A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-05 / 14. szám

Fojtott volt, rekedt, a íöld az éjszaka, az esőverte kövezet nyomasztó súlya visszhangzott benne, de volt benne valami megfoghatatlan Is. Nem, nem jól mondtam, volt benne valami, amit nem akartam tudomásul venni — gyerekhang volt.

Az erkélyajtóhoz támaszkodtam, s sokáig nagyon sokáig vártam. Többször körülnéztem. Az asztalon ott hevert a kenyérdarab. Azután ismét az ablakhoz fordultam, arcomat az üveghez szorítottam, és azt suttogtam: menj el! Könyörögtem, menjen el, ugyanazon a hangon kértem, mellyel azokhoz szóltam, akik házainkban garázdálkodtak: „Felkészültem, jöhettek, felkészültem.“

Sokáig hallgatott, azután újra megszólalt. Ügy éreztem, mintha közvetlenül az erkélyem alatt állna, s közben szüntelenül engem nézne az üvegen át. Káprázat volt, hisz két emelet s az eső választott el bennünket, mely sűrű patakokban ömlött mintha az utca mélyéből tört volna fel, hogy elszakítson a mélyben kiáltótól:

— Gibt a stikele brojt!

Elkeresedett a nagy erőfeszítéstől s kudarctól el-elfúlő gyerekhang volt, mégsem panaszkodott. A kiáltó nem mozdult, s mikor elhallgatott azt hittem, továbbment. De nem, hosszú várakozás után ismét felhangzott a kiáltás az erkélyem alatt. így szóltam a csendben:

— Menj el, nagyon kérlek, menj el, csak ez az egy darabka kenyerem van, nincs több. Kérlek, menj!

De 6 újra megismételte esdeklő rimánkodását, mintha tudná, hogy hallom, s hogy az asztalomon egy darabka kenyér hever.

Ezt szólongatta, nem engem. Ezt hívogatta, meglátta, a falon s éjszakán, az esőn át, tudom, hogy így volt, mert nem mozdult. Hangjában sürgetés hangzott. Ez a négy szó égetett, bár elfulladva ért fel hozzám, mintha valami farakás mélyéről rángatnák ki lassan, kínlódva. Ha nem kiáltott, akkor is hallottam:

— Gibt a stikele brojt!

Felvettem a kenyeret, a kezemben tartottam, ragadós volt, ujjaimhoz tapadt, akár a gyökerek, melyek örök idókre egybefonódnak a talajjal. Nem akartam odaadni, ragaszkodtam hozzá minden erőmmel s akaratommal. A szekrényt nézegettem, a polcra akartam tenni. „Már elment“ — gondoltam megkönnyebbüléssel, hazug és önámító megkönnyebbüléssel, hisz tudtam, ott áll, s a kezemet nézi. Kiáltott:

— Gibt a stikele brojt!

Kinyitottam az erkélyajtót, tüstént bőrig áztam. Kihajoltam s lenéztem. Megpillantottam. A lámpás halvány fénye reszikető foltként csillogott a nedves kövezeten. Azt hittem, emelt fővel áll majd ott, s rám tekint, de odalent senki sem állt. A nedves kövezeten egy gyerek alakja sötétlett.

Feküdt. Ügy tetszett, mintha a járdán elterülő test futni próbálna. A kéz tartása, a felhúzott láb, a kövek felé fordított arc, egyszóval az egész lámpás fényében fürdőző alak különvált a járdától, de hiába vártam, hogy megmozduljon, s ekkor ismét felhangzott kiáltó szava:

— Gibt a stikele brojt!

Nem az ablak felé kiáltott, nem látott engem, csak az utca kövezetét látta. A kövezet felé kiáltott. Azt akartam, hogy rám (nézzen, látni akartam az arcát, de ő háttal a házaknak, ablakoknak, embereknek' egyre csak az utca kövezetéhez intézte szavait, s a kő nedves, éjjeli, magányos visszhangot adott.

— Hallgass ide! — szóltam hangosan.

Kihajoltam az erkélyen, és zakóm alá

rejtettem a kenyeret, nehogy átnedvesedjék. Kiáltottam, de az ott lent elterülve feküdt s nem fordult felém.

— Hallgass ide! — kiáltottam újra.

— KI az? — mondta arccal az utca kövezetének.

— Fordulj megi

Megmozdult. Valami furcsa elcsukló mozdulatot tett. Láttam, hogy meg akart fordulni, megfogadni a szavam, de csak tehetetlenül vergődött. Mintha odaszegezték volna a járdához. Csak az egyik kinyújtott tenyerével tett valami alig látható mozdulatot.

— Nem tudok megfordulni.

— Segíteni akarok rajtad — mondtam.

— Nem tudok megfordulni — ismételte.

Halkan szólt, az utca kövezete birtokába

vette ezt a hangot, s ez a vékonyka, erőtlen elhaló hangocska egészen az erkélyemig hatolt.

— Hisz Ide jöttél — mondtam.

— Nem jöttem.

— Hogyan? Nem értem.

— Hason csúsztam.

— Hason csúsztál?

— Igen.

— De hisz mindenütt áll a víz, esik az eső.

Nem tudok már járni.

— Ledobok neked egy darab kenyeret.

— Dobja le.

— Dobom.

Celemeltem a karom, kidugtam a korlá■ ton, s néhány pillanatig célozgattam. Még nem tudtam, hogy kudarcot vallók. Csak akkor láttam, mikor a kenyér átszelte a sötét űrt, s kissé távolabb esett a fiú kinyújtott karjától.

— Már ledobtam — figyelmeztettem.

A fiú tenyere megremegett, majd lassan kiegyenesítette ujjait, melyekkel az imént, akár a vak, hiába tapogatódzott a sötétben.

— Hová? — kérdezte a félelemtől elcsukló hangon a kőtől, anélkül, hogy megfordította volna a fejét

— Egész közel a kezedhez.

e- Már kinyújtottam.

— Csak egy kicsit húzódj arrébb.

Láttam, kétségbeesett erőlködését, de hirtelen elhagyta az ereje, karja egészen lassan, tétova mozdulattal kört Irt le, s azon a helyen a járdán egy pillanatra szürke, fénytelen, sekélyke csík támadt, de a víz nyomban ismét elöntötte a köveket.

— Nincs — mondta az utcaköveknek.

— Arrébb kell húzódnod. — Ezt mondtam neki, s tekintetemmel magamhoz láncoltam, végső erőfeszítésre ösztökéltem, kényszerttettem. Azzal áltattam magam,

mégiscsak fel bír tápászkodni, s néhány; centiméterrel oda tud húzódni.

— Nincs — mondta újra.

— Ott fekszik melletted. Csak egy kicsit, az isten szerelmére, csak egy egészen kicsit arrébb.

Sokáig vártam. Kinyújtott karjára s a kenyérre meredtem, mely oly közel feküdt, hogy úgy tetszett, igazán nem nehéz elérni. Úristen, mily közel volt!

— Csak egy kicsit — könyörögtem, —< Csak egy egész picit.

— Igen.

— De hisz te meg se mozdulsz.

Círtam, mégis meg tudtam szólalni,

** sírtam, s néztem ezt a kezet, mely erőtlenül, lassan, nehézkésen körözött, mintha egy-egy gyorsabb mozdulatért életével kéne lakolnia. Pedig ott feküdt a kenyér!

— Húzódj arrébb.

— De hisz én akarok.

<— Tedd, amit mondok.

— Akarok, akarok*— mondta elhaló feneketlen mélységből feltöró hangon, mely semmivel sem árulja el magát: szavában nem volt sem kétségbeesés, sem remény.

— Muszáj! — kiáltottam rá.

— De hisz én akarok — erősködött.

— Légy bátor gyerek, csak egy kicsit légy bátor. — Ott térdeltem a vizes erkélyen előrehajolva — szememmel, han* gommal, könyörgésemmel gyámolítottam. Kinyújtottam saját kezemet, mintha ezzel meghosszabbíthatnám az ő elernyedt karját, kifelé fordítottam tenyeremet, s uj-< jaimmal a láthatatlan tárgy után nyúltam.

— Légy bátor gyerek — biztattam még egyszer.

— Bátor leszek.

— Utolsó karéj kenyeremet dobtam 16 neked, légy bátor! — kiáltottam.

— Bátor leszek. Már hat éves vagyok. ’

Qirkadt. Esik az eső. A fiú elterülve fekszik, mint az éjjel, amikor megpillantottam. Ott fekszik arccal az utca nedves kövezetének, kinyújtott karral, tenyere a kétségbeesett erőfeszítés mozdulatába dermedve; egy karéj kenyér mellett pihen. Egészen közel, a kinyújtott ujjak' közvetlen közelében hever a kenyérdarabka, közömbösen, türelmesen. Azé lesz, aki először megpillantja. Talán lesz annyi erőm, hogy lemenjek, s felemeljem a járdáról.

GIMES ROMÁNA fordítása

STANISLAV WYGODZKl (szül. 1907-ben) munkássága jelentős helyet foglal el a mai lengyel irodalomban. Azok közé a lengyel írók közé tartozik, akik az irodalom „emberi arculatáért" harcolva, az erkölcsi felelősség kérdését állítják szemléletük középpontjába, munkásságukat a fasizmus, a zsarnokság és a kegyetlenség elleni harcnak szentelik. Itt közölt elbeszélése Zenés üdvözlet címen a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál 1963-ban megjelent kötetéből való.

13