A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-27 / 43. szám

Ántisematizmus i. A humánum műfaja A „Hét“ szerkesztősége felkért, hogy ösz­­szefoglalón, zárszójellegűen szóljak hozzá a hasábjain, Immár nem hetek, de hónapok óta zajló irodalmi, jobban mondva költé­szeti vitához. A viták és hozzászólások megállíthatatlansága és hömpölygése már eleve lehetetlenné tesz ilyet: zajló folya­matot nem lehet lezárni, összefogalni. Amit mondhatok, az nem lehet más, mint egy újabb hozzászólás — az idősebb és tapasz­taltabb jogán. Nem is futja erőmből többre. Kórházi ágyon olvastam a viták egy részét és munkára képtelenül itthon a többit. Ami­kor most hozzáfogok mondanivalóm meg­szövegezéséhez, erősen kísért a könnyítés lehetősége: letenni a ceruzát, visszafeküd­ni és kijelenteni: én már régen elmondot­tam mindazt, amit körülményeink között e témakörről el lehetett mondani. Annál is inkább megtehetném ezt, mert a vita fo­lyamán többen is emlékeztettek e sematiz­mus elleni kritikai permanenciára, melyet épp a vitaindító Tőzsér Árpád nem vett tu­domásul. Végül: e napokban jelent meg — és soha jobbkor — a „Harmadvirágzás“, mely könyvvé összegezve, a szétszórtat egy­begyűjtve szól mostani irodalmunk első tíz évéről. Mondhatnám tehát: olvassátok mai figyelemmel e tegnapi írásokat, melyek­hez nem lehet hozzátenni semmit, és me­lyekből alig kell elvenni valamit! De: az igazságot mindig újra és újból kell elmon­dani. Az igazság-kísérletnek, az igazság­közvetítésnek sok az árnyalata: ki kell ke­verni a pillanatnyilag legjobban ható színt és hangot. Író, költő nem pihenhet, nem ülepedhet: újra és újra szót kell kérnie, szót kell váltania: vallani! ★ A vitát költő indította: költőkről és köl­tészetről szólt, eredményekről és elcsúszá­sokról, akadályokról és akadályozókról. Egy szemléletet pécézett ki, melynek ösz­­szegező neve: sematizmus. Nem véletlen, hogy ezt költő tette és a költészettel kapcsolatban tette. A sematiz­mus mind eszmei — tehát tartalmi — mind minőségi — tehát formai — változatában költészet-kompromittáló könnyítés és em­berrontó veszély. A sematizmus végső fo­kon a költészet amoralitása; valami, amit feltétlenül ki kell vetnie önmagából. A re­gényíró témája tárgyaként kezelheti a se­matizmust, a drámaíró az ember és a se­matizmus ütközését konfliktussá realizál­hatja, a költő azonban csak legsajátosabb kisértőjeként kezelheti: Apage satanas! El veled, ördög! A sematizmus a költő leg­személyesebb ügye: veszély, ellenség min­den változatában, akár mint elsődleges lel­­kesültség és kritikálatlan jóhiszeműség, akár mint kiforratlanság, bizonytalanság eredménye. De lehet ennél több és jóváte­hetetlenebb: alkalmazkodas, opportuniz­mus, szervilizmus kiváltója, csakúgy, mint a megalkuvásé. A közhely és frázis felelőt­lenséget erősít, a felületesség közönyt és hazugságot könnyít és kiszolgálást, prosti­túciót szentesít. A sematizmus a költészet vakvágányra futtatása! Elzüllesztése, el­sorvasztása, elsorvadása, halálai Elsőnek tehát általában a költészet és sematizmus viszonyáról kell szólnunk. E viszcnylat lehetetlenségéről, mert költé­szet és sematizmus egymást kizáró fagai­­mak. A feladat tegnap, ma és holnap egy­forma: a költészet köréből ki kell rekesz­teni, ki kell zárni a sematizmus minden for­máját. De hogyan? 1919-ben, amikor a Magyar Tanácsköz­társaság egyetemi katedrát biztosított Ba­bits Mihálynak, a költő egy szemeszteren át „Az irodalom elmélete“ címen tartotta meg előadásait. Hallgatója voltam. És nem csak mi, ta­nítványai a magyarszakosok, de egész Bu­dapest irodalmi értelmisége. A nagy XI- es tanteremben és az ablakdesz­kákon, az ajtóban és kint a folyosón százan és seázan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni. Ha ma vissza­gondolok e feledhetetlen órákra, mintegy összegezőn egyetlen egy mondaf visszhang­ja cseng és éled bennem: „A költő, a nagy magányos.“ Akinek füle van a hallásra, az Babits axiómájából félreérthetelenül kiérzi, hogy a hangsúly a „nagy“ szócskára esik. Nem akármilyen magányról és magányos­ról van itt szó. Nem hangulatról, pózról, szeszélyről vagy divatról, sem öncélú elvo­natkoztatásról, kikapcsolódásról, fülbefo­­gásről, szemhunyásról. Ez a magány nem arisztokratikus elkülönülés, ellt-gőg vagy sznob-attitűd, nem fart pour fart és elefánt­csonttorony; dekadens maximum. Nem a menekülés magánya vagy a rezlgnáció kikerülhetetlensége (ennek időnként épp maga Babits is példája volt), Itt nem ter­méketlen, steril remeteségre gondolunk, fű-fa-madár-állat-idillre, de olyan magány­ra és olyan magányosra, aki itt és így válik naggyá, és így — mindenkié. Egy megértő oldalpélda — Beethoven — mindent meg­magyaráz: a süketséggel megvert legna­gyobb magány adta a IX. szimfóniát, a leg­kollektívabb világgesztust: „Átölellek em­beriség!“ Nagy az, aki többet tud, mond és tesz másnál és másokért. Nagy az, akit mások avatnak és emelnek maguk fölé. A költő magányát nagysága szünteti: visszhangja. A nagy magányost a világ fogadja be: a vi­lág nagyságát, teljességét, emberközös­ségét a költő közvetíti, tudatosítja. A köl­tő, aki mint József Attila — csak a min­­denséggel mérheti magát. A nagy magá­nyos és a ínindenség egymást tükrözik. A német nyelv etimológiai példával szol­gál: az „Alleinsein“ (az ,egyedül-lét) nem más, mint az „Alleinsein“ (a mindenséggel eggyéválás) összevont alakja. Az egyén és a világ egyenlítő jele, az én és a ml ösz­­szekötő jegye: a költő. ★ 1928-ban Henri Barbusse lapja, a „Mon­de“ és a berlini „Neue Bücherschau“ közös ankéton igyekezett tisztázni az individua­lizmus irodalmi problémáját. Erich Weinert, a kommunista költő szerint az Irodalmi produkció sose volt és sose lesz individuá­lis fenomén, Kurt Kláber a fenomént csak előfutárként, csak mint eloreküldött meg­figyelőt akceptálja, mert „az irodalmi és művészeti produkciók nyolcvan százalék­ban az emberiség nagy gazdasági és szo­ciális mozgalmaival függnek össze“. Wie­land Herzfeld a két .világháború közötti legnagyobb baloldali könyvkiadó, a „Ma­lik" vezetője, nem ismer kizárólagos indi­viduális fenomént, mert „minden ember nemcsak a környezetével való kölcsön­­viszonylatának a produktuma, de elődjeié is, akik ugyancsak ki voltak téve annak idején környezetük befolyásának.“ Johan­nes R. Becher is így tudja: „amit az egyes ember lát, az sok ember együttes látásá­nak eredménye, és így minden pillantás­ban végtelen sok pillantás összegeződik.“ (József Attila: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirte­len.“) Ma Herrmann-Neisse az emigráció­ban meghalt költő, az egyéniség döntő szerepét húzza alá: „Csak azt tudom majd meggyőzően képviselni és a mások ügye­ként szevedélyesen végigharcolni, amit magamban alaposan meghánytam-vetet­­tem“ Ebből is látjuk: Individualizmus tisz­tán, önmagáért való jelentkezésben nincs, nem létezik. Hermann Kesser nem tudja el­képzelni, hogy az író, vagy költő kivonhat­ná magát a szocialista mozgalom reflexe alól. Luc Durtain válasza rövid és velős: „A művészet, mint individualista feno­mén? Lényegét tekintve, igen,- de maga­tartásában: nem!“ A lényeges szóhoz ér­tünk: magatartás. A magatartás nem más mint az én próbája, az én ember — és társa­dalmi viszonylata: A magatartás: válaszút. Állásfoglalás: dönteni kell. A magatartás erkölcsi kategória. Erkölcsi magatartás vi­szont sose lehet öncélú. A magatartás a kollektivitás tartó pillére. Valamiért kell lennem, vagy valami ellen kell védekez­nem. És ez a valami csak közösségi cél vagy közösségi védekezés lehet. Az anti­­fasizmus világító példa: az egyéni tettek, magatartások, megpróbáltatások végösz­­szege adta az antifasizmus közösségi er­kölcstöbbletét, fölényét, győzelmét és — máig ható érvényességét, éberségét. A köl­tészet sem lehet más. A költészet az indi­vidualizmus és kollektivizmus termékeny és termékenyítő kölcsönviszonylata. A költészet: individualizmus pozitív elő­jellel és így — kollektív eredménnyel. Ami­kor Majakovszkij meghalt, az öngyilkosság — tehát egy magány-irtózat — ellensúlyo­zására a megemlékezések mementos ref­rénje így hangzott: a költő szociális lény. Helyesebben: épp egyéniségével és egyé­niségében válik erkölcshordozóvá és így szociális lénnyé, kollektív tényezővé: el­kötelezettséggé. Ez pontosan egybevág Marx felfogásával: „Az individuum a tár­sadalmi lény. Életmegnyilvánulása — még­ha nem is jelentkezik közvetlen közösségi forfnában — mindenképpen a társadalmi élet megnyilvánulása és bizonyítéka... Az ember — akármennyire is különleges individuum, és épp különlegessége avatja őt individuummá és valóságos közösségi lénnyé — az ember ugyanúgy jélentj a totalitást is, az ideális totalitást... ahogy a valóságban is ... mint az emberi élet­megnyilvánulás totalitása létezik“. (Marx- Engels: Kleine ökonomische Schriften. 130). Ezt tudva és olvasva, igazolódik He­gel, aki a költészetet „organikus totali­tásnak“ nevezi, „általános művészetnek“, és így „az emberi nem legáltalánosabb és legelterjedtebb tanítónőjének“. Pedagógiá­nak, melynek titkát Goethe árulta el: „Minden költészet tanítsoh de — észrevét­lenül.“ Németh László Égető Eszterében a költő lesz a ható és vonzó pedagógia min­tája: „A jó pedagógus, mint a költő, úgy adja áp'k dolgot, abban a szövésben, ahogy őbenne van. Igen, tankönyveket csak köl­tőkkel szabadna Íratni“. A költő szőttese nem gépen és futószalagon készül! ★ A költészet a paradoxia műfaja. Éppen azzal hat, ami ellentétes ben­ne, ami összehozhatatlannak, egyez­n

Next

/
Oldalképek
Tartalom