A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-01 / 48. szám

A voll malom romjai a háborúra emlékeztetnek Volgográdban

Volgográd Főtere a posta épületével

társaságunkhoz, és ismerkedésül kért egy Üveg pezsgőt. Most már az ő egészségére ittunk. Negyven óv körüli, intelligens arcú ember volt, szívélyes mosolyé és barátságos. Jókedvűnek látszott — bár nem . volt ittas —, de a jókedve valami akasztófahumor jellegű pesszimizmusban tört belőle utat. Hunyorogva legyintett és azt mondta: — Kutya élet... bizony nem fenékig tejfel. Csak akkor gondtalan az ember, ha megivott egy üveg pezsgőt és vibráló, mámoros fényben látja a világotl... — Egy vidéki üzem igazgatója és éppen területi értekezletre utazik Kljevbe. Megkérdeztük, hogy mi baja van hát az élettel? Semmi... igazán semmi bajom az élettel, azonkívül, hogy sok a munka és nagy a felelősség. Az ember sosem tudja, hogy hogyan áll, és mire hazaér, igazgató-e még... Eh, intett a kezével, ne beszéljünk róla! Természetes, hogy a funkció felelősséggel jár...

A másik vezető elvtárs is alacsony termetű volt, de idősebb — hatvan év körüli —, kissé pocakos és — optimista. Egyébként a Krasznodár melletti Vörös Hadsereg rizs-szovhoz igazgatója. A fellépésével, természetes, magabiztos humorával, egész lényével mély nyomokat hagyott bennem ez az ember, úgy gondolom, ő lehetne a felelős kommunista vezetőember példaképe. Már a bemutatkozásában, ahogy ismertette velünk a szovhoz jellemző adatait, volt valami megnyerő, hangjából kiérződött, hogy mérhetetlenül fontos dolgokról esik szó, amelyekhez neki nagy mértékben köze van, mert részben ő csinálta ezeket a nagy dolgokat, neki is köszönhetik létüket, eggyek vele. A szovhoz egyben ő maga, és ő a szovhoz érdekében az, aki... Olyan határozottsággal beszélt a szovhozfiról ez az ember, mintha nem is tizenkétezer hektár rizsültetvényről és

Duba felvételei

5000—6000 mezőgazdasági dolgozóról (a gazdaság munkásairól) beszélne, de egy abrosznyl földecskéről, amelyet maga művel, és száz százalékig biztos munkája eredményében. S az optimizmusát is hamar megértettük. Autóbusszal jártunk a sárguló rizstáblák között, s az igazgató ■büszkén mutogatta gazdasága nagyszert termését. Olyan szuverén „ura“ volt £ szovhoznak, hogy (nem tehetek róla, nem jut. eszembe találóbb és pontosabb hasonlat) leginkább talán a gazdaságáért élőhaló parasztgazdához hasonlítanám, aki büszke volt a szép csikaira, a tenyészállataira, az acélos gabonatermésre. Igen, valamikor a falumban hallottam ezt a hangot, amelyen ez a szovjet vezető elvtárs a szovhozáról beszélt, ahogy végigkísért a gazdaság kórházán, az új kultúrház termein, ahogy végigmentünk a szovhoz-falu főutcáján és beinvitált a dolgozók házaiba, nézzünk körül, ahogy a fogadtatásunkat ünnepélyessé tévő fúvószenekart köszöntötte kalaplengetve — igen, mindebből kiérződött, hogy itt minden egy kicsit az ű, legszemélyesebb tulajdona.

S a tanulság...? A szovjet gazdasági vezetőknek — úgy tapasztaltam — lényegesen nagyobb a hatáskörük, de egyúttal a felelősségük is, mint az nálunk szokás. Kezdeményezőbbek és energikusabbak, természetesen mindannak a tudatában, hogy tetteiknek száz százalékosan viselik a következményeit. Náluk — apró jelekből ítélve — egy-egy felelős vezető kezét nem köti annyira a bürokrácia és hivatalos ügyintézési módszerek, mint nálunk, ám a ballépéseiket esetleges képtelenségüket és törvénysértéseiket sem kendőzik „szocialista“ ismerettségek, ivócímborák és érdekközösségek. Nálunk egy-egy gazdasági sikertelenség és nemzetgazdasági kár esetén nagyon gyakran egyszerűen nem lehet felelőst találni, s a kényes ügyeket jótékony homályok szövevénye fonja körül kibogozhatatlan szálakkal, náluk a gazdasági irányításban kevesebb a polgári kicsinyesség és konzervativizmus, és lényegesen több a tudatos forradalmlság és felelősségtudat.

S ez a tanulság, ha okulni tudunk belőle, számunkra aranyat ér.

Ml marad utánunk?

Négy hetes utunk során több múzeumot és képtárat láttunk. Az Ermltázsban megcsodáltuk a világhírű otosz mesterek képeit és négy-ötszáz évvel ezelőtt élt kézművesek műremekeit. A Kreml volt fegyvertárában berendezett múzeumban láttuk a cári ékszereket, idegen államok ajándékait, csupa mérhetetlen kincset és emberi munka teremtette értéket. Megbámultuk Moszkva és Leningrád templomait,

székesegyházait, a Téli Palotát — elmúlt korok időtálló emlékeit, és azon gondolkodtunk, hogy vajon mi utánunk mi marad, milyen emlékeket becsül majd meg, mint emberi erőfeszítéseink emlékét, az utókor?

A volgográdi gigantikus vfzierőmű válaszolt a kérdésre.

Másfél kilométeres betongáttal van elrekesztve és megállítva a Volga, hogy hatszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles tengerré duzzadjon a gát mögött. Az erőmű gépcsarnokában huszonhét világoszöld-piros turbina áll egyenes sorban, körülöttük makulátlanul tiszta a beton)?adló. Embert sehol nem látni, néha megy végig egy-egy karbantartó a hosszú csarnokon, léptei kopogását elnyeli a turbinák egyenletes, halk zúgása. Ez a monumentális emberi műremek már a természet egy részévé vált, olyan részévé, amely magától végzi a munkáját, és engedelmesen szolgálja az embert. Működése az évszakok változásához vagy a csillagok járásához hasonlítható, ugyanolyan törvényszerű és egységében zárt folyamat, mert a vizek egyre jönnek a messzi Ural felől, a turbinák zúgása soha le nem áll és a magasfeszültségű vezetékeken szétfolyik az országban a gát mögötti tenger roppant ereje.

Templomokat már nem építünk, és az ékszereinkre sem fektetünk annyi gondot, mint a középkori mesterek. A házaink nem olyan ldőtállóak és masszívak, mint a középkori városoké. Eszünkbe sem jut várkastélyokkal és piramisokkal alapozni meg a halhatatlanságunkat. De erőműveink a természet körforgásának hasznos részeivé váltak, rakétáink a csillagokat ostromolják. Igazságos emberi társadalmat akarunk felépíteni, hogy az Ember szónak pátosza legyen a földön.

Ezt hagyjuk az útókorra örökségképpen.

19