A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-22 / 12. szám

'VLADIMIR MINffö

Miért nem vagyok szerelmes belé? Nada szenvedélyesen ugrált mellette. A mieink jönnek, nem látod? Kiabálj, rajta, rajta. A mieink, nem látod? Nada bolondos táncot járt a köveken. Városukból való páros közeledett. Nada még az érzékeny orráról is megfeledkezett. Mit izgul Nada? Ismerősök, de Zsorzsík nincs köztük. Nem az én fiúm. Egyáltalán nem az én fiúm, egyszerűen csak fiú. Szeretem. Milyen ronda szavak, a rúzsom, az esernyőm, a fiúm. Ostoba kiütésem van. Príma fiúm van. Miért nyújtja ki a szerelem önzőn a kezét minden után? Tulajdonos módjára nyújtja ki a kezét szerelme tárgya után. A szerelemnek van alanya és van tárgya. A szerelem alanya acélos ujjakkal nyúl a szerelem tárgya után. Acélos szorításában a szerelem elsorvad. Minél keményebb a szorítás, annál kevesebb a szerelem. Végül a kemény ölelésből a szerelem elpárolog. Eltűnik. Csak tárgy marad szerelem nélkül. Ezt hívják nyugodt házasságnak. Nyugodtan berendezték az életüket. Az alany és a tárgy egymás mellett fekszik. Egyszerű bővített mondat, állítmánya nem, a „szeret“ ige. Tíz esztendő komolyabb civakodás nélkül. Húsz esztendő komoly civakodás nélkül. Egyetértésben haladtunk egymás mellett egy életen át. Egymás mellett, nem egymásba ékelődve. Egyszerű bővített- mondat ezüstös évfordulója Az öregkor ősz fürtjeivel koszorúzott egyszerű bővített mondat. A nap vadul perzselte, mintha el akarná választani a földtől, mintha magába akarná szfvni. Még egyszer besiklott a vízbe. Ne bolondulj, mondta Nadja, a csontodban is megfagy a velő. Végre Zsorzsík jött. Hetes száma volt, szerencsés' szám. Marina önkéntelenül összekulcsolta kezét. Viszszafojtotta lélegzetét. Zsorzsík megjelent a kanyarban, a tajtékos hullám hátára kapta, a csónak hegyes orra pár pillanatig meredeken rúgott az ég felé: Aztán minden eltűnt az örvényben, Marina már-már felkiáltott, szájára kellett szorítani a kezét. A tajtékzó pokolból kibukkant egy kar, az evező néhány gyors mozdulatot tett. Fellélegzett. Mintha az egész völgy

vele együtt lélegzett volna fel. Zsorzsík keresztül jutott a kapun. Aranyos fiú. Csokoládéfiú. Páratlanul csokoládébarna, különben is páratlan, prága fiú, ne hagyd magad. Szerencsésen áthaladt a szemközti kapun is. Látta, hogy megfeszülnek karján az izmok. Pattanásig feszülnek. Gonosz és alattomos a zöld víz. Vizecske, légy jó. Ne bántsd a fiúmat. Nadja is izgult. Nagyszerű fickó, mondta. Az egészre megy. A legjobb az ideje. Marina nem bírt már ülve maradni. Felugrott. Kiabált. Zsorzsík! Kisfiú! Ne hagyd magad, az istenért,! Az istenért! Repült a kajak, mint a kilőtt nyíl. Egész ártatlap kapu következett. De túl gyorsan haladt a csónak, nekiment volna a lécnek. Az utolsó pillanatban a kajak hirtelen felágaskodott, mint a makrancos ló. Oldalba kapta egy hullám. A kajak felfordult. Az istenért! Zsorzsík eltűnt a vízben'. Az istenért! Feléje akart rohanni a part mentén, de Nadja elkapta.

— Ne bolondulj. Már úszik.

Zsorzsík a felborult csónakba kapaszkodott. A kajak békésen ringatódzott a hullámokon. A partról két legény a folyóba ugrott.

— Szörnyű, — mondta Marina.

— Kicsit megfürdik, — mondta Nadja. — Csöppet sem árt neki. Túlságosan büszke volt. Micsoda fickói

— Gyönyörűen ment.

— Persze, mint a hős. Mi közöd hozzá?

— Semmi. Prima fiú.

— Ügy ordítoztál, mintha nyúznának. Egy ilyen ficsúr miatt.

— Egész kedves fiú. Egyáltalán nem ficsúr.

— Istenem, — sóhajtott Nadja. — Mikör jön meg végre az eszed?

— Ügy látszik, soha, — mondta Martna. Aztán így szólt: — Oda kell mennem hozzá.

— Micsoda szégyentelenség, — háborgott Nadja. — Még utána mászik a ficsúrjának.

— Sajnálom, — mondta Marina. — De mennem kell.

Nedves fürdőruhájára húzta a ruháját. Kezébe vette táskáját.

— Hol találkozunk?

De Nadja nem válaszolt, hátat fordított.

— Ne haragudj, Nadja. Igazán mennem kell.

Igazán mennie kellett. Egyszerűen mennie kellett. Szörnyű pillanat volt, amikor a fiú eltűnt a víz alatt. Mennie kellett. Látnia kellett. Kóválygott a sátrak, motorok, autók között, a zsinatolő, jókedvű tömegben. Senki sem tudja, mennyire megijedt abban a pillanatban. Hogy lehet, hogy a sok ember közül senki sem érti? Mintha valami megszakadt volna benne. Hideg volt és nehéz, akár a kő. Most lassan felmelegszik és feloldódik. Szörnyű lenne, ha a fiú nem élne. Elviselhetetlen lenne. Szinte beleütközött a fotóriporterbe. A férfi arca lilásvörös volt, homloka vörösre sült a napon. Nem tudja, hol vannak a versenyzők? A fotós el akarta kísérni. Nem, magam megyek. Vagy úgy, mondta a fotós, szívbeli ügy. Marina nevetségesnek találta, ugyan már, lehet-e Zsorzsík szívbeli ügy? Szívbeli ügyét közmegelégedésre elintéztük. Milyen ostoba szavakat találnak ki az emberek. A legtöbb ostoba szót alighanem a szerelemmel kapcsolatban gondolták ki. Megérkezett a kis rétre. Sűrűn telerakták csónakokkal. Az egyik felfordított csónakon feküdt a fiú. Messziről megismerte, bár lefelé fordította fejét.- Megismerte a tarkóján göndörödő, sűrű világos, hajáról. Zsorzsíkra nem hasonlíthat senki. Csendesen legugolt mellette.

— Kisfiú, — mondta, ébredj fel!

Felemelte fejét, komor arca hirtelen felderült.

— Marina. Szoborszép Marina. — Felült. — Csao, Marina.

— Csao, kisfiú.

— Különös, azt hittem, hallom a hangodat.

— Ordítoztam, mint a bolond.

— Arra sem volt időm, hogy meghalljam, — mondta Zsorzsík. — Egyszerre benne voltam a pácban.

— Gyönyörűen mentél, — mondta Marina.

— Mi haszna? A végén mégis elbabráltam.

— Ostoba pech volt. A tied volt a legjobb idő.

— Valószínűleg abbahagyom, — mondta Zsorzsík és homlokát ráncolta. — Nem volt pech. Építész vagyok. Nincs időm edzésre. Láttad a katonákat? Két éven át le sem teszik kezükből az evezőt. Az már döfi. Én sohasem tudom, mikor jutok ki a vízhez. Valószínűleg abbahagyom.

— Kár. — Ujjaival könnyedén megérintette a fiú csuklóját. — Ne szomorkodj.

— Elmúlik, — mondta Zsorzsík. — Velem jössz?

— Persze.

A fiú felállt, összedörzsölte kezét. Vagy kétszer leguggolt.

— Mintha minden csontom összetört volna, — mondta. Rámosolygott Marinára. — Nagyszerű, hogy eljöttél.

— Kicsit megijedtem, — mondta Martna. — Amikor egyszerre eltűntél a vízben.

— Csak kicsit?

Szorosan egymás mellett álltak. A lány szemébe próbált nézni. Marina elfordította a fejét.

— Hazudtam, — ismerte be. — Nagyon megijedtem.

— Sikerem van nálad?

— Nem tudom. Csak egy pillanat volt.

— Várj meg, — mondta jókedvűn a fiú.

— Meglepetésem van számodra

Elment, kis idő múlva visszajött. Motorkerékpárt tolt maga mellett. Vadonatúj gép volt, melegen csillogott a nap sugaraiban.

— Ez már igen, — mondta Marina. — Szép kis motor.

—• Megvettem, — mondta büszkén a fiú.

— Rajta jöttem ide. Pontosan működik, mint az óra. — Hozzátette: — Megvettem, mert egy fiatal hölgy valamit mondott.

— Mit mondott?

— Hogy szereti, ha szél lobogtatja a haját.

Marina elnevette magát.

— Rokonszenves lány lehet. Ismered?

— Azt hiszem, — mondta a fiú. — Ülj fel.

— Nedves a fürdőruhám

A fiú elkísérte egy sátorhoz, ahol átöltözhetett. Kissé rendbe szedte magát. Tetszeni akart a fiúnak. Megnézte magát a tükörbe: milyen jó, hogy szép vagyok. Szép akart lenni a fiú kedvéért. Zsorzsík türelmetlenül és engedelmesen várt a sátor előtt. Marina megkérdezte:

— Mi van a házzal?

— Miféle házzal?

— A családi házzal. Verandával és nyúlóllal.

— Ördög vigye, — mondta a fiú. — Építész vagyok. Nomád. Ott a családi házam, ahol éppen megszállok. Nem akarok megbüdösödni egy helyen. A családi ház csökevény.'

— Ez már tetszik, — mondta Marina. — Ez illik hozzád.

A szűk utat eltorlaszolták a kirándulók autóbuszai, autói, meg nagy tömeg ember. Lépésben kellett hajtani. De mihelyt kiértek a völgyből, és túljutottak a telep egyetlen utcáján, egyszerre szabad lett az út. Megugrott a motor, mintha erezné, hogy kedvére futhat. A folyó elkanyarodott. Elszáguldottak a rét mellett, ahol Nadjával dolgoztak. Szénaillat úszott a levegőben. A fiú fülébe kiáltott:

12