A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-21 / 29. szám

más áru, áruba bocsátjuk a saját testünket. A fiatal test kívánatos, a szerelemre éhes férfiak megfizetnek érte. Frida a Nemzet­közi Nőnap Üzemben .hamar ráunt a becsü­letes munkára. Az iskolában gyenge volt az eredménye, s amikor Irattáros lett egy vál­lalatnál — még Jobban visszaélt szabad Idejével. — Minek dolgozzak, mikor a pénzt köny­­nyebben Is megkereshetem. Helénát a Carltonból rúgták kl, Frida az iskolát ünta, majd az irattárat. Mennyivel szórakoztatóbb az Ilyen vagányokkal futni, mint amilyenek ezek a Milosok. Vacsora, ivászait, szeretni Is tudnak, mi kell még a boldogsághoz? Ezeknek az sem baj, ha nin­csen pénzük. Mulatni lehet pénz nélkül Is. Ugye, Miro, sose halunk meg? A Mirot, mármint Bábuiét azonban egy kissé aggasztotta a taxis. — Megyünk a Babára — adta ki a Jel­szót. .Felkerekedtek. Mulatni ott Is lehet. A taxist majd valahogy lerázzák. — Legfeljebb behúzunk neki egyet... A Babán zárt ajtókra találtak. Hiába szállt ki a három vitéz, Babula, Soáták és Hornáőek, az ajtó csak nem tárult fel. — Nocsak, rugdaljátok meg a kaput! — biztatta őket Helena. — Rugdalták, szinte döngött. Ám ez sem segített, a részeg társaságnak nem nyíltak meg a söntés kapui. Vjazov­­cova is kikászálódott és odasettenkedett a fiúkhoz. Valamit csinálni kell, már két­száznyolc kroncsl a taxi. — Cajlára — adta ki a Jelszót a banda­főnök. A taxis unta már a sok kocsikázást, de mennie kellett. Ezeket nem hagyhatja itt. KI fizetné meg az utat, rátaposott a pe­dálra. — Majd útközben leütjük — suttogta Ba­bula. Helena ijedezett. — Még nekimegy valami fának. Csak ak­­kos üssétek le, ha kiszáll. Gyengéd lélek. Mocbelchlova is helyeselt neki. Női gyengédség. — Én még nem akarok meghalni... A taxis? Ugyan, hát az is ember? öcska taxis. Irena sem őt sajnálta, csak attól félt, hogy a menetközben leütött taxis felborul a kocsival. Hogy esetleg a fűbe harap? Ugyan, ne legyünk szentimentálisak, egy­szer meg kell halni. A taxiköltség vagy háromszáz kroncsi, ki fizesse meg, ha egyi­künknek sincs pénze? SoSíák odaadta kését Babulának. — Ezzel szúrj bele, nyírd ki a disznót... Inkább fejbekólintom — mondta Babula. Hornáőeknek azonban Jobb ötlete volt. Le­­oldotta a csatos katonaszijat. — Ezzel verd fejbe ... — De csak akkor, ha már megállítottuk a kocsit — Jelentkezett a női gyengédség. — Valami nő kellene ... Hornáőek kezdte a színházat. — Álljunk meg, rosszul vagyok! Soáfák odaszólt a taxisnak: — Nem hallja, rosszul vanl A taxis hallotta. De rossz előérzete volt. Mit akarhatnak ezek. Suttognak ott hátul. A szemük izzik. Valami rosszban sántikál­nak. „Csak nem vernek agyon. Pénzem nincsen, a kocsival meg messze nem jut­nak.“ Hornáőek és Soáfák kiszállt. Vártak, de a kocsi felől nem hallatszott semmi. Babula halogatta a kezdést. A másik kettő vissza­tért és integetett Babulának, hogy hé, mi lesz veled, már elintézhetted volna a pa­sit! Babula intett, hogy majd később. Ismét elindultak. Rövid egy-két kilométer után megint Hornáőek jelentkezett, hogy a há­nyás környékezi. A taxis megállt. Valamennyien kiszálltak. Frida is, pedig ő már aludt, de őt most valóban hányás környékezte. Babula azon­ban elszántan munkához látott. A kocsihoz lépett. A sofőr felnézett rá, de akkor már Babula nekilendült. Lekapta a taxis fejéről a barettsapkát, és máris lesújtott a csatos szíj. Novák felordított. A másik ütés nyom­ban következett. Felhasadt homlokán a bőr. Babula karja ismét ütésre emelkedett. A másik kettő se volt rest. Hornáőek is odaugrott. Segíteni kell, hiszen aztán ő ül­het a kormánykerék mellé. Neki Ígérték a kocsit. Vezethet. SoSfák is kivette részét a melóból. Elkapták a taxist és próbálták kirántani. Az elülső ajtón nem ment. A lá­nyok hamar kinyitották a hátsót és rángat­ták kifelé a kocsiból. A sofőr elterült, mint a béka. Rúgták, verték. Persze, azért a leg­fontosabbról nem feledkeztek meg. Kutató kezek matattak a belső zsebben, majd a külső is sorra került. — Te, ennél a disznónál nincsen egy vas se... — Ne bomolj, kell lennie ... — Nincs, ha mondom! Nem is volt, mert a taxis egy óvatlan pillanatban a nadrágja titkos zsebébe dugta a pénzt. — Dobjátok az árokba, mit vaca­koltok vele — Így a szende Helena. — Majd a kocsit