A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-05 / 14. szám
Hárman Prágában Hárman Jönnek be a falatozóba. Három siltessapkás, bakancsos férfi. Harmincöt év körüliek. Egy barnaruhás, egy sötétkék ruhás, világos csíkokkal és egy szürkekockás nadrágos, világoszöld mencsester-zakóban. A ruhájuk kopottas, kifényesedett. A barna ruhás nadrágja csíptetőkkel össze van fogva, mintha kerékpáron érkezett volna, a sötétkék ruhásnak pedig hátul poros a nadrágja, — talán cementbe ült — és a kabátja elején apró fehér mészfoltok virítanak. Egy babszemnyi malterpötty meg éppen a füle mögé ugrott, a nyakára megszáradva ott ragadt, mint az amerikai gentlemenek kobakján az odaragasztott rágógumi. Kettőnél kopott barna paptrkoífer van, a mencseszterzakós színehagyott aktatáskát tart a kezében. A degeszre tömött aktatáskából egy szürke ing piszkos gallérja és egy csíkos zokni lyukas feje lóg ki. — Szép asszon... — ismétli az mosolyogva — kecske... örek kecske... — Mit akar a kecskével?. — kérdezi a barnaruhás a csonkakezűt. — Semmit! Részeg. Ügyet sem vetnek rá tovább. A töpörödött emberke egy ideig még hajlong előttük, magyar nyelvtudását ismételgetve, aztán odébb áll. A kékruhás befejezi az evést, kockás zsebkendőjével megtörüli a száját A papírt, amelyből a halat ette, összegyűri és bedobja a szemétkosárba. Sört iszik. — Kellene valamit vinni a gyerekeknek! — Bizony, csak néha látnak szegénykék! Hadd örüljenek! A csonkakezű elmosolyodik. — NI csak, mogyorói A barnaruhás ellenkezik. *— Kemény az, belétőrik a foguk! — Azoknak — kacag a kékrtihás — megrágnák azok még a vasat is! Hogy kell ezt kérni koma ... hogyan kell mondani, hogy mogyoró? £—. Orzsískit kérjél... Így orzsiski.,, f—' Orzsiski.., orzsiski. ,. Néhányszor elismétli, hogy el ne felejtse, míg a pulthoz ér. Három csomaggal tér vissza. — Az asszonynak nem viszünk semmit? Egymásra néznek. — Majd karácsonyra — mondja a csonkakezű — várhat addig... Akkor ház sose lesz, ha csak ajándékozgatunk ... Kézbeveszik a kofferjaikat. — Koma, kilóg a szennyesed — figyelmezteti a kékruhás a csonkakezűt — dugd vissza a táskába... ne lássák! — Tíz óra gyorsvonattal — sóhajt a szürkeruhás — tíz óra ... aztán egy óra gyalogosan, éjnek idején. És holnap este viszsza... Kimennek. A részeg mélyen meghajlik utánnuk. — Magyar! — mondja — magyar!.,, fekete asszon, szép asszon. — duba — 'S//SS/SSS/SSS//S/SSS/S//////SSSSSSS/SS/SS/S////S/YS/SS/S///S///////S/SS/S/S//S/SSS//S////SS///S/S/////////SSS/S/////SA Az arcuk sovány, napbarnított és borotválatlan, a kezük érdes, körmük alatt fehér, cementes habarcsmaradványok. A mencseszterzakősnak jobbkezén hiányzik a kisujja és a gyűrűsujja, helyükön lilavörös, csúnya sebhely. Szólásmondásaink eredetéről Megállnak a falatozó közepén, és körülnéznek. Várom, hogy megszólaljanak — magyarul. Ismerem őket... nem... nem személy szerint, csak ügy általában. A köztársaság bármely részén fellelhetők, ahol erős fizikai munka folyik. — Na, mit eszünk, koma? Kötélnek áll Aki nem hagyja magát valamire rábeszélni, nem akar beleegyezni valamibe, nem hajlandó valakinek a kívánságát teljesíteni, arra azt szoktuk mondani, hogy nem áll kötélnek, vagy nem akar kötélrábeszélnl az embereket, hogy valahova elmenjenek, azt szoktuk mondani, hogy kötéllel kell fogni a résztvevőket. Ilyenkor, persze senki sem gondol már sem valósán gos kötélre, sem pedig a kifejezés eredem téré, a régi erőszakos katonajogdos&sokra. A kékruhás kérdezi. A mencseszterkabátos a pult elé lép, először az eladóra néz, aztán figyelmesen szemügyre veszi a hideg ételeket. Sajtok, néhány fajta szalámi, szalonna, saláták, füstölt hal és sósheringek között válogat — Én heringet eszek, — mondja — szeretem. Olcsó, de jól lehet lakni vele. Mindhárman heringet vesznek, kiflivel. A koffereket az étkezőpult alá teszik. — Sör is kellene — véli a