A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-26 / 17. szám
Rolf Hochhuth: BERLINI 3NTIQONÉ ■' Egy hamis vallomást rábizonyítottak már a vádlottra, a hadbíró-tábornok tehát bízott benne, hogy ezúttal is kétségessé teheti a lány szavait, s így megmentheti még őt: Anna azt állította ugyanis, hogy a bátyját — az akasztottat, ahogy az államügyész mondta minden lehető alkalommal — nyomban a légitámadás után, Idegen segítség nélkül hozta ki az anatómiáról, és vitte az invalidusok temetőjébe A Frigyes Vilmos egyetemmél folyó építkezéstől csakugyan elvittek egy kézikocsit meg egy lapátot is. Az is igaz, hogy akkor éjjel, mint bombázások után mindig, tűzoltók, Hitler-ifjak és katonák sorjában egymás mellé fektették a fellelt áldozatokat egy tornacsarnokban vagy a temető főútvonala mentén. A bíróság előtt azonban két sírásó azzal a szertartásos körülményességgel, amely mesterségükre jellemző, de a tömeghalál napjaiban éppen olyan fölösleges túlzás, akár a koporsó, hitelt érdemlő módon tagadja, hogy a kettőszáznyolcvan megégett vagy megfulladt hulla között, akiket számbavételükig krepppapírra fektettek a fák alatt, látták volna egy fiatalember ruhátlán, csupán ponyvával letakart testét. Az ő vallomásuk bizonyító erővel bírt. Különösen a méllékes részleteket ecsetelték nagy pontossággal, és előadták, hogy azt az ötvenegy halottat, akiket nem lehetett azonosítani, sem pedig hozzátartozók nem kerestek, három nap múlva személyesen helyezték a gödörbe. a közös sírba. A tömegsír elnevezés tilos volt. A birodalmi kormány a közös sírok halottait rendkívül vigaszt nyújtó pompával temette el: nemcsak a két vallás papjai és egy neves pártszónok, hanem még az őrzászlóalj zenés menete és a zászló félárbócra eresztése sem maradhatott el. f A birodalmi haditörvényszék egyik alitöke, egy atyaian melegszívű tengernagy — az egyetlen a majdnem üres, elhanyagolt teremben, akiben nem volt félelem — annyira megindult, amikor a gyászszetartást ecsetelték, hogy. jóindulatú erőszakkal igyekezett rávenni a vádlottat, mondja meg végre az igazat halott bátyja „maradványai“ felől: ellenkező esetben sajnos — ezt a „sajnos“-t kétszer és őszintén mondta — súlyosbító körülménynek tekintendő, hogy a közös sírt megszentségtelenítette egy olyan tiszt hullájával, akit ez a törvényszék elítélt. Anna elgyötörtén és csendesen kitartott hazugsága mellett... A hadbíró-tábornok, miközben a tengernagy beszélt, magában a fiával vívott párharcot, de már nem tudta felidézni Bodo arcát; elmosódott a szeme előtt, mint akkor a mozdony füstjében, Bodo frontra indulásának előestéjén, miután üggvel-baijal nvélbe ütötték a megállapodást Nem tudott többet kicsikarni a fiából; csupán attól a szándékától térítette el, hogy nyilvánosan eljegyezze magát 3gy hazaáruló húgával. Amikor leszögezte, hogy ehhez a mésalliance-hoz sohasem adja atyai hozzájárulását, Bodo válaszul kijelentette, nyomban házasságot köt ezzel a nőszemélvel. aki nyilván már hetek óta minden szabad óráiéban eljött érte a postdami laktanya kapujához — még azután is, még akkor is, amikor Anna bátyját már letartóztatták. Bodo ahelyett, hogy hálás lett volna, amiért súlyos sebesültként az egyik utolsó repülőgépen kimenekülhetett a sztálingrádi katlanból, felgyógyulása után szégyentelenül kijelentette: nem az oroszok, hanem a Führer pusztította el a 6. hadsereget. És ettől Bodo nem tágított... A hadbíró-tábornok gyötrő elkeseredésében nem akarta mindezt még egyszer végiggondolni. Mereven nézett egy vízfoltot, amely most mint életnagyságnál nagyobb ujjlenyomat verte át a falat a Führer mellszobra fölött. A roppant bronz ottmaradt rendületlenül a talapzatán, bár az éjszakai bombázás légnyomása még a csöveket is kiszaggatta a törvényszék falából... A hadbíró-tábornok alig ügyelt a peckes tartású államügyész szavaira. Bodónak nyilván nem volt érzéke hozzá, de anyjának sem, milyen sokba került neki, hogy a Führer szavait kicsavarva ezt a tragédiát komédiára fordítsa — és ez a renitens nőszemély megmeneküljön a hóhérbárdtól. Ha ő visszautasítja az elnöklést, ki másnak állt volna érdekében, hogy Hitlernek asztalbontás után elhangzó" Ironikusan elhárító utasítását: a vádlott köteles „a hullát saját személyében visszaszolgáltatni az anatómiának“ — úgy magyarázza, mintha a lány hallgatólagosan visszavihetné az eltemetett holttestet? A Führer, akit a propagandaminiszter mellékesen tájékoztatott az ügyről, miközben a küldönc már újabb sürgönyöket nyújtott át neki az olaszországi politikai összeomlásról, minden bizonnyal még bírósági eljárásra sem