A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-15 / 11. szám
MÓRA FERENC: Ki írta Az ember tragédiáját? Ez a kérdés azok közül az irodalomtörténeti tételek közül való, amelyek senkinek se okoznak fejfájást az érettségin. Azonban, amikor Madách művének első kiadása megjelent, a hatvanas években, nagyon sok fejtörésnek volt az oka ez a kérdés a nógrádi kúriákon. A nemes urak és úrasszonyok sehogy se tudtak belegyözödni abba, hogy a sztregovai földesúrtól kitelt volna az a könyv, aminek a híre telefutotta az országot, Jóravaló, rendes embernek Ismerték a megyebeliek a sztregoval uraságot, különösen mióta Fráter Erzsinek kiadta az utat. Azóta úgy élt, ahogy ötezerholdas magyar úrhoz illett. Gazdálkodott rosszul, vadászgatott jól, szerette a vendéget, bejárt a megyegyűlésekre gyarmatra, s mióta követnek megválasztották, Pesten is megfordult, sót egyszer már fel is szólalt az országházban. Tisztelet, becsület neki, de egy színdarabra való talentum mégse nézi ki belőle. Azonban a könyv megvolt, rajta a Madách Imre neve, azt valakinek mégis Irnt kellett. Ki lehetett volna már az, ha nem Madách volt? Hát ki lehetett volna más, mint a részeges Bory Laci, a gyarmati ügyvéd? Az valamikor nevelője volt, aztán mindennapos tetu-pajtása, asztaltársa, vadászcimborája, Nagy korhely volt Isten nyugtassa szegényt, de mindenki tudja róla, hogy nagyeszű ember is volt, tán éppen azért zavarodott meg. ö írhatta a híres darabot, az valahogy Madáchhoz kerülhetett, s az a barátja halála után kiadta a maga neve alatt. Ez a naiv nógrádi pletyka, hogy Az ember tragédiáját talán nem Is Madách Imre Irta, hanem Bory László, a nyolcvanas évek elején Mikszáth Kálmán az irodalomban Is forgalomba hozta, ha nem ő találta is ki, sőt, azt se mondta, hogy elhiszi Nem is mondhatta, hiszen a pletykát ebben a formájában egy percre se lehetett komolyan venni. Palágyi Menyhért Madách-monográfiája el Is Intézte a Mikszáth cikkét, mint ahogyan a humorista megérdemli, ha komoly ügybe keveri magát, Palágyi szerint Bory László klapancia-csináló ügyvéd volt egy kéziratos verses művét csakugyan ismerte is Madách, de ez nemigen inspirálhatta Az ember tragédiáját. Az volt a címe: A bolhák eredete, mitológiai hősköltemény. Hát ez csakugyan nem olyan kovász, amiből kalácsot lehetett sütni az örökkévalóság számára Hanem azért ezzel nincs elintézve a kérdés. Az a tenger, amit nagy költőnek nevezünk, a legkülönbözőbb folyamokból, erekből, búvópatakokból, mindenféle kitanulhatatlan forrásokból folyik össze az istenkézvágta mederbe. A Madách-tengernek lehetett egy parányi folyókája a nógrádi züllött zseni. Mert Bory László, aki a Madáchék öreg tiszttartólának a fia volt, mégiscsak több lehetett disznótoros rigmusfaragónál. Egy „költői beszély“-e dicséretet nyert egy akadémiai pályázaton. A hagyatékban maradt egy Herakles című dráma, felséges részletekkel. S talán nemcsak torzók maradtak volna utána, ha őrajta még előbb és tökéletesebben be nem telik Adám tragédiája mint Madáchon. A fiatal Borynak megyeszerte. voltak afféle vidéki irodalmi sikerei, mielőtt Madáchról csak sejtette volna is a nógrádi közvélemény, hogy milyen csodája az Istennek. Amúgy is társaságkedvelő ember volt a fiskális, elmés, olvasott, mindenki becéje. Madách maga is a bámulól közé tartozott, ahogy Mikszáth állítja, s többször mondta, hogy többre tartja magánál. Nyilván ez a nagy népszerűség kapatta aztán el a nagyramenendő fiatalembert. Elkönnyelműsödött, elrendetlenedett, s már mint gyarmati ügyvédnek cigányútra szaladt az élete. Hivatalos pénzek elszámolása körül támadtak kellemetlenségei, s bár Madách soha vissza nem fizetett baráti kölcsönnel megmentette a katasztrófától — a kötelezvény még most is megvan róla a sztregovai levéltárban —, az erkölcsi himlőhelyek megmaradtak a Bory lelkén. Törött szárnyú madár lett belőle, magasba vágyó porban vergődő züllött bohém. Már akkor Madáchot is átvetette a vállán az élet, s a világgal meghasonlott két ember egymást Itatta a lelke keserűségével. A letört zseni nagyon beleillett a filozóf földesúr sztregovai udvarába, a veszett humorral összeválogatott dickensi alakok közé, a két hóbortos pap, a mindig repülő gesztusokkal járó Sréter Miklós, a Vojtinaszerű poéta s a deliriumos János hajdú mellé. Ebben a környezetben Madáchhoz mégiscsak egykori nesztora állhatott legközelebb. Azt is el lehet képzelni, hogy a Beszédünkben gyakran használunk ilyen kifejezéseket: egy gyékényen árulnak, kordában tart, egy követ fújnak stb. Az effajta szólásmondások általános értelme ismeretes ugyan, de szép számmal akadnak olyanok is, akik pontosan nem tudják értelmezni pl. az olyan kifejezést, mint: köti az ebet a karóhoz. Még kevésbé ismeretes, hogy kapták e kifejezések sajátos jelentésüket, mely gyakran nem következik a kifejezések egyes szavainak jelentéséből. Cikksorozatunk célja, hogy a rendelkezésre álló források alapján meghatározza leggyakoribb szólásmandásaink jelentését, és felfedje keletkezésük titkát. Ágrólszakadt ember Agrólszakadtnak mondjuk olykor a szánalmas külseiü, tépett ruhájú vagy láthatóan elhanyagolt öltözetű embert, gyermeket. Régebben az ágrólszakadt egyenlő jelentésű volt az akasztójáról szakadt kifejezéssel. Ennek eredete pedig a következő: A régi világban, amikor még gyakori büntetés volt az akasztás, nemcsak az akasztófára húzták fel a halálraítélteket hanem élő fák ágaira is. Az akkori jogi felfogás szerint a büntetés egyszeri végrehajtásával már eleget tettek az ítéletnek. Ha tehát az akasztásra ítélt ember az akasztás végrehajtása után valamiképpen életben maradt, például elevenen szakadt le a fa ágáról, mert súlya alatt letört az ág, vagy mert gyenge volt a kötél, az akasztást nem volt szabad megismételni A véletlenben isten kezét látták, és az akasztójáról vagy ágról leszakadtnak megkegyelmeztek olyképpen, hogy büntetését az országból való kiutasításra enyhítették. Ezek az ágról vagy akasztójáról leszakadt emberek azonban nem változtak meg máról holnapra Ha megmenekültek is a halálbüntetéstől, élet-Boryval való eszmecserék során hasadt ki Madáchnak önmagával sokat vívódó leikéből a nagy dráma kristály-magja. De annak, amit Mikszáth mond, hogy Bory volt az első, akinek Madách megmutatta a kész művet, ellentmond magának a drámának a kézirata. A címlapjára ez van feljegyezve: „kezdtem 1859. febr. 17-én ...“ Bory László pedig már 1958 nyarán meghalt. A két barát többedmagával átkocsizott Szliácsra, s azon mulattak az úton, hogy témákat adtak fel egymásnak, amikről verset kellett rögzíteni. Amint megérkeztek a fürdőtelepre, a társaság sétálni ment. Boryt magára hagyták. Amint visszatértek, sikoltozást hallanak a szobájából. Be akarnak menni, az ajtó zárva. Dörömbölésükre előugrik Bory feldúlt arccal, kuszáit hajjal, töltött puskával, az asztal mellett pedig halálsápadtan reszket egy — finánc. — Mi történt itt, Laci? — kérdezte Madách ijedten. — Megesküdtettem az alkotmányra ezt a bitangot — mondta Bory rekedten, s többet az egész társasággal nemtörődve leült írni. — Hát most mit csinálsz, Laci? — hajolt hozzá Madách. — Levelet írok a császárnak — felelte Bory dühösen, — fogadom, hogy nem teszi az ablakába. Azzal átnyújtotta a papírt, amin nem betűk voltak, csak gyerekes krikszkraszok, s az asztalra borulva elaludt. Álmában megkötözték, felszállították a Lipótmezőre, ott Is halt meg úgy, hogy fejét összezúzta a zárkája vasrácsán. viszonyaik tovább is bűnözésre késztették őket, és ezért az ilyeneket bűnözőknek tekintette az akkori közvélemény. Innen ered az ágrólszakadt régi, erősen pejoratív jelentése. Azonban amint a hajdani jogi felfogás elavult, feledésbe merült az ágrólszakadt eredete Is. Ez pedig lehetővé tette, hogy az ágrólszakadt kifejezés mindinkább az ágaktól megtépett emberre emlékeztessen, s így az ágrólszakadt ember eredeti jelentését a mai szánalmas külsejű, szánalomra méltó ember jelentése váltja fel. Körmére ég a dolog Nyelvünk már a XVI. század óta ezzel a szólással fejezi ki, hogy valamely elintézendő ügy, elintézendő munka nagyon sürgőssé vált, mert halogatták, végsőre hagyták. Szólásunknak megfelelője megvan a németben és több szláv nyelvben is. Ennek a kifejezésnek az alapja az a szemlélet, hogy — ha a kézben tartott, lánggal égii világító eszköz, többnyire gyertya fényénél dolgozik az ember — sietnie kell, hogy meg ne égesse kezét, vagyis a szó szoros értelmében ne égjen körmére a gyertya. A szólás kialakulásához hozzájárult az is, hogy régen — ha sötétben akartak olvasni, különösen a barátok a hajnali mise alkalmával, apró viaszgyertyát ragasztottak körmükre és annak fényénél olvastak. Ha rövid volt a gyertya, sietniük kellett, a megszabott ima elolvasásával, mert különben megégették ujjúkat. Vas Gereben, a régi idők ecsetelője egyik visszaemlékezésében a következőt írta: ,Jlány van, aki majdnem a körmét is meggyújtotta, hogy gyertya szűkében annak világánál tanulja meg a diákszót." Dr. BALOGH-DÉNES ÁRPÁD Szólásmondásaink eredetéről 10
