A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-22 / 12. szám

ím

\

— Hová megyünk?

Zsorzsík hátrafordult, ránevetett.

— Csak kapaszkodj, — kiáltotta. — Erősen kapaszkodj. Megyünk szelet keresni.

Nem nagyon kellett keresni. Mindenütt szél volt: csak gázt kellett adni. Felbőgött a motor, fülükbe vinnyogott a szél. Belekapott a hajukba. Kissé neveletlenül játszott könnyű nyári ruhájával. 0, nagyszerű sebesség! Csupa szél vagyok. Csupa vihar. Könnyű fehérnemű himbálódzó zsinegen, a szél játszik velem. Fújj, szél. Kapj fel és vigyél, ahová akarsz. Bolondja vagyok a szélnek. Bolond lány vagyok. Szeles lány. Részeg a széltől. Inni lehet a szelet, csak kissé ki kell nyitni a szánkat. Megmozdult az egész világ! Hogy sietnek felénk a hegyek. Zsorzsik hátranézett, nem félsz? Nem. nem fél. Elemében van. Elem maga is Csak repülj, Zsorzsík, repülj, kisfiú Úgy érezte, már már a levegőbe emelkednek és belerepülnek a kék végtelenbe. Repülj, kisfiú, ragadj magaddal, ne érintsd a földet. Mintha mozgásra teremtettek volna. Sebességre teremtettek. Csak adj gázt, csöppet sem félek Te kedves kisfiúm. Erősen foglak, egyek vagyunk, te, én és a motor. Meg a levegő és a hegyek. A fenyőfák illata A hőségben lihegő tisztások. Hűvös hegyi patakok Erdei szamóca üdesége. Minden velünk van és mi együtt vagyunk mindennel. Elválaszthatatlanul egyek mindennel, ami él. Elválaszthatatlanul. Csak repülj, repülj. Még gyorsabban, még, még.

Egyszerre csend lett. A motor nem zakatolt többé. Kis ideig nesztelenül suhantak egy erdei ösvényen. Két oldalt magas fenyőfák. Kis tisztás tárult ki előttük. A tisztáson mesebeli házikó. Díszesen faragott ablakok, ajtó, veranda. Körülötte alacsony kerítés, égetett fenyőfából:- A vendéglő cégére szemérmesen megbújt a felfutó vadszőlő között. Zsorzsík a veranda előtt megállította a motort.

— Itt lennénk, — mondta.

Marina kezével megérintette a tornác sima fáját.

— Valóság lenne? Nincs marcipánból?

— Becsületes fenyőfa, — hallatszott a verandáról. Majd az ismeretlen így szólt: — Ö, Zsorzs Kinn maradtok?

A verandán fehéringes pincér állt. Fogait piszkálta.

— Persze, — mondta Zsorzs. — Egyedül vagy?

— Egyes-egyedül, — mondta a pincér. — Mind odamentek. Hogy sikerült?

A fiú legyintett.

— Ne is kérdezd.

— Ostoba pechje volt, — szólt közbe Marina — Pedig gyönyörűen ment.

A pincért szemlátomást nem nagyon érdekelte Megkérdezte:

— Vodkát? Bort?

— Bort. — mondta a fiú. — Es valami ennivalót.

— Ma nem főztünk Csak sprotni van.

— Nagyszerű, — mondta Marina. — Szörnyen szeretem a sprotnlt.

A kertben néhány fenyőfa állt. Alattuk deszkákból ácsolt asztal. Leültek, hallgattak. Fejük fölött csendesen susogtak a fenyők. A pincér hófehér abroszt hozott, ünnepélyesen az asztalra terítette. A veltlíni kellemesen hideg volt. Mintha fenyőillatot árasztott volna. Minden tiszta és friss volt. Ittak. A fiú felsóhajtott:

— Valamit mondanom kell^ neked.

— Azt, amit egyszer már mondani akartál?

— Nem. Egészen mást. Elmegyek.

Egész kis szúrást érzett. A poharat tartó

keze alig észrevehetőn megrezzent.

— Elmész?

— Igen.

— Ez azt jelenti, hogy hosszú időre mész?

— Ahogy vesszük. Talán vissza sem jövök.

Reszketett a keze az asztalon. Ölébe ejtette. Nyugodj meg kéz, miért remegsz? Semmi különös sincs benne, az építészek vándormadarak. Jönnek, mennek.

— Ne ijesztgess, — mondta.

— Keletre megyek, — mondta a fiú. — Kész dolog.

— Hetedhét országon túlra? — Marina megpróbált mosolyogni. De tudta, hogy nem sikerül.

— Messze tőled, — mondta a fiú.

Marina hallgatott.

— Meg kellett tennem, — mondta a fiú szinte mentegetőzve. — Minden fojtogatott. Nem volt igazi munkám. Csak kontár fusizás. Rendes munkát akarok. Ott kapok. Érezni akarom, hogy valamit csinálok. Hogy valamit jelentek.

— Helyes, Zsorzsík.

— Érezni akarom, hogy valamihez hozzáfoghatok, — mondta a fiú. — Érezni akarom az erőmet.

— Hel'yes, — mondta Marina. — Igyunk a férfimunkára.

Ittak. Marina a fiú kezét nézte. A hófehér abroszon szinte feketének látszott. Hatalmas két kéz. A vak is láthatja, szükségük van valamire, amit jó keményen megfoghatnak.

A fiú felsóhajtott.

— Miért nincs nekünk Szibériánk? Táji gával és Így tovább, ötven fokos fagyokkal. Szeretném, ha Szibériánk lenne. Oj gyárakat szeretnék építeni, új városokat a pusztaságban. Fagyban és hóviharban. Szeretném, ha széles nyomot hagynék magam után. Fehér városokat a tajga közepén. Gyárakat, amelyekbe mindenfelől besüt a nap. Beárad a tiszta, fagyos levegő. El tudod képzelni?

— Igen.

A fiú szeme ragyogott. Lehet, hogy a bortól. Összeszorította kezét, megint széttárta.

— Előtted a szabad tér, — mondta. — Óriási, széles tér. Előtted a mérhetetlenség, és építsd Ne légy kicsinyes. Új világ alapjait építed. Nálunk minden szűk, nincs hová lenned. Ezért szántam el magam: keletre megyek.

— Igen, — mondta csendesen Marina.

A fiú felemelte fejét. Marina szemébe

nézett.

— Mi lesz velünk?

— Nem tudom.

A pincér hozta a sprotnit. A fiú ránézett:

— Nem iszol egy pohárral?

— Nem, — mondta a pincér. — Tudom, mi illik. — Szinte lábujjhegyen visszavonult.

— Velem jöhetnél, — mondta Zsorzsík. Szorongva nézett a lányra.

— Most nem, — mondta Marina. — Most olyan lenne, mintha szöknék.

— De hisz nehézségeid vannak.

— Éppen azért, — mondta Marina.

Folytatjuk

13