A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-29 / 13. szám
A várószobában már csak két beteg unatkozott. Egy öreg, hajiott hátú aszszony s egy újságot olvasó férfi. Az előttük lévő beteg már vagy egy félórája eltávozott és még mindig nem nyílt ki a rendelő ajtaja, hogy az ápolónő: „kérem a következőt“ — várva várt felszólítása után, végre ők is sorra kerülhessenek. Súlyos beteg maradt bent? Vagy feketekávét szürcsöl az orvos? A hosszas várakozás oka voltaképpen mindegy volt számukra. Ültek hát tétlenül tovább, sóhajtoztak, s a percek óráknak tűntek ebben a semmittevésben. A rendelőben az orvos fejét kezére támasztva, lecsukott szemmel várta, míg az ápolónő előkeresi a kivizsgálandó betegek fejlapját . .. Kedvetlen volt, s szokatlanul fáradt. Hja, hatvankét ember kivizsgálása nem csekélység. De influenza járvány dühöngött s a fertőzés rohamosan terjedt. Minden betegének meg kellett magyaráznia, miként kell védekeznie, nehogy a környezetében élőket megfertőzze. S ez a nap nap utáni felvilágosító munka a kivizsgáláson kívül nemcsak időt vett igénybe, de meglehetősen fárasztó Is volt. Milyen jő lenne — futott át az agyán — sétálni a frissen esett havon vagy hangversenyteremben ülni, s élvezni á művészek játékát. De nem hagyhatja el a rendelőt, míg valamennyi várakozót ki nem vizsgált... Hiába, első a kötelesség. — Vezesse be kérem a következőt. Az ajtó kitárult s belépett egy ráncos képű asszony. Foglaljon helyet — mutatott az íróasztal melletti székre. Az orvos az eléje helyezett beteglapba nézett aztán a nőre emelte tekintetét. Petyhüdt, ráncokkal szántott arcot látott maga előtt a szemek alatti vizenyős duzzanattal. Az anyóka lila ajka a betegség súlyosságáról árulkodott, s kezei reszketve szorongatták kis kézi táskáját. Aztán a lábára esett tekintete. Ott bokatáji vizenyőt észlelt. — Dekompenzált szívbaj — mormolta magában — felesleges megvizsgálnom — a diagnózis biztos. De azért hivatásának megfelelően meghallgatta a rendetlenül tiktakoló szívet, tudva hogy már maga a kivizsgálás is megnyugtatóan hathat a betegre. Aztán egyszerűen, érthető szavakkal megmagyarázta az életmód fontosságát s a rendelt gyógyszerek pontos használatát. Az öregasszony megköszönte a tanácsokat, s eltávozott. — Jöhet az utolsó várakozó? — Mindjárt, nővérke, csak elszívok egy cigarettát. Rágyújtott, s automatikusan átfutotta az elébe helyezett nyomtatványt, melyen hivatalosan felszólították a címzettet, hogy a kitűzött időre köteles megjelenni felülvizsgálatra. Felkiáltott. — Ez a korhely csak erre a harmadszori felszólításra jelentkezett? Persze a kocsmázás miatt nem ért rá eljönni a két előző idézésre és épp ma jött, mikor már fáradt vagyok. Aztán a cigarettát a hamutartóba dobva, összeráncolta a homlokát, s ingerült hangon fogadta a belépőt. — Mi történt, hogy végre el méltoztatott fáradni? Tudja-e, hogy ha most sem jelentkezik, az milyen következménye lett volna a dolognak? Szigorúan végig mérte az előtte álló férfit, akinek hajlott .volt a háta, vérrel aláfutott a szeme s jobb kezén a mutató s a középső ujja hiányzott. A görnyedt ember nem felelt, lehajtotta a fejét, s hallgatott. — Az, akinek tiszta a lelkiismerete — folytatta, kemény hangon az orvos' — már az első felszólításra jelentkezik, mert ez a kötelessége. Ha pedig nem jöhet el, írásban tudatja velünk. — Szégyelltem magamat. — Eljönni szégyellt? A kocsmai dorbézolást meg nem tartja annak. így van? — Igen kérem. Az orvos felkapta a fejét. Szokatlan volt, hogy iszákos ember ilyen szerényen álljon előtte. Ellenkezőleg. Kapcáskodva szokták bizonygatni, hogy nekik az ital nem árt, tudni szeretnék, ki árulta be őket, mert annak majd ellátják a baját. Rendszerint kiabálva, izgága hangon szoktak vitatkozni, mint azok, akiknek az idegrendszerét már megtámadta az alkohol s nem bírnak uralkodni tetteik felett. Ez meg úgy áll itt, mint egy megjuhászodott eb, amelyik el sem vakkantja magát, ha rúgás éri. Furcsa eset... Szokatlan. A beidézett meg csak állt, állt, lehajtott fejjel, míg egyszerre csak kigördült valami a szeme sarkából. S hullott, pergett le nyüttes ruháján a csillogó csepp. — Maga sír? Miért? Nem felelt. A cseppek pedig csermelyben peregtek sápadt arcán. Aztán mélyet sóhajtott, megtörülte kabátja ujjúval a szemét, s csak annyit mondott: — Szerencsétlen vagyok. Az orvos közelebb lépett hozzá, s jobbjával