A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-08 / 36. szám

Üvegfúvók városa i. Kiváncsi erdő bámul a rég elnémult kis utcákba. Szakállas, vén fenyőfa int s didergő nyírfa ága. Száz csiszolókorong perdült egykor, száz kakasként hajnalt kiáltva. A szivárvány hét színe az üvegen a múzsák táncát járta. A savak oldata régen elpárolgott már, s a tört, repedt vázák sora ma poros vitrinekben áll. A csiszoló korongok közt a pók finom hálókat szőtt. A városházánál tétlen tömeg, mint vasárnap a templom előtt. II. Ki jön, ki örvend neked ma, áttetsző, törékeny álom...? Nem koccint, senki nem iszik a habkönnyű pohárból. Üvegfúvók húga, a láng világolt itt a gyár felett ezüstté változtatva minden dolgos leheletet. Kihunyt, s a megszürkiilt falak közt a kertekben a gyár felé az utat rég a gyom verte fel. A városháza fele tart, hol ember ember hátán s a szűk utcán a kövezetre hull sötét tekintetük. III. Egyre halkabban sötét alt hang dalol az éjbe. Tűzhely, repedt zománc világol s egy vaksi ablak fénye. Mennek, az iskolások, övükben éhes kiskanál. Kezük oly áttetsző, üvegből van talán. Szivárványnál, hangnál törékenyebb üvegből van, akár a kristály váza, mely egy durva érintésre megpattan. Könnyű akár a képzelet, mely formát adett, s pazar ajándékká gyúrt egy sugaras dallamot. Jozef Hóra versei 1891. július 8-án született a csehországi Dobná u Roudnicében. A költészet iránti hajláma már kora ifjúságában megnyilvánult. Egyike a legtermékenyebb cseh költőknek. Modern értelemben fel­fogott realizmusát nem zavarják meg a különböző izmusok hatásai. Stílusát szinte klasszikus egyensúly és tömörség jellemzi. Minden ízében intellektuális költő, akit magasrendű erkölcsisége a kapita­lizmus ellen fordít s a huszas években teljes szívvel a proletariátus oldalán küzd. Munkásságáért a nemzeti művész címmel tüntet­ték ki. Szabó Erzsébet rajza BÁBI TIBOR FORDÍTÁSAI Reggel hiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiij Reggel megpillantom majd a kék eget, mely, íme, sokkal szebb azóta, hogy elvesztettelek. Nem lépünk be együtt több tündérkertbe, nem bánom, nem sajnálom. Virágozzanak szomorú napjaim szépítgetve. Egyszer e bús szempár még fölnevet a zsálya és a kakukkfű felett: a fiatal, zsenge, fű harmatába belegázol egy táncos pille lába, s fehérebb, szebb lesz, mint a tied. iiiiiiiiiiiiiiiiuit Szárnyak Bár lenne szárnyam! Lásd, kék ég alatt fehér vitorla csapkod, szálldos. Fut a hajó, mindenkit elragadt, — ám helyén a kormányos. A messzeség, miként a bor pezseg, időtlen szállunk egyre föl. Ő földi súly. teher — sosem feled, aki magasba tör. Oroszország A nyírfák tavaszt várnak már, isszák az esti fényeket. Alkonyi felhők árnya száll, a szittyók, vadvizek felett. Az esthomályban árva utak bandukolnak egyedül. A szemük pillájára ezeréves ősz könnye ül. Ezeréves, hosszú ősz: korhadt tető. nyögése, hangja,* a sztyeppén eltévedt csikó, hűvös templom harangja. A régi isten nyög, tántorog, s fölbőg a szelek éneke. Az én szememben kék távolok, tavasz virul, szánt az új eke. Nyomában vállas paraszt jár, útján követi őt a nap. A kupolák barbár fénye csókolja őt Moszkva alatt. Baljába gyűjtvén a vasat, a cint. acélt, jó érceket, jobbia kenyeret osztogat, kétlábú malomként lépeget. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom