A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-29 / 13. szám
TÖRÖK ELEMÉR: TŰZké fit éQ6f( A fák lombja sötét, mint a pincék mélye, az égről nem csurog rájuk csillag fénye. Magam vagyok e mély-vermű éjszakában. sziillőtollak simogatnak selymes-lágyán. Deresedő földünk ölén, mint a strázsa állok némán, gondom az éj mélyre ássa. Hevít a vágy, fűzként égele epekedve, • holnap újra felragyog-e nyaram kedve, mint az égen egy-egy vándor, bolygósereg? És a perc, az óra az év tovább pereg. Ö, ti évek elszállhattok égi szárnyon, én derengő szebb napoknak csókját vágyom. VERES JÁNOS: A világ közepe (Részlet) FARKAS JENŐ: Lánykák, nevessetek! Lánykákl Csivitelő fecskefiókák! Tudjátok-e, hogy kincset, aranyhomokot görget nevetéstek? Találkoztam veletek tegnap az utcán, könnyű ruhátokkal játszott a kamasz szél, s míg hajatokat összekuszálta s két orcátokra ráfestett két piros almát, ti nevettetek. Nem tudtátok magatok se, miért. / Azt mondják: szűzi mosoly, ártatlan pirulás, szende szemérem ... Jaj! De komoly szavak! És, jaj, de elámultok, ha ily módon intnek a jóra. Nem. Ne keressétek a határt húzó mogorva morált! (Azt ki nevetni tud, ne oktassa senki erényre!) Mosolyogni boldogan tud édesanyátok és nagyanyátok, mikor lát benneteket, amikor szemetek fényében fürdik az arcuk, amikor talán még suta ringású derekatok ütemére hintázik puha kontyuk, és mosolyognak. De ti nevettek! Hangosan kacarásztok. Ti vagytok a pacsirták, a barázdabillegetők, ti vagytok az élet tavaszi mandulaága, s ti vagytok, kis húgaim, döcögő szívünkben a ritmus. Álljatok körbe vidáman. Kössétek be szememet, s én kamasszá válva, nem válogatva s nem is vak szerelemmel, csak víg nevetéssel, megölelek egyet közületek, s annak az egynek csókkal hintem az arcát s aztán —• megköszönöm, hogy egy cseppet örültem. Nevessetek! Szép a világi És ha akarjátok: Csuda-szép lesz az életi — Nézd, ez az ablak a világ közepe, az archimédeszi pont, melyről elmozdíthatod a teleti makulátlan fény hömpölyög belőle, ne hagyd a semmibe enyészni, kötözd magadhoz, s könnyű leszel, mint a pacsírtatoll: a világ közepén vagy, ne áruld el senkinek: e fén-y megjavítja látásodat, frissen tartja a nyugtalanság tüzes borát, megőrzi a benned lakó nyarat. Kockás kabát lebeg a sár fölött, alatta két könnyű cipő a sárban, tisztán hallatszik a ködbevesző emberek beszéde; a két könnyű cipő megáll előttem. Hiába mondanám, nem hinné el senki: a világ közepén vagyok, ide egyformán közel van Kalkutta, London, Varsó. Rozsnyó, Léva, Buenos Aires, innen jól látni az északi fényt és dél csillagfát. Aszfalton kopog a két cipő, ismét megáll előttem, ismét a világ közepén vagyok, a kirakatban a Föld térképe tükröződik, s a másik arcon, melyet elvesztettem valahol. S a zümmögő busz Is a világ közepe, hiába változtatja helyét, a. kockás kabát — míg itt van közöttünk — minden kanyarnál egyformán mutatja az északi fényt és dél csillagát. S hallom a könyvek és papír hívását: menjek, hajoljak föléjük. — Azt mondom én is, amit a biztató hangok: kívánd a munka édes gyötrelmét, figyeld a közelgő léptek neszét! Igen, itt van a közepe, a kilátó, melyet sokáig kerestem, az elképzelt szelídség és jóság, mely példát mutatna, ha magasan emelném, az örök nyár, pálmákat a gyümölcsöt érlelő, az értelem, mely beszívná s kisugározná a gondolatokat, a humusz, melyből kicsiráznának a magok, a csepp, amely pótolni tudná a tiszta tengereket; a baráti jobb, melyet nem tudok megfogni. Félek, csalódik, aki másnak képzelt. Nem vagyok Csodálatos Mandarin, csak fáradt utas, ki étekakas hátán akart repülni, s lekéste az utolsó vonatot. 13