megfogta a vállát. Ide hallgasson. Mi magának jót“ akarunk, azt szeretnénk, hogy emberséges életet éljen, s ne a sárban hemperegjen borgőzös állapotban. Segíteni akarunk azokon, akik az alkohol rabságában élnek. Mondja el őszintén, mióta kezdett el inni és hogy sohasem jutott eszébe, hogy iszákosságával nemcsak magának árt, de családjának is? — Nincs családom, doktor úr kérem. — Egyedül él, hogyan? — Mint a kivert kutya .., — Hm... A nővér kisietett a szobából. Érezte, hogyha tovább ott marad, elérzékenyedik. Az orvos pedig folytatta. — Hogy segíthessek magán, ehhez a maga elhatározása s akarata is szükséges. — Azért jelentkeztem, mert ki akarok gyógyulni ebből a szörnyű nyavalyámból. Furcsa ember — gondolta az orvos. Többszöri felszólításra sem jelentkezett, most meg segítségért esedezik. Mindenesetre megpróbáljuk kiszabadítani az alkoholizmus rabságából. — Feküdjön kérem a díványra... Hunyja be a szemét s próbálja elmondani — úgy mintha önmagával beszélgetne, mi volt az indító oka részegeskedésének? Az ember lehúzta a cipőjét, nehogy bepiszkítsa a vizsgálószoba díványát, a karját a feje alá rakva, mélyen felsóhajtott. — Tessék kérdezni, doktor úr, kérem ... Mióta iszik szeszes italokat? — Gyermekkorom óta. — Nem értem. Mit ért ezalatt, hogy „gyermekkorom óta“? Gyermekek bem szoktak részegeskedni. — Tudom én azt, doktor úr. De akinek olyan apja volt, mint nekem ... — Csak nem akarja azt mondani, hogy az apja szoktatta rá? — De igen. Apámnak kell neveznem, pedig vadállat volt, aki megfosztott anyámtól, húgomtól, a családi otthon melegétől. Apám, aki kóbor kutyává züllesztett. — Vegye be kérem ezt a gyógyszert — nyújtott oda egy kanál idegcsillapítót az orvos, hogy egy kicsit lecsillapodjanak emlékektől felajzott idegei. Aztán beengedte az ápolónőt, halk hangon valamit súgott neki, aki az írógép mellé ülve sietve papírra vetette a férfi vallomását. — Nem emlékszem, hány éves lehettem, csak annyit tudok, hogy még iskolába sem jártam, de tisztán látom magam előtt anyámat, mikor nap nap után halálsápadtra válva meredt hazatántörgő apánkra, amint esténként belökve az ajtót, káromkodva hazavetődött ... Mi gyerekek, én és a kis húgom ilyenkor az ágy alá bújtunk, s remegve hallgattuk, mint becsmérelte apánk s verte, ütötte anyánkat. S ha megpillantott bennünket búvóhelyünkön, fülünknél fogva ráncigáit elő s öntött szánkba égető, büdös pálinkát. — Igyál, ebadta kölykel — ordított rám s számba öntötte az italt. Egy este ismét itatni akart, de kitéptem magamat kezéből s kiszaladtam a házból. S szaladtam, rohantam cél és irány nélkül, csak el, messze attól a kis háztól, mely számomra nem az otthont, a poklot jelentette. S szaladtam, rohantam míg kimerülve le nem rogytam az erdő alatti patak partjára s ott aludtam pitymallatig, míg valaki meg nem rázta a váltamat. — Hé, kölyoKl... Mit csinálsz itt? Hogy kerültél ide? Felugrottam, s el akartam iramodni, de az ember megmarkolta a vállamat s megrázott. — Megmondod azonnal, ki fia vagy? Vagy úgy elverlek, hogy megroppan a csontod! Hebegve, ijedten dadogtam ki nevemet, s azt, hogy mi történt tegnap nálunk s most főlek hazamenni. — Te a... fia vagy? — kérdezte lágyabb hangon s csodálkozva nézett a szemembe. Ügy... Hát az apádtól félsz, kisfiam, azért szaladtál el az erdő szélére? Hja ... hja — motyogta s kezével végigsimította maszatos arcomat. — No menj csak szépen haza, majd én beszélek apáddal, hogy máskor tejjel Itasson ne szilvapálinkával... No, jól van. jól. Menj csak és ne bőgj. S addig állt az úton, míg csak el nem tűntem a szeme elől... Otthon házunkat üresen találtam. Megrémültem. Jaj, mi történhetett? Hol az anyám? Hol a kicsi húgom? Elkezdtem sírni, jajgatni, mire a szomszéd házból átszólt a néni. — Ne sírj, te lurkó, meggyógyul az anyád és vissza fog jönni. Nem értettem. Mit jelent az, hogy „meggyógyul"? Hiszen nem volt tegnap még beteg. Csak később tudtam meg, hogy véresre verte apám, mert szemrehányást tett neki, hogy engem újra le akart itatni, azért szaladtam el... Aztán hónapok teltek, s anyám nem jött vissza. Nem értettem akkor, mit jelent az, ha meghal valaki s csak jóval később fogtam fel eszemmel azt, amit a falunkban suttogtak, hogy apám öklével oly erősen vágta mellbe, hogy súlyos belső vérzést kapott. Ebbe pusztult bele. Az ember felsírt... Az orvos hagyta, 10 Lackóné Kiss Ibolya: Apai örökség’
