A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-26 / 17. szám

mit fogadtak egymásnak, mikor a fii utoljára volt szabadságon, vitorlázás köz-, ben, egy derűs éjszakán: mindig egymást ra gondolnak, amikor a Nagy Göncölt látják, Bodo Oroszországban, ő pedig Berlinben. És így fejezte be: „A" rácson át látom a mi aranyos szekerünket és mert tudom, hogy most rám gondolsz, és így lesz ez minden estén, és ez nyugodttá tesz engem, Bodo, kedves Bodo,minden gondolatomat és irántad érzett vágyamat rábízom a csillagokra, örökre. Akkor tudom, hogy elérnek hozzád, bárt mily messze kerüljünk egymástól.“

A törvényszéket elsöpörte egy légiakna. Anna gondolkodási ideje ezzel tizenegy napra hosszabbodott. Kirendelt védőié formátlan vörös kezével csak gyámoltalanul kaszálta a levegőt; Anna csupán húsz perccel az első tárgyalás előtt látta őt először. Második és harmadik látogatásánál úgy kereste a zárkaajtót, mintha tarkólövést várna onnan. Azután zsebkendőjét a szája mellett tartva suttogta:

— A hadbíró felesége ma reggel nálam volt, sírt — most tudom csak. hogy az ő fia a maga... szóval: a tábornok megmenti magát, ha most mindjárt késznek nyilatkozik... — Anna, mintha ezt nem volna szabad hallania, izgatottan kérte, szerezzen végre hírt Bodóról.

A lelkész látogatásai veszélyesebbek voltak. Ohm megpróbálta Annának megmagyarázni, hogy akit temetetlenül hagy«, nak. a keresztény felfogás szerint nem bolyong nyugtalanul. És amennyire kívánta a látogatásait, olyan megkönnyebbülést érzett, amikor elment. Minden alkalommal sírt, végül annyira összezavarodott, hogy már azt sem tudja, rá merje-e bízni végül Bodőnak szánt titkát.

Azután négy nap és három éjjel megosztotta a zárkát egy kényszermunkára hurcolt tizenkilencéves lengyel lánnyal, aki galacsinná gyúrt kenyérből rózsafüzért csinált neki, s azzal Anna éppen olyan jól tudott imádkozni, mint — nélküle. A Lodzból elhurcolt lány légiriadó közben egy drezdai pékségben titokban teleette magát és ezért mint fosztogatónak fejét kellett venni Nem volt bátor, inkább egykedvű, úgyhogy jelenléte Annának könnyebbséget jelentett — holott a had«a bíró-tábornok azt remélte, hogy az együttlét a reménytelenül elveszett lánnyal, aki még hozzátartozóit sem értesíthette, maid vallomásra készteti Annát. A számítás kis híján mégis bevált. Amikor ugyanis a lengyel lánynak ütött az órája — Anna gondolkodási idejének tizedik napján, kora reggel — és felszólították, hogy csomag nélkül menjen velük, átölelték és megcsókolták egymást nővérekként a hóhér előtt; és Anna társnőjének vértelen arcát meg« érintve, hirtelen mintha a nyaktiló hideg acélja ért volna hozzá, mintha elvágták volna tőle, elszakadt a testétől: már nem értette meg a lányt, aki a bátyiét eltemette, már nem akart az lenni, vissza akart mindent vonni. Amikor magára maradt, idegei szinte szűköltek, valahányszor léptek hallatszottak kint a folyosón, amelynek pompás linóleumfutóiára peta volt szabad kilépnie. Csapongó pillantása holtra fáradt a falakon és fennakadt a rácsrudakon, amelyeken át kérkedve tódult be a nap. „Az élet megy tovább“ — ez az összes közhelyek leglaposabbika, felperzselte a szivét. Még a verebekben, amelyeket az udvaron körbe iárva a kokszhalmokon látott, még azokban is lenyűgözte őt ez a közönséges igazság. Amikor azonban később a lelkészt beengedték hozzá, nem jutott el odáig, hogy visszavonja a tettét. A lelkész arca törődött volt. És mert nem tudta megtalálni

Folytatás a IS. oldalon

13

oltók és megmosta a lábát, arcát meg a karját. És mögötte hordták a halottakat, ő pedig menekült a romutcából, hajszolta a vágy, hogy Bodónal rejtőzzön el, legyűrte az élet iránt érzett gyötrő vágy — — hogy elfelejtse az életet.

