A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-28 / 30. szám

FANUS NEAGU

DÉLI ÁLOM

Folytatás az előző számból

Amikor elengedte, Maria némán, hoszszan a szemébe nézett, s utána, még egyre némán, vállára vette a sarlót, és elindult a tanya felé, Horia pedig felfelé az úton, Boziának.

A padláson megreccsent egy gerenda, s a lány összerezzent.' Későre járt, leszállt az éj, anyja is régésrég bevonult a házba. Felállt, s folyton fülelve, leereszkedett a létrán. Csend volt, csak az országút felöl hallatszott egy szekér zörgése.

★

Elindult a kert alja felé, a Calmatuihoz, s az ezüstös holdfényben fürdő meggyfák alatt ott találta Mohreanut, féloldalt a fűre heveredve. Kerékpárja ott feküdt ledöntve mellette.

— Jó, hogy nem előbb jöttél — fogadta a lányt, miközben leteritett kabátjára ültette. — Alig tudtam Leó pópától megszabadulni. Köhögésével küszködve sétálgatott az udvarában, meglátott, és idejött. — „Instruktor elvtárs, kezdte rá, amúgy távolról már ismerem, és szeretnék valamit mondani magának.“ — „Mondja el Leó bátyám, — a valódi nevét nem tudom — szívesen meghallgatom.“ — „Hallgasson rám, és legyen szíves, ne járjon ezután a melegben födetlen fővel, ahogyan látom, szokása, mert egyszer úgy elindul az orra vére, hogy összeesik, mint a kerge birka. Nem tréfadolog ám. Én már megértem ilyesmit.“

— Hagyd most Leó pópát, Horia — kérlelte a leány. Csupasz talpa átfázott a hideg földtől; felállt. — Ma este úgy érzem magam Horia, hogy legszívesebben bolond módjára kifutnék a világból.

Mohreanut nyugtalanították a leány szavai, s ő is feltápászkodott.

— Mi van veled, Maria? Miket beszélsz?

— Ö, ha tudnád, mi volt nálunk a vacsoránál! Micsoda jelenet! Horia! — suttogta —, apám azt akarja, menjek feleségül a boziai Torna Hanu Lus fiához. Én pedig nem akarok Lus felesége lenni, csak téged szeretlek, Horia, és mikor ezt megmondtam apámnak, úgy nekem szökött, mint egy farkas. Magam sem tudom, hogy úsztam még épp bőrrel.

Mohreanu érezte, hogy a vér elhagyja a szívét, és a halántékába meg a fülébe száll. A lélegzete is elakadt, mintha gyomorszájon ütötték volna. Nyakán és homlokán hideg verejtékcseppek gyöngyöztek.

— Ne félj — szólt —, majd eljössz hazulról. Erővel nem adhat férjhez.

— De igen, Horia, férjhez adhat, mert anyám is az ő pártján van. Mi anyámmal nagyon szegények voltunk, apám pedig azt mondja, nekem adja hozományul a brailai házat, és ez még inkább megzavarta anyámat. — A fájdalom egészen összetörte, csak úgy remegett a zokogástól. — Mi lesz velem, Horia, mi lesz velem? — tört ki majdnem önkívületben a lány, és kétségbeesetten a férfiba kapaszkodott. Arcára és szemébe már-már természetellenes sóvárgás ült ki, s látszott rajta, egyedül Mohreanutól várja megváltását.

A fiatalember, tenyerébe fogta a leány arcát, letörölte a könnyeit, s haját simogatva vígasztalt. A mező fűszálai hajladoztak a Calmatui felől fújdogáló szellőtől, a hatalmas nyárfákkal szegett berek felől furcsán huhogott a bagoly. Valahol a távolban kékes villámlás cikkázott át az égbolton. Maria hallotta a férfi hangját — te csak az anyém leszel, Maria —, és valami megnyugtató, fehér fény ereszkedett a lelkére.

— Vigyél el innen. Horia, vigyél oda, ahová te akarod.

— Nem — ellenkezett Mohreanu —, most nem. Előbb beszélni akarok Trifan bátyával. Az emberek sok mindent nem értenek meg, és én nem akarok ürügyet adni a szóbeszédre. ^

— De apám hallani se akar másról, csak Lusről. Csak róla. És Lus holnap eljön, hogy megüljük az aljegyzést.

— Akkor elmegyek Hanuhoz, és nem jő holnap semmiféle Lus.

Maria kibontakozott a férfi karjából, és leheveredett a fűbe az ösvény mentén. Fekete, felhős volt fölötte az ég. Olyan repcetábla-formája van, gondolta magában a lány.

Mohreanu odavitte a kabátját, és reáterítetie.

— Horia — suttogta szemlesütve a lány —, tégy asszonyoddá. Itt.

A férfi egész testét különös borzongás járta át.

— A feleséged akarok lenni — Ismételte Maria.

Késő éjfél tájban váltak el egymástól. Maria hosszan nézte, hogyap távolodik Horia biciklijén a bozai úton, az éjszakában s amikor elnyelte a kékes homály, visszatért a szénapadlásra.

„Uramisten, gondolta, ha tudná apám, mit tettem, kicserezné a bőrömet, és bezárna a föld alá.“

A hold a kert akácfái alá ereszkedett, s bekandikált a szénapadlás nyílásán. Maria kimerültén fordította fejét a tetőzetet tartó oszlopgerendák felé. Hántott kérgű gerendákba vert ócska szögekről kötelek, összetekeredett drótcsomők csüngtek alá, két nagy kampó, amivel a kútba merült vedret halásszák ki, félig rothadt szíjdarabok, csomó rozsdás zabla és kulcs és még sok mindenféle ócska lom.

„Ugyan miért gyűjtöttek ennyi mindent ide?“ kérdezte magában a lány... Lentről, az istállóból egérrágcsálás hallatszott. Maria hamarosan elaludt, és már nem volt mitől félnie.

Másnap későn, épp a reggeli idő előtt ébredt fel, és anyját, aki a hajnalcsillaggal kelt, a konyhában találta. Az asszony a küszöbre kucorodva, késsel a palacsintasütő serpenyőt vakargatta. A kemencén egy lábasban, zsírban és olajban, kettészelt liba sercegett. Tasica ezen kívül egy fazék zellerrel ízesített csorbát főzött. Mindent egyedül csinált. Horogan látva, hogy mennyi a dolga, oda akarta hívni Mariát, de Tasica nem engedte.

— Egyszer van az embernek eljegyzése az életben, hadd aludja ki magát kedvére. Lehet, hogy a férje nem nagyon fogja a tenyerén hordozni.

— Tökkelütött buta vagy — felelte Morogan. — Tán abból a fajtából való, amelyik, tudom is én, tízszer eljegyzi magát. Te talán nem voltál kétszer is menyasszony?

— Isten őrizz, hogy úgy járjon, mint én.

Maria a kútnál megmosakodott, majd bement reggelizni. „Mennyi“ csodálkozott el, és a gondolatra, hogy mindez hiába, mert Torna Hanu meg Lus amúgysem jön el, hiszen Horia tudja, hogyan értesse meg velük azt, amin már nem lehet változtatni, nevetésben tört ki. Úgy nevezett, ahogyan olyankor nevetünk, amikor valakit be akarunk ugratni, és az illető nagy bárgyún, mit sem tudva, egyenest a csapdába sétál.

Tasica is felvidult. „Na ugye, drágaságom — dicsérte a lányát —, tudtam én, hogy tegnap esti elkeseredésed csak amolyan szeszély volt.“

Kívülről nehéz, kemény léptek zaja hallatszolt, majd tüstént uána a pocakos, verejtéktől csuromvíz Morogan jelent meg a küszöbön.

— Ez az átkozott napsütés mindent tönkretesz — dohogott. — Nem lehet kibírni, a hőség minden felperzsel. Aá! — fordította másra a szót, amikor Mariát meglátta — áh felkeltünk? Eredj be, fésülködj meg, és végy fel más ruhát. Abban a rongyban, ami rajtad van, csúfabb vagy a madárijesztőnél.

— Ha magának úgy tetszik, megyek, és átöltözöm — szólt a leány.

— Tetszik, nem tetszik, azt tedd, amit mondtam — ripakodott rá mérgesen Morogan.

A leány eltűnt a házban, Morogan meg kiment a kapuba, hogy a Bozia felé vezető utat kémlelje, amelynek hosszában valami csoda folytán a szél örvénylése porfürtöket bodorított. Ügy rémlett neki, mintha a távolból szekérzörgést hallana. Nem tévedett. Röviddel ezután a bükkönyvetések közti mesgyénél, az útkanyarban feltűnt Torna Hanu szekere, s rúdjai közt egy ló ügetett.

— Jön a csirkefogó, hogy is nem törte ki a nyakát, szitkozódott magában Morogan. Viszi az ördög a házacskámat, viszi.

Félrehúzta a nagykapun a reteszt, s odakiáltoti Tasicának, hogy zárja be a kutyát az istállóba, mert jön a drágalátos Lus, és a kutya még megtépi a nadrágját.

Maria is meghallotta Morogan szavait; éppen akkor termett az ablaknál, amikor Torna belépett a kertbe, és rizsszalmakalapját lengetve köszöntötte a házigazdákat. Szaggatás nyilallott át Maria halántékán, s zokogva az ágyra roskadt, mert szinte bizonyos volt benne, hogy Horia, miután kedvét töltötte vele, elhagyta. és átengedte Lusnak.

Odalent közben kifogták a lovat, fékre kötötték* és mind odagyűltek beszélgetni az akác alatti asztal köré. Lus kissé távolabb, a lóca végére ült, és mindenfelé nézelődött, azt várva, hogy megjelenjék valamerről Maria. Csak tizenkilenc éves volt. de derék legénynek Ígérkezett, máris akkorára nőtt, mint az apja. Válla Izmos, karja hosszú. Nyers, még éretlen felsőajka alól kilátszott kisalakú, fehér fogsora. Homlokába lógó, szökés haja betyáros külsőt kölcsönzött neki; hosszúkás, nagy, szürke szeme elég barátságossá tette tekintetét.

— Mit keresgélsz, Lus fiam? — ösztökélte Torna, miközben nagy ravaszul a többire nézett. — Talán nincs is itthon, akire vársz.

— De itthon van ám — válaszolta csúfondárosan Morogan —, ott van a ház mögött. Ott táncol, ugrabugrál féllábon. Álljatok fel, és énekeljétek csak el a gyermekdalt: Gerle, gerle, jer elő, itt a bűvös csontvelő — majd meglátjátok, itt terem.

— Trifan! — szólt rosszalóan az urára Tasica

— Mi baj? — kérdezte az. Azt hiszed, megneheztelnek a vendégek? Attól ne félj. Eredj, hívd ide a lányodat és terítsétek meg az asztalt, de gyorsan, mert olyan éhes vagyok, hogy majd megveszek.

12 *