A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-19 / 16. szám
JÁN STACHO: NÁSZÚT Szamárbőr-dobot vernek az éjben, neked szól, szívem Marion. Ő, mily epekedő ma a hold! A felemelt kezek vágyva kérik az öreg bástyán nyíló vadrózsát, zengő kezek arany cintányérrá kovácsolják a napot, vannak ügyes kezek is, azok agyagból korsót formálnak, s vannak kezek — Marion, kívánd, hogy sohase parancsoljak fényes golyónak, mely kiáltó könnycsepp felé vág utat. Ö, mily epekedő ma a hold! Almodból vezetlek ki a nász helyére A vízmosásban halott fűz gyökere alatt, mesélek majd neked a kakasról, mely egykor pólyád fölött ujjongott, miként BOTYÄNSZKY LENKE RAIZA vált fejetlenül felszárnyazott fejetlen testté, mely felszállt s vért fröcskölt röptében maga elé. S arról is, hogyan keresnéd a homokban az utolsó férfi-lábnyomot, hogy a megtermékenyülés vágyában térden-állva csókolgasd, miként kelsz föl s töltőd tele kancsód, s hogyan lankadsz el kipusztított fészkek felé tekintve, hajad hátrafelé a földre omlik, mint elárvult hullócsillag. Itt elhallgatok majd, mert te egy mozdulattal, mintha virágot tűznél hajadba, lehúzol egy csillagot fejed fölé, s felragyogsz; míg én már valamennyi ujjammal sóvárogva keresem a keményítőbe zárt mátka eszmélését s haját, téged, valódi Marion. Ö, mily epekedő ma a hold! Csillagokból olvasom ki jövődet, s ha olykor a jóslat csak az ágyad fölött lakó kanári sorsát tudná veszélyben, * máris úgy alakítom át a csillagképeket, ahogy hétvégi napokon szépen kitakarítjuk az elhanyagolt udvart. Marion, kívánd, hogy sohase parancsoljak fényes golyónak, mely kiáltó könnycsepp felé vág utat. Mátkám, sohasem szabad sírnod. Ha napkeltekor, mikor megpendül a kasza s szikrát hány kalapált éle, nem sikerülne első könnycsepped tetten-érni, minden kakas szívszakasztó hangon kiáltozna. S a felhő, ha repülőgépek szúrós fényét viselné, nem lenne többé madarak menedékhelye. Mikor a közeli faluban felhangzik az éjféli kürtszó, mi már csak a jajveszékelő madarat figyeljük, a fejünk fölött forrón süvítő törött szárnyakat; s a kiszáradt folyómederből a homokot a halpikkelyeket, szívem Marion, összesöpröm számodra kis csomóba, hogy leülhess. Figyeld útközben a meteorként robbanó kalászokat, s a forró úttestre kiöntött szurkot, majd nyugodtan igyál egy korty liliom-szeszt, hogy a fülledt nyári éjszakában, mely édes illatát érő dohánytól nyeri, százszor felébredjünk, százszor felébredjünk, s mindig ízesek legyünk. A reggel nem azért virrad fel, hogy kiszáradt folyómedrekben égre mutató, műnaptól kifehéredett hal-csontvázakat találjunk. Lépkedjünk, Marion. Ö, mily epekedő ma a hold! Az asszonyoknak, ha érzékeny talpuk a homokhoz ér, mindig emlékezniük kell a fehér csontfésűk boldogságára, miket elvesztettek e nászhelyeken, mikor hajnalonként ugyanitt még szűzen fésülködtek. Lépkedjünk, Marion, epekedő ma a hold. 0, mily epekedő ma a hold! Veres János fordítása 9
