A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-04-05 / 14. szám

c r'l0tfegl0g/0ge//Á%/efe 1« m

Hajdú András:

Menekülés

f Apa, anya váltak. Évi a nagymamához került.

Nagymamánál a padló ragyogó sárga, ö maga festi be esztendőnként kétszer. Barna, száraz kezén szinte zörögnek az ujjak, amint évről évre kötögeti a térítőkét a kerek asztalra, a magasra tornyosított ágyra, az ablak párkányára, a tálcára.

És beszél az unokájának:

— A tisztaságra ügyelj! Ha szobába lépsz, papucska bújjál. Törüld meg a széket. Ügy kell ráülnöd, hogy ki ne mozduljon a helyéből. Ügyelj a tisztaságra!

Évi bólogat

>- Tudod mióta vagyok boldog? Azóta, hogy magamban élek és tisztaságot látok a házamnál. Ez az igazi élet. A tisztaság boldogság. Ha most nem is érted, majd később rájössz te is.

Évi a nagymamához hajolna, de az feléje szegzi a kötőtűket.

— Csak semmi hízelgés, te kis bohő... A széket pedig ne tologasd. Látod? Ott a karcolása a padlón.

!— Nagymami, — mondja a leányka — ne ve:*, ni azért lehet, ugye? ,

— Soha kedveském. A nevetés megcsal. Mindig sírni kell a nevetés után. Ilyen az élet. Hát érdemes akkor nevetni?

!— És te sohasem nevettél?

>— Azelőtt igen. Talán sokat is, amíg meg nem tanultam, hogy sírás a vége. Azóta nem nevetek. Te se nevess soha. Nem érdemes.

Az ablakban muskátlik állanak. A leányka pihegve borzolja fel leveleit az orrával, ám a nagymama rászól.

>— A virág is csak olyan, mint a nevetés.

Évi bosszankodik.

— Kit és mit szeressek, ha a virágot sem szerethetem?

— A jó istent és a tisztaságot, meg a rendet. Ez a boldogság. Nekem sincs több. Láthatod.

— De nagymami... te öreg vagy, én meg fiatall

— Apád meg anyád is fiatalok. Még sem tudják, hogy kit meg mit szeressenek. Halálra kínozzák egymást. De te ne törődj velük. Nem érdemes, mert magukkal sem tudnak törődni. Veled még úgy se. Veled

én törődök. Mindennek úgy kell lennie, ahogy én akarom. Érted?

Ezt már megértette Évi.

!— Most eredj, etesd meg a tyúkokat! 1

És a leányka megetette a tyúkokat és törölgette könnyeit.

• • *

A kiskapu a Malomsorra nyílt. Évi gyakorta állt ott. Tekintgetett az utcára. Vasárnap volt.

— Nagymami, kimegyek a faluba. Szétnézek. Csak úgy sétálgatok majd a Túri Katival, aztán visszajövök. Jó?

— Ne menj te sehová. Az ember járjon, ha dolga van, de ne járjon, csakhogy járjon. Ez a falu is csak ház, meg ház.

Évi bosszankodik.

— Tánc is lesz. Elmegyek megnézem. Aztán jövök vissza, Jő?

— Én se megyek oda, mégis elélek. Ne menj te sehóvál

— Te már sokszor voltál táncon nagymami, — véli a leányka, és alig bírja viszszafojtani sírását.

Az öregasszony leereszti kötését, homloka egy rángásával lerázza szemüvegét, az orra hegyére és vizes tekintetével unokájára mered.

— Ha meg akarod nézni a táncot, eredj és maradj ott. Ha nálam akarsz maradni, akkor úgy élsz, ahogy én mondom. Értetted?

Ezt megint meg kellett érteni.

• # *

A libákat Évi hajtotta le minden nap a patakra. Ott találkozott egy szögletesfejű, köpcös fiúval. Olyan furcsa vastag ajka volt. Elment mellette. Az meg utána szólt.

— Te lány! Te laksz az öreg Gyerki nyanyánál?

Évi nevetett.

!— Én hát. Az unokája vagyok.

— Szép lány vagy.

Ezzel el is ment a fiú. Nem volt még annyira felnőtt, hogy a feleletet is be merte volna várni.

Évi ettől a szótól elvörösödött. Kábultan botorkált be a konyhába. Leült szokott he-SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA

lyére és horgolt. Horgolt, de öt nap óta először ismét szóba hozta:

— Nagymami, mégis szeretnék kimenni a faluba.

Az öregasszony nem szólt, csak ismét lerázta a szemüveget és tekintetével rámeredt unokájára.

Évi izgatottan tiltakozott és lesütötte szemét.

— Nem, nem, igazad van, sehová sem megyek.

• # •

Megelevenüft azóta Évi körül az életi

Az emberek egészen megváltoztak. Az utca végéről rekedtes hangszóró zenéjének hangja ostromolta a ház ablakát. A zene érzelmeket ébresztett. Évi egyre arra a szögletesfejű, köpcös fiúra gondolt. Éjszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. A patak partján kétszer is látta azt a fiút, leste, várta, hogy újra megszólítsa. De az messze elkerülte. A szemébe sem mert többé nézni. Elálló szívveréssel, babonás rémülettel, valami különös örömérzéssel a szívében órákhosszat ült a nagymamával szemben és horgolt, kötött, mint ő.

A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. Póklábú ujjal görcsösen beleinarkoltak a íéligkötött térítőbe, aztán rekedten rákiáltott a lányra:

— Gyere idei

Évi dacosan mellé állt.

— Te titkolsz valamit — hörögte a vénasszony — tele vagy mindenféle titkokkal! Valami' bajod van? Beszéljl

Évi megvonta a vállát.

— Nagymami, te képzelődől...

Az öregasszony csúnyán és vérlázítőn kacagott.

— Azért!... Azért!... Most eredj és etesd meg a tyúkokat!

Évi kiment, Vissza se tért többé. Futva, menekülve rohant a vasútállomáshoz. Egyetlen szándéka csak az volt, hogy megkeresse apját, vagy anyját, vagy akárkit, aki mellett nevetni is, sírni is lehet.

9