gondolt; Annának fejét kell venni, és testét — azoknak az orvostanhallgatóknak az elretientésére, akik bátyja holttestének elvitelében feltehetően kezére jártak — át kell adni az anatómiának. Itt, a birodalmi fővárosban, a kárörvendö diplomáciai testület szemeláttára, tette még hozzá Hitler, nem kell nagy lármával nyomozni veszélvtelen renitensek után a diákok között, elég kínos úgyis, hogy tavaszzal az ellenséges sajtó megneszelte a müncheni diáklázongást, mert Freisler vészbírósága rajtaütésszerűen ugyan, de túlságosan nagy zajjal végezte a felszámolást. A hadbíró-tábornok, aki ritkán fordult meg a főhadiszálláson, még ritkábban Hitler asztalánál, redmedt ajakkal mormolta, hogy „Igenis Führerein“, és később zavarában még a kocsijához is alig talált vissza. Hogyan mondhatta volna el, szemébe nézve, azt a lehetetlen beismerést, hogy ez a lánv, aki egy hazaáruló húga. titokban jegyben jár a fiával... Izzadságcseppek gyűltek a sapkája alá, amikor ő is átvette az idős tengernagy már-már emberi, személyes hanghordozását, és a vádlottnak szinte bizalmasan azt ígérte, hogy enyhítő körülményeket vesznek figyelembe. Izgatottan, de szabatosan vágott vissza az államügyésznek: igaz, hogy az egvetem alagsorába éjjel a riadó alatt be lehet jutni; a bonctan három ablakáról is le kellett szerelni biztonsági okokból a rácsokat, mert további vészkijáratokat kellett létesíteni; és csak a bombázás okozta katasztrofális zűrzavar következtében vihette magával a vádlott a kulcsokat. Ennek ellenére: a hulla eltávolítása nem jelent személyes gazdagodást, „ennélfogva“ fosztogatásról nem lehet beszélni. Azonkívül az elföldelés sem feltétlenül államellenes megnyilvánulás, mert az áruló személvében testvérről volt szó. Enyhítő körülménynek számít még a lelki ziláltság: a testvér elítélését tudvalevőleg követte az anya öngyilkossága. Gyanús, gondolta az államügyész, a kínosan lefésült hamburgi, akinek hangja olyan volt, mint az üvegvágóé —, gyanús. A tábornok szavai azonban elnémították. Még szájizmait is működésbe hozta, anélkül azonban, hogy ebből a tervezett lekötelező mosoly lett volna: az elnöknek ugyanis jogában áll arról dönteni, hogy továbbra is megtartja-e őt, vagy pedig „kitolatja“ a frontra. Szerette volna a kezébe kaparintani ezt a főnököt. Mégiscsak nevetséges, hogy most években kiszabott fegyházbüntetést ígér a vádlottnak, ha az hajlandó a bátyja sírját őrizet alatt kihantoltatni, az ilyen ajánlat — bár nyilvánvalóan nem kell megtartani — egyáltalán nincs összhangban a vádlott tettével, aki megszegte a Führer parancsát a politikai bűnösök temetési tilalmáról .... Míg az ügyész teljes elégtétellel vette tudomásul, hogy főnöke csflri-csavarja a törvényt; míg a tengernagy az éltes urak fájdalmas tetszésével cirógatta pillantásaival ezt a félig már kioltott szépségű lányt ott a vádlottak padján; és míg a vízfolt a Führer hosszú, vadvörös zászlókelmével körülvett mellszobra fölött egyre tovább és egyre sötétebben terjedt, a tábornok már lélegzete fogytán, már remény nélkül, a brutalitás pózát erőltette magára: — A totális hábórúnak ebben az időszakában a törvényszék nem fecsérelheti erejét hosszú nyomozgatásokra — fenyegette meg rekedten és izgatottan Annát és önmagát is. — Huszonnégy órát fontolgathatja, hogy bűntársai az anatómián bátyja holttestét viszontláják-e, vagy pedig hogy a beavatottakat a maga testének beszállításával — persze fejét a törzstől elválasztva — kell-e majd felvilágosítani arról, hogv mi, nemzeti szocialisták minden defetista ellenszegülést irgalmatlanul eltiprunk. Mostantól kezdve nem hagyta el Annát a halálfélelem. Estére azért mégis olyan nyugodt volt a keze, hogy írni tudott Bódénak. Ez már a búcsú volt, tudta, és Brandeburg, a derék felügyelő, aki An-^ nában, amikor bevitték, borzongő félelemmel nyomban felismerte a „húgocskát“, kész volt a levelet repülő táboripostaként kicsempészni. „Majd megtudod, hova temettem a bátyámat, és ha később újra keresel engem, vágj le néhány ágat a nyírfánkról a Havel partján, és tedd a sírjára, akkorközel leszel hozzám.“ Ohm lelkészre akarta bízni a titkot, hogy hová vitte a bátyját — ő legalább biztonságban volt a íogdmegektől és hullagyalázóktól. Ez a gondolat óvta meg attól, hogy megbánja, amit tett, bár halálbüntetésre nem számított és összeomlott, mikor a hadbíró-tábornok fenyegető szavait hallotta. Minden erejével a már álommá vált tíz nappal azelőtti éjszaka emlékére terelte gondolatait, hogy a félelme ne kerítse újra hatalmába. — A törvényszék nem hiszi el magának, hogy a bátyját az “Invalidusok teme-12