Most ezt szívesen megírta volna neki, most amikor a félelem megint felijesztette őt, és a lábal alatt a ketrec kétszer tét méterre zsugorodni és azután süllyedni látszott, mint a bitőfa iáb-kallantyúja. 'tfem árulhatta el neki, mennyire vigasztalan volt. Kényszerítette hát magát, hogy úgy írjon, mintha nem látná értelnetlennek a halált azért, amit’ tett. Ez volt az igazság, de nem a teljes igazság. Az is őszinte gondolat volt, hogy a haláltól, miután már annyi sok nemzedék „van odaát“, nem félhet; de elhallgatta, hogy valahányszor a meghalásra gondolt, íz anatómiára, fojtogató undorában kezével a torkához kapott. És végtére még némi nyugvást is talált a banális gondolatban: olyan soknak kell meghalnia,

minden áldott nap, és a legtöbben még azt sem tudják, hogy miért — én is meg :udok majd halni. És már jogtalannak is találta, hogy az értelmet keresse, és most már azt gondolhatta: olyan sokan odaát vannak már, úgyis mindenki átjön majd, §s ez nekem elég, elég kell, hogy le-SZIROTYÄK DEZSŐ rajza

A végről nem szólt, elhallgatta saját maga előtt is. Brandeburg várt a levélre. Bele kellett hazudnia valami kis kapaszkodót, egyetlen szót, ami Bodónak megmarad — és minthogy a rácson keresztül egy csillagot látott, amelyet nem ismert, és még egyet, eszébe jutott, hogy,

tőjébe vitte! — hallotta a hadbíró-tábornok sértődöttségtől éles hangját.

Én sem hinném el, gondolta most némi gúnnyal, ami egy pillanatra felélénkítette, szinte felvidította...

És legalább lélekben elszakadt a faltól és a rácstól, ki a zárkából — és szabad volt, amíg odakint arra a földpásztára gondolt, arra a pogányán ősi, már nemzedékek óta nem bolygatott temetőre, a még terméskőből rakott Mária-templóm közel legrégibb városrészben, egészen közel az egyetemhez. Berlin leghatalmasabb, legktrályibb fái ívelődtek ott dómhajóvá magasodva az elenyészett évszázadok néhány sírköve fölé, és az egyik követ, a nyugalomnak egy erős pajzsát, amelyet kisírt helyéből az eső meg a hó, és megviselt volt, mint... mint a mama arca utoljára, azt választotta akkor délután a bátyja sírkövének. Ohmot most meg akarta kérni, hogy fordítsa le a bibliából azt a részt, amelyet nagynehezen még kibetűzött: Apóst. 5,29 — a név már régen elveszett a szem elől, de a tapogató kéz elől is.

Mily sokan találhatták meg ott nyugalmukat. Anna félelmében nem ásott nagyon mélyre. A mohából és gyepből képződött vastag takarót egy nagy késsel eléggé nyomtalanul szedte le, míg éber pillantása. valahányszor felnézett a minden neszt felfokozó éjszakába, a tüzes szikrát szóró tetők fölött, mintha a kovácstűzbe meredt volna Egész Berlin kaotikusán sürgő tűzoitóosztagokban igyekezett a tüzekhez, és Anna egyszerűen hagy-j ta, hogy magával ragadja a forró örvénylés, amikor mindjárt a támadás befejezte után, a kézikocsival elhagyta az egyetem udvarát — erre emlékezett később a feljelentő egyik kolléganője. A tüzes szél szította izzásban foszforeszkáló Friedrichstrasse összeroppanva meredt az égre mint a pusztulás lobogó fáklyája. És az-, után, mint a béke szigete, mérhetetlen távol a tobzódó tűzvésztől, ott volt a sötét temető. Senki sem zavarta. Az utca, felől vadon növő olajfák védték, hátulról a gótikus fülke takarta, sietség nélkül] ásott, és a földet a ponyvára szórta, amellyel betakarta bátyját. És nem érezte a nagy erőfeszítést, amikor a testet leemelte a kocsiról, mégegyszer felvette,] és a sírba fektette. Kerülte mégis, hogy; a dúlt arcra nézzen; délután egyszer mái) kirohant az anatómiáról, mert hánynia, kellett. Nyári köpenyét a bátyjára te . rítette. A megkönnyebbüléstől, de azért] is, mert most már földdel kellett befed-l nie, vad zokogásban tört ki — és egy-j szerre csapdában érezte magát: lábaszárát, szoknyáját, kezét annyira bepiszkolta a nedves föld.

Lélekszakadva hántolta be a sírt. Csak amikor, újra térdenállva, már a gyeped akarta visszatenni, akkor ébredt rá, hogyi ez után az éjszakai tűzvész után tízezrek futkosnak majd ugyanígy besározva. Ekkor adott még macának némi időt. Gondosan leszedte a földet, a maradékot el-j egyengette a bokrok alatt, és kezével szorosan lenyomkodta a mohát. Mielőtt a kézikocsival kiment volna az útra, fürkészve kiosont, várt, még egy nehéz teherautó felerősíti a zajt és máris ott volt, újra, ötszáz méterrel arrébb, az első égő háznál: kicsit odébb azonban két Hitler-ifjú hívta őt az üres kocsival, bőröndöket raktak fel rá és kosarakat, végül pedig még egy hisztérláző asszonyt is, akit sértetlenül húztak ki a pincéből, és Anna megígértette, hogy a kocsit másnap az invalidusok temetőjének főbejáratához állítják, majd az izzó romok közé dobta a lapátot és a ponyvát. Később talált egy tűzcsapot, amelyről éppen előtte csavarták le a tömlőt a tűz-