A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-26 / 17. szám
SIMKÖ MARGIT; Shakespeare „Színház az egész világ“ (A Globe Theatre felirata] Bábjátékos voltál és semmi több, de királyibb voltál bábjaidnál, kik koronás fővel hajladoztak, ahogy ujjaid játékos kedvből rángatták őket láthatatlanul, többet tudva róluk, mint szülőanyjuk, ágyasuk, hívük, ellenük, bírák, százéves pörök útvesztőiben rágva a múlt véres titkait. A szörnyet, mit ember magába rejt, szerelmeket, melyet ezer formában él át a pór, a szűz, a királyi vad, hevülő ifjú s vérgőzös öreg. Torz, meghasadt lelkek iszonyát, a jót, mit áldozatába fojt a rút, gyilkost, márványtömbbe megbúvót, csak te ismerted s általad a világ (négyszáz év előtt, ma és örökre nincs kor, idő, voltál vagy s leszel). Felcibáltad sírjaikból őket, bitorlókból így lettek szolgabábok, s játszattad vélük vélt szerepüket. Mígnem unottan el nem engedéd a madzagot, s lebuktak újra ők a süllyesztőbe tehetetlenül, ha már a vér nem mulattatott, s vígabb bábjaid dobtad a színre, hadd nevessen gyarló önmagán a publikum, mint játékos gyerek, kinek a hite: borúra derű, s a titkok titkát nem is keresi. Csak te kerested könnyekben, kínban, s ezért maradtál bús magányosságban rongy bábjaid közt a színfalak mögött. Itt lebegsz köröttem, mióta érintett varázsbotod, hiszem neked, hogy színház az élet, s e kocsma-színpadot sose unom, nagy bábjátékos, te felséges ripacs, utolsó órainig nékea tapsolok! MONOSZLÖY M. DEZSŐ: Kíváncsiság En vagyok, ki arra buzdítalak, hogy óriásként az óceán elé hasalj s idd ki a tengert, nézd meg, mi van a fenekén> én vagyok, én, ki kezedbe nyomom a lepkefogót, hogy csípd el a bolygókat, csípd el a napot, s tapintsd ki, mitől ragyognak az éj szövetén, én vagyok, ki mikroszkópok s távcsövek lencséjét tolom vaksi szemed elé, hogy ne maradjon semmi a Semmié, se kicsiben, se nagyban ne legyen végtelen, oldja meg tábláin az értelem, én vagyok, ki virágot ültetek tűzben s jéghegyen, én vagyok, ki arra buzdítalak, hogy minden végül a tied legyen. SÁNDOR KÁROLY i Új hangvétel A némaság börtönéből szabadulva akadozva jönnek a szavak, ólom-bogáncs a forma terhe, megkötött sárkány a gondolat, de forradalmat szítok magamban: a sorok szűk gátján áttörök, mint az ár, mely felszabadultan, izmos habokban hömpölyög — jöjjön a szavak bátor özönje, kétes bölcs, ki szójukar, ahol gyertyafény érleli a verset, mire beérik, ősz szakálla van. Cyorsröptű század napjaiban élünk, aprózni a lépést nem lehet, kinyitom verseim cifra kalitkáját: szabadok vagytok, repüljetek! Csillagok között botorkál az ember, nyugtalan lelke új csodát keres, messzi világok titka vonzza, csalja, de ha elfárad, vissza-vissza les, és az öreg Föld sértett büszkeségét . legyőzi mindig az ős szeretet, s oly jó azt tudni, hanggyors ívű pályák, vad idegenség állomásain, hogy az atomok gigászi korában, gépek s a kozmosz dalába is belopia magát s éltetve él az otthon varázsa s az örök remény.. CSONTOS VILMOS: Bozót Sűrű a bozót, Védekezik, Nem tűr taposót, Aki pedig Szándéka szerint nekivág: Bozóttalan légy, te világ! Hát rajta — én is Ezt vallom ám! A talpam vérzik Azok nyomán, Akik gyürkőztek — s hiába: Vad sűrű útjukat állta. Rongyosra szakad Ruhám — lehet, Meg nem állítunk Tüske-hegyek. Nyomom hogy véres? — minden seb A harcokon túl — beheged. 11