átvizsgáljuk, ott lesz a pén­ze. A lehajított test tehetetlenül gördült a bokrok közé. Egy sóhajtás nem sok, annyi sem hagyta el a szerencsétlen ajkát. Hornáőek ült a kormánykerékhez. Felbű­­gott a 603-as Tatra, majd nagyot ugrott ős elindult a végzet útján. — Itt sincs semmije — mondta kétség­­besetten Helena. Ügyes keze átkutatta a kocsi belsejét. — Ez a hülye sofőr tényleg semmit sem vitt magával... A hír lehangolta a társaságot. Sebaj, itt a kocsi, el lehet jutni vele messzire. — Brnón át Prágába, ott eltűnhetünk egy ideig. A gépkocsi rohant az éjszakába. Fény­szóró pásztázta a nyugodt, csendes tájat. — Állj meg a Kriváflnál, cigarettát ve­szek ... Meg is álltak, vettek néhány csomaggal. Aztán Hornáőek ismét beletaposott a pedál­ba. Talán rossz lelkiismerete is űzte, haj­szolta. Fűtötte a rum, a sör. Bőgött a Tatra, az alagúton át a Duna mellett robo­gott már a társaság a Csalogány völgyben a lágy tavaszi éjszakában. Hogy a katona­kórháznál rossz az út? Ugyan, ilyen kicsi­ségre egy Jó sofőr rá se ránt. A kilométer­­mutató a százas körül ingadozott. • Száztíz, százhúsz. Most jött a kanyar. Behúzni balra a kormánykereket, hadd dőljön két kerékre ez a dög. Pedig ott a tábla, leg­feljebb csak 10 km-es sebességgel. Vették a kanyart, Hornáőek vezetett. „Ml az Isten, itt egy karfa!“ Fékezni — slkoltott fel Hornáőekben az ösztön, lába kegyetlenül beletaposott a fékbe. Felsírt a gép, Hornáőek keze vadul tapadt a kerékre. Túlságosan szűk a kanyar, a fene ott egye meg, most már mindegy, fékezni kell, mert kifutunk a semmibe ... Aztán már csak a inagy zökkenésre emlé­keztek az autó utasai. A gépkocsi farolt, felborult, egy fordulat, kettő, aztán egy utolsó zökkenés és halálos csend. De csak egy pillanatig. Az összetört kocsiban velőig ható sikongatás. Irena keze szorult a ko­csi alá. Arcából dőlt a vér. A többiek megúszták. Hornáőek lába sé­rült meg. A gépkocsi kerekei az égnek meredeztek, de a társaság mégis kikec­­mergett a romok közül. Irena jajgatott. Volt is miért. Orrcsontja bezúzódott, kopo­nyaalap-törés, felső állcsontja megroppant. S a szeme. A bal szeme. Igen, azon többé sohasem lát már. Még szerencséje van, hogy a másik szeme nem ment rá az éjszakai kirándulásra. Babula és SoSták nyomban megléptek. A töb­biek maradtak. A nagy kaland véget ért. A lej­tőre került fiatalok csoportja égy zökkenéssel felébredt álmából. Nincs tovább léha élet, élős­­ködés, A besurranó tolvajok tetteire is rávilá­gítottak a hatósági közegek. Ez volt tehát Babula. a bányász, aki vala­mikor a tárnák mélyén bányászta társaival a szenet, verejtékes, igaz, férfias munkával ke­reste kenyerét. Nehéz volt számára a munka? Nehéz, a toivaflások, csalások, sót az esetle­ges gyilkosság is könnyebbnek látszottak. Ez volt tehát Soáfák, a diák, akit munkás apja szeretett volna kitanittatnl, hogy a főiskola elvégzése után könnyebb élete legyen, mint apjáé volt. Rossz társaságba keveredett, a ta­nulás nem izjptt neki, ivott és ittas állapotban erőszakos, Izgága lett. Ez volt tehát, az a vér­ző arcú, i|edt torz, a még tegnap is rátarti, Irena, akit apja hiába Igyekezett lebeszélni a könnyű, léha életről. Ez a begyulladt, rémült tekintetű társaság volt a magabiztos galeri, amely a taxis életét semmibe sem vette. Mun­kaképes, életerős fiatalok. Húsz-huszonegy éve­sek. A szabadjára engedett emberi Innduiatok, az öldöklés, besúgások, rablások, az emberi jo­gok sárbatlprásának legborzasztóbb esztendei­ben világrajött lények. Tele izgágasággal, iszá­­kosságra való hajlammal, léhasággal, erkölcsi felelőtlenséggel. Egy olyan társadalmi rend­szerben, amely mindenkinek megadja az ér­vényesülés lehetőségét. S amelyben mégis el­indultak a lejtőn lefelé. Aprő lopásokkal, fil­léres csalásokkal kezdve a sort. Meg protltú­­cióval, naplopással. Tanulás, munka nélkül. Nagy igényekkel és kicsi tehetséggel. Ne cso­dálkozzunk, hogy a lejtőn nem tudtak meg­állni. Hogy eljutottak oda, ahol nem az övék volt az utolsó szó, hanem a bratislaval já­rásbíróság tárgyalásán a szenátus elnökéé, aki az Ítélet megindoklásában kihansgsúlyozta, hogy társadalmunkban nincsen helye a léha­ságot kedvelő, munkakerülő, a közösség biz­tonságát veszélyeztető egyedeknek. MÉSZÁROS JÖZSEF 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom