A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-27 / 43. szám
TÓTH ELEMER: PETERFY GYULA: Fénykép Hatvankettő decemberét, s hatvanhárom Januárját, 'be sokszor dobjuk még a kávéházak asztalára, és be sokszor elturkálunk bennük, mint a kofák almát őrző kosarában. A szavak s a teltek tisztaságára való tekintettel játsszuk majd ezt az egész fura, de érdekes játékot. Vizsgáljuk majd a napsütést és megtornáztetíjuk agyunk heverő legényeit, hogy az igazság nehéz táncában ki volt az első, ki tanulta a fényrelépést. Jó lesz majd eljátszani a gondolattal, hogy a költő, az ember, s az irodalom is végre elérte önmagát, mint ahogy a kutyák hömpölygő ugatása is egyszerre csak eléW az éjszaka fekete lepedőjén heverő szerelmeseket. Jó lesz majd visszanézni, mert olyan ez, mint aki egy sötétkamrából orrában még a bomlasztó vegyszerek szagával, de napi munkáját befejezvén kilép a fényre, s boldogan tüsszentget. BÁRCZI ISTVÁN: A műhely Kéken villan a hegesztő lángja, motor dörög és vasfűrész sikít. A tenyereken keményül a kéreg és körmök alá csúszik az olajos korom. A fúró zúgva az anyagba merül. Forrasztó-pákák csókja nyomán a cin puha teste felolvad, ezüst könnyek peregnek a földre. A satuba fogott vas csikorog. Ha az ajtó nyílik: mintha fénybalta törne rést a falakba. Csordul a nap aranyszínű vére. Minden éles, hegyes és kemény, minden harsog, sziszeg és recseg... Az álmodozó tunya fémek testét hajlítja, vágja, formálja a tett! Napraforgók Akár a zsonglőr — kézben a pálca s hegyén a pörgő tányér. Színe? A van Gogh-i sárga. Kerete: kökény-háttér. Vagy mint aszfalt-mezőn a pontok: lehullt foton-csibészek. Tányérok, pontok, s végülis: napraforgók, De jaj, nem értjük mégsem az egészet. Virágot: virágnak. Sárgának a sárgát. S a rebbenéseket. Szónak a szót. S a szók fatális táncát. Mit tudom én: a képletek, x-ek, szinuszok, erők, terek fessék-mérjék a galaktikákat. — Erezni kellene a virágot: virágnak. S a rebbenéseket. TÖRÖK ELEMÉR: Almot sző a nyárról MOYZES ILONA: Az Ember éneke Csak ötlet voltam Isten szűk agyában, csodálatos nagy falak között rab, melyet hiú szeszéllyel fölragadt és széjjelszórt a puszta föld porában. Oly magasan a csillagok honában tartottad trónod s a pompa ottragadt és nekem belőle semmi sem maradt, csak szárny nélküli roppant, csupasz vállam. Mégsincs törvény, mely önmagámtól megfoszt; véres halált haltam száz halálban s ma önnön bolygóm száll a csillagokhoz. Fényes utam végül megtaláltam, mert hiszem: sorsot nem a véletlen oszt és a sátánt megtiporja lábam. SZIROTVÁK DEZSŐ RAJZÄ Sűrű köd ül a hegy ormán, les a völgyre bús mogorván. Tegnap még a napfényt itta a mohlepte bütykös szikla. Ma kuksol a vatta-ködben, homlokára friss hó röppen, így kuksol az agg telente ifjúságán elmerengve. Szemét látásért gyötörve hordozza a falon körbe. Szomorún néz minden képet, szeméből a tűz kiégett. Mégis álmot sző a nyárról, s az életvágy fel-fellángol szívében, mely erős. mint a hósüveges bütykös szikla. *3