barnaruhás. — Hozzál! Három korsó világos sört hoz és leteszi az evőpultra. Esznek. Nem beszélnek. A mészfoltos kékruhásnak a foga fáj, időnként felszíszszen, abbahagyja az evést és az állát tapogatja. — Fáj még? — kérdezi a csonkakezű mencseszterkabátos. — Fáj. Egész éjszaka nem aludtam miatta! — Lassan, óvatosan rág tovább. — Tíz óra utazás gyorsvonaton — mondja a barnaruhás — éjfél után érünk haza. Hiába, messze vagyunk! A másik kettő nem szól, nem is bólint. Esznek. Kézzel tépik szét a halat, a káposztát ujjúkkal csípik fel, úgy falják be. A falatozó közönségét egy részeg mulattatja. Alig bír beszélni, érthetetlen zagyvaságokat mond és mulatságos hajlongásokkal üdvözöl mindenkit. Észreveszi, hogy magyarul beszélnek. — Jojojő — lép hozzájuk — fekete aszszon... szép asszon — És hajlong előttük. A szomszédok mosolyognak. Sző nélkül, lassan rágva, közömbösen nézik az emberkét. Nem neyetnek. nek állni. Nyelvünk művelődéstörténeti kutatói azt állítják, hogy e szólás az állattenyésztés köréből ered. Feltevésük szerint eredetileg arra a csikóra vagy szilaj lóra mondhatták, hogy nem áll kötélnek apielyet pányvával, kötéllel akartak kifogni a ménesből, de az állat nem akart úgy állni, hogy meg ne lehessen jogul, illetve hogy a nyakába vethessék a pányvát, vagy a fejére tehessék a kötőjéket. Lehetséges, hogy innen ered szólásunk. Ahhoz azonban, hogy emberekkel kapcsolatban használt kifejezéssé vált, hozzájárult valószínűleg az a körülmény, hogy hajdan — a XVIII. század végén és a XIX. század elején — embereket is fogtak kötéllel. A hadsereg szervezése akkoriban úgy történt, hogy az országgyűléstől megajánlott ujonclétszámot bizonyos kulcs szerint kivetették a megyékre és a városokra, a megyék pedig a hatáskörükbe tartozó kisebb helységekre. falvakra. A helységek elsősorban a legszegényebb néposztály gyermeket közül kijelölték a besorozandókat, valamint azok közül, akiket valamily okból nem kívánatos elemeknek tekintettek. Mindezeket pedig, ha önként nem voltak hajlandók katonának menni, kötéllel fogdosták össze. Ezt a módszert panaszolja fel egyik régi népdalunk Is: Már minálunk verbuválnak kötéllel, Ügy viszik a szegény legényt erővel. A gazdagnak négy-öt fia, nem bántják, A szegénynek, ha egy van is, elrántják. Manapság is él egy olyan kifejezés, mely közvetlenül a kötéllel verbuválás, toborzás rendszeréből származik. Ha nagyon nehéz Megy, mint a karikacsapás Ha úgy megy valami, mint a karikacsapás, akkor az könnyen, simán, fennakadás nélkül, tökéletes rendben megy, vagy pedig ha valaki úgy mond, úgy tud valamit, mint a karikacsapás, akkor folyékonyanj hibátlanul mondja, illetve tudja. A karikacsapás a szó eredeti értelmében gyerekjáték, mely még a múlt század végén vts eléggé elterjedt szórakozás volt falun és kisebb városokban. A fiatalság nagyobb tereken, udvarokon két csoportra oszolva, egymással szemben mintegy 20— 25 méter távolságra állt fel, a játékosok kezében hajlott végű erős bot volt, mellyel a 2—3 centiméter vastag és 15—20 centiméter átmérőjű fakarikát úgy kellett megütniük, hogy az minél messzebbre repüljön a másik fél irányába. Mikor a karika leesett, ebből a csoportból vált ki az egyik játékos, és — mint a szemben álló csoport játékosai — ő Is Igyekezett botjával minél erősebben megütni a karikát oly módon, hogy az minél távolabb essen le, s így minél jobban hátra szorítsák a másik csoportot, melynek mindig a mögött a hely mögött kellett elhelyezkednie, ahol a karika földet ért. A szólás mai jelentése valószínűleg azért alakulhatott ki, mert az erősen megcsapott karika gyorsan, fennakadás nélkül repült a levegőben, és magának a játéknak is az volt az egyik jellemző vonása, hogy amint leesett a karika, rögtön visszacsapták, tehát zökkenő nélkül, simán. Ha ügyes játékosok játszották, igen gyorsan ment a karika ide-oda csapkodása Dr. BALOGH—DÉNES ÁRPÁD 10
