A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-22 / 12. szám

ím \ — Hová megyünk? Zsorzsík hátrafordult, ránevetett. — Csak kapaszkodj, — kiáltotta. — Erő­sen kapaszkodj. Megyünk szelet keresni. Nem nagyon kellett keresni. Mindenütt szél volt: csak gázt kellett adni. Felbőgött a motor, fülükbe vinnyogott a szél. Bele­kapott a hajukba. Kissé neveletlenül ját­szott könnyű nyári ruhájával. 0, nagysze­rű sebesség! Csupa szél vagyok. Csupa vi­har. Könnyű fehérnemű himbálódzó zsi­negen, a szél játszik velem. Fújj, szél. Kapj fel és vigyél, ahová akarsz. Bolondja vagyok a szélnek. Bolond lány vagyok. Szeles lány. Részeg a széltől. Inni lehet a szelet, csak kissé ki kell nyitni a szán­kat. Megmozdult az egész világ! Hogy sietnek felénk a hegyek. Zsorzsik hátrané­zett, nem félsz? Nem. nem fél. Elemében van. Elem maga is Csak repülj, Zsorzsík, repülj, kisfiú Úgy érezte, már már a leve­gőbe emelkednek és belerepülnek a kék végtelenbe. Repülj, kisfiú, ragadj magad­dal, ne érintsd a földet. Mintha mozgásra teremtettek volna. Sebességre teremtettek. Csak adj gázt, csöppet sem félek Te ked­ves kisfiúm. Erősen foglak, egyek vagyunk, te, én és a motor. Meg a levegő és a he­gyek. A fenyőfák illata A hőségben lihe­gő tisztások. Hűvös hegyi patakok Erdei szamóca üdesége. Minden velünk van és mi együtt vagyunk mindennel. Elválaszt­hatatlanul egyek mindennel, ami él. El­választhatatlanul. Csak repülj, repülj. Még gyorsabban, még, még. Egyszerre csend lett. A motor nem za­katolt többé. Kis ideig nesztelenül suhan­tak egy erdei ösvényen. Két oldalt magas fenyőfák. Kis tisztás tárult ki előttük. A tisztáson mesebeli házikó. Díszesen fara­gott ablakok, ajtó, veranda. Körülötte ala­csony kerítés, égetett fenyőfából:- A ven­déglő cégére szemérmesen megbújt a fel­futó vadszőlő között. Zsorzsík a veranda előtt megállította a motort. — Itt lennénk, — mondta. Marina kezével megérintette a tornác sima fáját. — Valóság lenne? Nincs marcipánból? — Becsületes fenyőfa, — hallatszott a ve­randáról. Majd az ismeretlen így szólt: — Ö, Zsorzs Kinn maradtok? A verandán fehéringes pincér állt. Fo­gait piszkálta. — Persze, — mondta Zsorzs. — Egyedül vagy? — Egyes-egyedül, — mondta a pincér. — Mind odamentek. Hogy sikerült? A fiú legyintett. — Ne is kérdezd. — Ostoba pechje volt, — szólt közbe Marina — Pedig gyönyörűen ment. A pincért szemlátomást nem nagyon ér­dekelte Megkérdezte: — Vodkát? Bort? — Bort. — mondta a fiú. — Es valami ennivalót. — Ma nem főztünk Csak sprotni van. — Nagyszerű, — mondta Marina. — Szörnyen szeretem a sprotnlt. A kertben néhány fenyőfa állt. Alattuk deszkákból ácsolt asztal. Leültek, hallgat­tak. Fejük fölött csendesen susogtak a fe­nyők. A pincér hófehér abroszt hozott, ün­nepélyesen az asztalra terítette. A veltlíni kellemesen hideg volt. Mintha fenyőillatot árasztott volna. Minden tiszta és friss volt. Ittak. A fiú felsóhajtott: — Valamit mondanom kell^ neked. — Azt, amit egyszer már mondani akar­tál? — Nem. Egészen mást. Elmegyek. Egész kis szúrást érzett. A poharat tartó keze alig észrevehetőn megrezzent. — Elmész? — Igen. — Ez azt jelenti, hogy hosszú időre mész? — Ahogy vesszük. Talán vissza sem jö­vök. Reszketett a keze az asztalon. Ölébe ej­tette. Nyugodj meg kéz, miért remegsz? Semmi különös sincs benne, az építészek vándormadarak. Jönnek, mennek. — Ne ijesztgess, — mondta. — Keletre megyek, — mondta a fiú. — Kész dolog. — Hetedhét országon túlra? — Marina megpróbált mosolyogni. De tudta, hogy nem sikerül. — Messze tőled, — mondta a fiú. Marina hallgatott. — Meg kellett tennem, — mondta a fiú szinte mentegetőzve. — Minden fojtoga­tott. Nem volt igazi munkám. Csak kontár fusizás. Rendes munkát akarok. Ott kapok. Érezni akarom, hogy valamit csinálok. Hogy valamit jelentek. — Helyes, Zsorzsík. — Érezni akarom, hogy valamihez hoz­záfoghatok, — mondta a fiú. — Érezni akarom az erőmet. — Hel'yes, — mondta Marina. — Igyunk a férfimunkára. Ittak. Marina a fiú kezét nézte. A hófe­hér abroszon szinte feketének látszott. Hatalmas két kéz. A vak is láthatja, szük­ségük van valamire, amit jó keményen megfoghatnak. A fiú felsóhajtott. — Miért nincs nekünk Szibériánk? Táji gával és Így tovább, ötven fokos fagyok­kal. Szeretném, ha Szibériánk lenne. Oj gyárakat szeretnék építeni, új városokat a pusztaságban. Fagyban és hóviharban. Szeretném, ha széles nyomot hagynék ma­gam után. Fehér városokat a tajga köze­pén. Gyárakat, amelyekbe mindenfelől be­süt a nap. Beárad a tiszta, fagyos levegő. El tudod képzelni? — Igen. A fiú szeme ragyogott. Lehet, hogy a bortól. Összeszorította kezét, megint szét­tárta. — Előtted a szabad tér, — mondta. — Óriási, széles tér. Előtted a mérhetetlen­ség, és építsd Ne légy kicsinyes. Új világ alapjait építed. Nálunk minden szűk, nincs hová lenned. Ezért szántam el magam: ke­letre megyek. — Igen, — mondta csendesen Marina. A fiú felemelte fejét. Marina szemébe nézett. — Mi lesz velünk? — Nem tudom. A pincér hozta a sprotnit. A fiú ránézett: — Nem iszol egy pohárral? — Nem, — mondta a pincér. — Tudom, mi illik. — Szinte lábujjhegyen visszavo­nult. — Velem jöhetnél, — mondta Zsorzsík. Szorongva nézett a lányra. — Most nem, — mondta Marina. — Most olyan lenne, mintha szöknék. — De hisz nehézségeid vannak. — Éppen azért, — mondta Marina. Folytatjuk 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom