A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-15 / 11. szám
11 R Egy szál a kévéből: Nyitra Hol az a középút a szellemi élet útvesztőjében, amely még nem kozmopolitizmus, de már nem provincializmus? Beleveszszünk saját, speciális problémáinkba, iskolaügyünkbe, színjátszó mozgalmunkba, irodalmunkba; s őrlődjünk fel köztük, vagy mindennek hátat fordítva a világot figyeljük, s igyekezzünk vele egyénenként lépést tartani? Világos, hogy tennünk kell mindkettőt, de kizárólagosan egyiket sem. Ady Párizsból hozta emésztő dühét, de vele az iithoni viszonyokat, „a mocsári gémek" országát ostorozta. Mi sajnos, soha olyan messze Párizstól nem voltunk, mint most, a pótolnivaló hát ezen a téren nyilvánvaló, de Párizs, Budapest, Prága fényénél először a mi viszonyainkat kell szemügyre vennünk. Belső parcellánkat elhanyagolni már csak azért is- isten ellen való vétek volna, mert ez a terület a múltban „olyan szellemi óriásokat adott az egyetemes magyar kultúrának, mint Jókai, Tompa, Madách és Mikszáth. S ki jósolja meg előre, hogy kit ad, kit adhat még, ha ... Ha ... ha ... ha ... Rengeteg a szellemi életünk kibontakozását gátló „ha". Most a gazdag kévéből csak egyetlenegy szálat húzzunk ki: ha iskoláink maradéktalanul teljesítenék hivatásukat. Deltát iskolaügyünkről vitatkozva elmondtuk már ezt számtalanszor, csak az okokban nem tudunk megegyezni. Hónapokkal ezelőtt Cselényi L. vetette fel okként a tanító felkészületlenségét, sokszor felületes munkáját, de az okokig már ő nem hatolt le. Nem jutott el például a nyitrai Pedagógiai Intézet, az egyetlen főiskolai szintű tanítóképzőnk munkájának elemzéséhez. Az évekkel ezelőtt megszűnt bratislavai Pedagógiai Főiskola hallgatói ma már tanítók, tanárok. S habár az iskola magyar tagozata valami nagyon aktív iskolán kívüli szellemi életet nem élt, (de sokan dolgoztak közülük például az Ifjú Szívek együttesben, ahol megismerkedtek a népművelés egyes formáival), végzett növendékeinek egy része ma vidéki szellemi életünk megbízható szervezője. A nagymegyeri Gyüre Lajos, a királyhelmeci Szűcs József és Leczo Tibor, a tornaijai Lőrincz Géza, a lévai Gergely József, az Ipolysági Vas Ottó, a füleki Reimann Károly, az érsekújvári Kubicskó Irén, a dunaszerdahelyi Hölgye István — nevéhez ma irodalmi színpadok, irodalmi körök, tánc- és énekkarok, színjátszó és néprajzi körök, klubok fűződnek. Képes-e a nyitrai Pedagógiai Intézet ilyen és hasonló felkészültségű tanítókat, szellemi fórum-teremtő értelmiségieket nevelni? Néhányat, kivételeket igen, de tömeget — nem. Mács József nemrégen ugyanezen a helyen jött a javaslattal, hogy megért az idő egy magyar népművelési tanszék szervezésére a Pedagógiai Intézet mellett. Az elképzelés jó, sőt kivihetőnek is tűnik, csak az én véleményem szerint az lenne a legjobb, ha az egész intézet egyetlen népművelési tanszék lenne — képletesen persze. Elképzelhetetlen, s a mi viszonyaink között egyenesen megengedhetetlen, hogy a tanító csak az iskolában tanítson. Más eszközök hiányában a mi legfontosabb szellemi gócpontjaink az iskolák, a tanítók. Belőlük kéne szétsugároznia az irodalomnak, művészeteknek, tudománynak, s nemcsak az iskola falai között, de lépten-nyomon. Ezzel szemben Nyitrán tömegében csak ismereteket reprodukáló tanítókat nevelnek. Ennek megfelelően a közel hatszáz magyar hallgatót számláló iskola alig él iskolán kívüli mozgalmi és kulturális életet. Kassán embertelen, nehéz körülmények között, több főiskoláról, középiskolából verbuválódva létezik és dolgozik, egy nagyon életképes magyar művészeti együttes. Nyitrán, ahol hatszáz magyar • főiskolás van egy tömbben, ilyesmi nincs. A lelkesedés ugyan néha fellángol, de mivel nem szívós, rendszeres munkából csap ki, csak napokig tart. Legutoljára például az irodalmi színpad megalakulása körül csapott magasra a lelkesedés (a MATESZ irodalmi színpadának nyitrai bemutatója után), de jelentkezett mindjárt a nyitraiak másik nagy átka is, az indulatoskodás, a meg nem értés, a fontoskodás s a lassúság. Tanárok, tanársegédek, diákok s újságírók vitatkoztak a végtelenségig a ingerülten, s egész idő alatt csak hajszálon függött az irodalmi színpad léte. Pedig a nyitraiaknak minden lehetőségük megvan rá, hogy országos méretekben is példamutató irodalmi színpadot alakítsanak (különösen azután, hogy a komáromi MATESZ felajánlotta nekik Botyánszky Lenke: Fiatalok, linómetszet, 1964 szakmai, sőt anyagi segítségét is). Irodalmi lapjuk, a Fórum körül sok a tehetséges tollforgató, s szavalókban, képzőművészekben sincs náluk hiány. S mégis. A kibontakozást persze nemcsak szubjektív, hanem objektív nehézségek is lassítják. Ezek közül legsúlyosabbnak látszik a túlhajtott, sokszor erőltetett kulturális együttműködés a magyar és szlovák hallgatók között. Nemrégen például még létezett az Intézetben egy magyar kultúrcsoport, énekkarral, tánckarral és kisszinpaddal. Jelenleg rendszeres vagy részben rendszeres munkát csak az énekkar fejt ki, de az is „közös alapon", ami a gyakorlatban annyit Jelent, hogy szlovákok és magyarok énekelnek közösen szlovák és magyar szöveget — a szöveg kárára. Mert, ha a szlovákul tudó magyar hallgatók még meg is birkóznak a szlovák kiejtéssel, s az énekkultúra egyéb követelményeivel, de a magyarul nem tudó szlovákok ennek a fordítottjára már csaknem teljesen képtelenek. Dehát magyar tagozat hivatalosan nem létezik, s valamilyen csodálatos logika alapján „nem létezhet" hát külön kulturális élet sem. S mozgalmi sem. A CSISZ-gyűlések nyelve pl. csak szlovák. Eredményképpen a mi hallgatóink ott valóban csak „hallgatnak“. S a „közös lónak túrós a háta“ gyakorlat az oka az ígéretesen induló „Fórum“ újabb pangó korszakának is. A helyzet sötétnek tűnik, de nem reménytelen. A „jégtörés“ jelei már mutatkoztak. Az irodalmi színpad megalakult, s szeptembertől Önody igazgatóhelyettes szerint megalakul az önálló magyar énekkar is. De alakuljon is, s kövesse a színjátszókor, a tánckar s a kulturális életnek még annyi más formája. Csak így képzelhető el az aktív szellemi élet a nyitrai Pedagógiai Intézetben, s így képzelhető el a szlovákiai magyarság fejlett jövő értelmisége. Provincionalizmusból csak az értelem, a szellem felé tudunk kitörnL S ebben a „kitörésben“ a Pedagógiai Intézetnek kulcsszerepe van. Csak ennek az iskolának a mozgalmas, gazdag szellemi élete lehet biztosítéka az eredményes jövőbeli munkának. S itt nem lehetünk szamaritánusok senkivel szemben. Ez a cél szigorú, szívós munkát követel tanároktól s leendő tanítóktól egyaránt. A Pedagógiai Intézet, s azon belül a magyar szak nem lehet menedéke a kevésbé tehetséges vagy egyenesen tehetségtelen diákoknak. De az intézetnek ezt a kulcsszerepét látniok kéne felsőbb szerveinknek is — magyaroknak, szlovákoknak egyaránt. (Iskolaügyi Megbízotti Hivatal, Csemadok stb.) Erre a „látásra“ ugyanis ez a példa jellemző: Illetékesek nemrégen az institútrendszer életképességéről vitatkoztak. Sző volt arról is, hogy néhány ilyen intézetet meg kell szüntetni. A Szlovákiai Főiskolák Elnökségének néhány tagja kint járt Nyitrán is, s arra a kérdésre, hogy mi lesz a magyar tanítóképzéssel az intézet megszűnése esetben — nem tudtak felelni. Tudtak-e a magyar tagozat létéről egyáltalán vagy sem, most nem fontos. A lényeg egy: Ennyire magára hagyatva, felszín alatt nem fejlődhet tanítóképzésünk. Mindenképpen jobban benne kéne lennie érdeklődésünk középpontjában. Nem kevesebbről van szó, mint leendő értelmiségünk zöméről, tehát szellemi jövőnkről. TOZSBR ÁRPÁD 9
