ismerte és vállalta azt a szerepet, amely az itt élő népek irodalmának megismer­tetésével a baráti együttélés útjait egyen­geti. Ugyanakkor szóban és írásban igye­kezett népszerűsíteni hazai magyar iro­dalmunkat. Szlovák, magyar és cseh la­pokba írt összefoglalókat, értékeléseket irodalmunk helyzetéről. Küzdött az egy­oldalú megismerés ellen, szerette volna, ha a szlovák és cseh olvasók, irodalmi körök nagyobb érdeklődéssel fordultak vol­na hazai magyar irodalmunk felé. Már tíz évvel ezelőtt ezt írta a „Fáklyá“-ba: „...A csehszlovákiai magyar prózairodalom igenis megérdemli, hogy alkotásaival a szlo­vák olvasó is megismerkedhessék .. . Köl­csönös megismerés, kölcsönös megbecsü­lése mindannak, amit egymástól tanulha­tunk, amivel a másik hozzájárult és hoz­zájárul közös életünk aranyalapjához. A csehszlovákiai irodalmat sokszólamú ének­karnak mondanám, és a sok hang benne egy hatalmas szimfóniában olvad össze. A szlovákiai magyar irodalom szintén e szólamok egyikét énekeli és együttes célunk az legyen, hogy hangját necsak hallassa, hanem minél többen meg is hall­ják.“ Tóth Tibor látta a célt és azt is tudta, hogy ha a híd szerepe egyoldalúan érvé­nyesül, akkor megreked a szlovákiai ma­gyar irodalom s menthetetlenül belesüp­ped a provincionalizmus ingoványába. Tudta, hogy a szlovák és cseh nyelvterü­letek meghódítása egyik erős létfeltétele a szlovákiai magyar irodalom fejlődésé­nek s a nagyvilágra nyíló ablakot jelenti. Következetes író volt s tiz év múltán is ugyanabban látta elmaradottságunkat, s ugyanazon egyoldalúság ellen emelte fel szavát az- Üj Szóban: „Az irodalmi kölcsönhatás — irta — egyelőre nagyon egyoldalú: a csehszlovákiai magyar irodalomra hatnak a cseh és a szlovák írók művei, hisz ismer­jük, olvassuk őket, ellenkező irányban a hatás minimális, szinte semmi. Pedig úgy hisszük, irodalmunk mondanivalója fi­gyelmet érdemelne és keltene a szlo­vák közönségnél is, ha íróink szava nem sikkadna el visszhangtalanul az itteni magyar lakosság szűk körébe zárva.“ Ilyen őszinte szókimondással agitált Tóth Tibor hazai magyar irodalmunk nép­szerűsítéséért, felemelkedéséért, ilyen féltéssel, szeretettel, aggódással figyelte, kísérte fejlődésének útját. S ma döbbenten tudatosítjuk mindnyá­jan, akik ismertük és szerettük őt, hogy mindörökre itthagyott bennünket. Nem halljuk többé erőteljes, szenvedélyes sza­vát, nem látjuk feltűnni a megfáradt em­bert, aki friss szellemével új és új lendü­letet hozott a vitákba, aki tudott és mert küzdeni az emberi igazságért s mindig a gyengébbek oldalára állt. Emlékét megőrizzük, s látatlanul is itt lesz már közöttünk emberséges szavával, optimizmusával, életszeretetével, amelye-. két ránk hagyott örökségül. DÉNES GYÖRGY Egy kilencvenöt éves pedagógus ünneplése 1964. május 12-én Pesthidegkúton a Nyu­galmazott Pedagógusok Otthonában ritka szép ünnepségre került sor. Az Otthon legidősebb lakója, Gömöry János ezen a napon töltötte be életének kilencvenötödik esztendejét. A szellemi erőit csodálatos frisseségben megőrzött agg pedagógust eb­ből az alkalomból több tisztelője, egykori tanítványa és munkatársa is felkereste. A megjelentek nevében Szalatnai Rezső mondott szívből fakadó szép köszöntőt. Az idős ünnepelt megilletődött hangú válaszá­ban egy munkában gazdag élet kedves emlékei, színes epizódjai elevenedtek fel. Gömöry Jánost életének és munkásságá­nak nagyobbik része a szlovákiai magyar­sághoz és a szlovákiai magyar kultúrához fűzi. Éveken keresztül az eperjesi evangé­likus kollégiumnak tanára, majd igazga­tója volt. Később Kassára került, és ott élt egészen 1947-lg. A kassai Kazinczy Társaságnak hosszabb ideig főtitkára, illetve elnöke volt. A pedagógiai, közmű­velődési és kultúrpolitikai tevékenység mellett tudományős téren is dolgozott. Töb­bek között megírta Eperjesnek, az' eperje­si Caraffa-mártíroknak és az eperjesi evan­gélikus kollégiumnak a történetét. Az írói tollat öreg korában sem tette 1«. Rövid idővel ezelőtt fejezte be em­lékiratának az írását, amelyet Emlékeim címmel még ebben az évben kiad az egyik budapesti könyvkiadó. Reméljük, hogy ez a mű hozzánk is eljut, és rajta keresztül szélesebb közönségünk is meg­ismerkedik kulturális hagyományunk ér­demes képviselőjével, a pátríarka-kort el­ért Gömöry Jánossal. TURCZEL LAJOS 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom