A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-27 / 43. szám

- - - lap§e sole - - -A Kultúrny zivot 40. számában jelent meg Eugén Löbl: Dogmatizmus a közgazdasági gondolkodásban című fejtegetésének második része. Anélkül, hogy részleteiben ismertetnénk a cikkben felvetett rendkívül érdekes közgazdasági problémákat, kivonatosan felvázoljuk a dogmatikus gondolkozásra vonatkozó általános megállapításait. A dogmatikus, a tudományos gyakorlat és általában a gyakorlat fölé helyezi a befolyásos személyiségek meglátásait. Vagyis annak a meggyőződésnek ad kifejezést, hogy „lehetséges tisztán spekulatív módon megfogalmazni egyszer s mindenkorra érvényes igazságokat“ és ennek az alapján megkövetelheti, hogy a „tudományos kutatás az örökérvényű igazságokkal összhangban történjen“. Végeredményben a dogmatizmus így tette lehetetlenné a tudományos kutatást, az alkotó gondolkodást és az emberi haladást. „A tudományosan gondolkodó ember számára nem létezhetnek abszolút tekintélyek.“ Minden új ismeret új kiindulási pont a további, magasabb ismeretek felé. Ha azonban elfogadjuk az abszolút tekintély elveit, ez rövidesen ahhoz vezet, hogy elfogadjuk magát az abszolút tekintély megtestesítőjét is. Ezután már a személyi tekintély is fokozza a nézet tekintélyét és fordítva. „Ebből következik, hogy elismerjük a tévedhetetlen ember létét, akinek a nézete minden gondolat és az ember minden cselekedete fölé emelkedik.“ A dogmák igényt tartanak arra, hogy minden kérdést végső fokon megválaszoljanak, az, aki a dogmát ismeri, könynyen hiheti, hogy a dogmatikus igazságokkal birtokába jutott a dolgok és értékek tökéletes mértékének' is. Az univerzális igazságok megismerése utáni vágy egyUttjár a primitívséggel és a beteges önteltséggel. Ha a dogmatikus gondolkodás és a hatalom szövetkezik, a hatalom a dogmák védelmezője lesz. Ezután már nem nézet áll nézettel szemben, nem érv az érvekkel szemben. Egyetlen gondolatot sem értékelnek önmagában, hanem a dogma megállapításával komfortálják, mint ahogy az ügyész szembesíti az ember cselekedeteit a törvények holt paragráfusaival. így jut uralomra az átlagszellem. Hogy ez menynyire igaz, elegendő, ha rámutatunk, hogy a dogmatizmus hogyan harcolt az elmúlt húsz évben a természettudományok eredményei ellen (harc a reakciós einsteinizmus ellen, harc a burzsoá előrelátás, a kibernetika ellen stb.j. Mindez azt bizonyítja, hogy a dogmatizmus halálos ellensége a tudománynak.

Ezután Lőbl vizsgálat alá veszi Sztálin ökonómiai műveit, és azzal foglalkozik, hogy megállapítsa, gazdasági nehézségeinkhez hogyan járult hozzá a dogmatikus szemlélet „A dogmatizmusnak széles tömegalapja volt és van — állapítja meg. — A dogmatizmus ugyanaz a gondolkodásban, ami az adminisztrációban a bürokrácia!“ Nem gondolkozni, semmiféle felelősséget sem vállalni, az előírások mögé bújni, figyelmen kívül hagyni az élet új jelenségeit, formulák közé szorítani az embereket és gondolataikat — íme, így nyilvánul meg a mindennapi életben a dogmatizmus, Azok, akik képtelenek megoldani az előttük álló problémákat, szívesen bújnak feletteseik abszolút tekintélye mögé, szívesen fogadják útmutatásaikat, és egyben mindent elkövetnek azért, hogy beosztottjaik feltétlenül elismerjék az ö tekintélyüket. Végeredményben így jött létre néhány

nagy személyiség és számtalan kis személyiség kultusza.

A XX. kongresszus, valamint a személyi kultusz felszámolása után végre alkotó szellemi élet jött létre. Ez azonban korántsem jelenti, hogy a dogmatizmus végleg eltűnt életünkből. A cikk írója a közgazdaságtan területéről vett példákkal bizonyítja, hogy sok még az előttünk álló teendő.

Irodalom a cselekvés középpontjában címen B. Truhláf újjászülető prózánk problémáit elemzi. A múltat idézve megállapítja: „Ügy néztek az irodalomra, mint a termelés megjavításának közvetlen eszközére ... Ez az irányzat sok művet rontott el... “ Az a követelmény és felülről jövő nyomás, hogy az irodalomnak elsősorban a haladót, a példamutatót kell ábrázolnia, oda vezetett, hogy társadalmi rendszerünk általános problémái kiszorították az irodalomból a speciális emberi sorsokat. így állt elő az a paradox állapot, hogy legkorábban azok a művek haltak meg, amelyek a termelés, a társadalom átalakításának realitását dolgozták fel, amelyek a legkövetkezetesebben teljesítették a tematikai követelményeket. „Ez megmutatta, hogy az irodalom létezhet mint a politika és a gazdasági élet téziseinek puszta applikációja. Nem lehet a már megvalósult politikai és gazdasági folyamatok illusztrációja sem, legyenek ezek bármennyire is monumentálisak, felemelők ...“ Az a törekvés, hogy a történelmi változásokról, termelési folyamatokról igaz, reális képet fesenek, vezetett a művészet küldetésének elferdítéséhez. Csak néhány írónak (Jaéik, Bednár, Mináő) sikerült szembeszállnia ezzel a törekvéssel. „Űk nem mellőzték az ember erkölcsi életének, belső világának ábrázolását, nem elégítette ki őket a »tipizálás«, a fehér-fekete figurák világa.“ Ebből azonban az következik, hogy az irodalom nemcsak most kezd életszerűvé válni, és elmélyülni. V-v" iában természetesen csak most kerül szabadon életközeibe. A szovjet irodalom legújabb eredményei is bizonyítják, hogy az egyén speciális problémáinak feszegetése, az ember belső világának elmélyült ábrázolása komoly politikai tett, amellyel az irodalom a cselekvés középpontjába kerül, és az olvasó közelébe férkőzik. „Társadalmunk politikai és gazdasági átépítése folytatódta. Az emberek világa, akik ezt az átépítést végzik, szintén megváltozik. Aki a régi dogmatikus receptek alapján azt hiszi, hogy a jelent, amely sokban máris történelmi, az irodalom teljes probléma-szélességében, a gazdasági folyamatok körültekintő leírásával ábrázolni fogja, az csak az Irodalom és az olvasó ellentétét akarja a végtelenségig nyújtani“ — fejezi be fejtegetését TruhláF.

A Literén» noviny közli Kurella cikkét, valamint Eduárd Goldstücker és Roger Garaudy francia esztétikus válaszát a támadásra.

Kurella szerint a „realizmus fogalmát nem lehet kiszélesíteni és gazdagítani.“ Garaudy viszont Engelsre hivatkozva kifejti, hogy „az esztétikát Is a fejlődés dialektikus törvényei irányítják, és ezért alapvető kritériumait nem lehet egyszer s mindenkorra megállapítani, egyetlen történelmi szakasz kritériumai, értékei“ alapján. Ezután Brechtnek egy 1954-ben írott cikkére hivatkozik, amelyben a nagy író nyugtalanságának adott kifejezést, mert egyes kritikusok a realizmus kritériumait minduntalan szűkíteni akarják. Brecht leszögezte, hogy a realizmust nem lehet definitiv, formális kritériumok alapján meghatározni, hanem csakis a mű és a valóság viszonya alapján. A nagy író példának megemlítette Schelly „Az anarchia karneválja“ című fantasztikus irodalmi művét, amelyet, a realizmus megszokott kritériumai alapján nem lehet realistának nevezni és „ha mégis az, meg kell változtatni a realizmus definícióját, kiszélesíteni és kiegészíteni“. Brecht nyugtalansága most is időszerű, ha meg akarjuk nyitni a valóban marxista kutatás útját az esztétikában. Szükséges, hogy eltöröljük a dekadencia summázott fogalmát is, amely valójában akadálya a marxista kritika fejlődésének.

A liblici konferencia — folytatja Garaudy — egyik eredménye az volt, hogy Kafka példáján rámutatott az alapok és a felépítmény viszonya mechanikus sztálini értelmezésének káros voltára. Itt a XVIII. század francia materialistáinak példáját idézi, akik azt hitték, hogy a tudomány és a technika fejlődése automatikusan tökéletesebb művészi alkotásokat fog szülni, mint amilyeneket a régi mesterek produkáltak. Ezzel szemben a liblici konferencia hangsúlyozta, hogy a művészi alkotás nem a történelmi körülmények mechanikus eredménye, hogy bizonyos osztályok és bizonyos társadalmi rend letűnésekor is születhetnek nagy művek, még ha azok filozófiai távlatukat tekintve a történelmi helyzet miatt korlátozottak is maradnak.

Kurella továbbá elítéli azokat a megállapításokat, hogy „Kafka műve az elidegenedés elleni harc“, hogy „Kafkának számunkra, 1963 emberei számára is van mondanivalója“, hogy „az elidegenedés nem tűnik el varázsütésszerűen, amikor a nép magához ragadja a hatalmat. A szocializmus építésének időszakában és később is, léteznek ellentétek, és elidegenedés, s így Kafka műve segít küzdeni ... a szocializmus minden deformációja ellen, mindaz ellen, ami ellenkezik a szocialista humanizmussal“. Kurella érvei azonban nagyonis papírizüek. Nevetségesen arra hivatkozik, hogy Kafka nem Ismerte az elidegenedés marxista elméletét. Garaudy ezután joggal kérdezi: „Ez talán azt jelenti, hogyha Kafka nem ismerte a megállapításokat, akkor át sem élhette és nem is tolmácsolhatta az elidegenedést?“ Balzacra hivatkozik, aki anélkül, hogy ismerte volna a marxi osztályelméletet, kiti nő képet festett korának osztály-visszonyairól.

Az, hogy Kafka az egyszerű ember érzékein keresztül szerzett tudomást az elidegenedésről, csupán azt jelenti, hogy nem volt forradalmár, de semmi többet. Kurella kétségbe vonja azt is, hogy a hitleri fasizmust egy nevezőre lehet hozni az elidegenedéssel. Azt sem hiszi, hogy a sztálini személyi kultuszt, mint elidegenedést is lehet értelmezni. „Az elidegenedés marxi vizsgálata azonban megmutatta — állapítja meg Garaudy —, hogy a szocializmus építésének egész időszakába, a kommunizmus betetőzéséig nyúlnak az elidegenedés gyökerei.“ Egészen más kérdés az, hogy a szocialista rendszer lényegében nem kedvez a személyi kultusznak.

Garaudy álláspontját támogatja Goldstükker is, aki leszögezi., hogy nem szeretné, ha a marxizmusra úgy néznének a saját gyermekeink, mint „a múlt dolgára, amely csak keveset járulhat hozzá az ő jelenlegi problémáiknak a megoldásához“.

(szk)