A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-08 / 36. szám
V. Bandi havasan és dühösen főtt vissza a faluból. Leült mellém és cigarettára gyújtott. — Mi van? — kérdeztem suttogva. — A németekkel beszéltem telefonon. Azt mondták, nem tudnak feljönni érte, mert a falu és a város között a hófúvás járhatatlanná tette az utat. — Most ml lesz? — Semmi. Huszonnégy óra alatt rendbeszedik az utat. Addig várunk. — Várunk? Felállt, ideges volt. — Egyelőre nem kell tudnia, hogy bejelentettük... Fegyvert nem találtál? — Nem. Nem tudom, miért hazudtam Bandinak. Nem tudtam gondolkozni. Kivette a kulcsot a verandaajtóból és beletette az egyik vázába — Itt lesz a kulcs — mondotta. — Nem szabad nyitva hagyni az ajtót... Eredj be a mamához ... Felment a manzard-szobába. Egy ideig még ültem a paplan alatt, aztán felkeltem. Nem tudtam, mit csináljak a revolverrel. Betettem a szekrény alá. Nem a mamához feküdtem, hanem Gittához. — Mit akarsz? — kérdezte álmosan. — Félek — mondtam. Forró volt a teste. — Te buta, — mondta s beljebb húzódott. • • • Mikor felébredtünk, elmondtam Gittának hajnali felfedezésemet. Nem nagyon érdekelte a dolog. Láttam rajta, hogy szüntelenül Bandira gondol. Apának és a bácsinak reggeli után Bandi számolt be a történtekről. Elhatároztuk, hogy anyának nem szólunk semmit. Legkésőbb holnap reggel elviszik azt az embert. Meg kell kímélnünk mamát az izgalmaktól. Délelőtt nem történt semmi különös. A bácsi nem volt otthon, átment a kastélyba. [Csak az erdőtulajdonos tartózkodott otthon, a családiát már elvitte a másik birtokára.) Apa nyugodt volt, látszott, hogy nem fél a partizánoktól. A hátsó szobában üldögélt, maga mellé tett egy kis demizsont. Én mamának segítettem a konyhában. Mama (mivel nem tudott semmiről) tűrhető hangulatban volt, éjjel jól aludt, a feje sem fájt Gitta takarítani kezdett a vendégszobában. Tudtam, hogy nagyon lassan fog haladni, mert közben sokszor felszalad maid a manzard-szobába, — azzal az ürüggyel, hogy ott is takarítani kell. Ágyűszó hallatszott. A hegyek és a havas völgy különös visszhangja miatt nem lehetett tudni, milyen távolságból. Mamának azt mondtuk, hogy a sebesült jobban van, .s már el is mehetne; de a hótorlaszok miatt várnia kell. A teát nem én vittem be neki, hanem Gitta. Mikor kiiött, kíváncsian néztünk rá a hallban. Mama nem volt ott. — Rossz bőrben van, — mondta megszokott hányaveti modorában. — Azt hiszem, sok vért vesztett. — Nem baj, — mondta Bandi. — Majd rendbeszedik. Lehet, hogy már este fel ,tudnak iönni érte. .— Nem hiszem — mondta apa, aki akkor akart bemenni a bácsi szobájába. Délig nem beszéltünk a partizánról. Igyekeztem anyát szórakoztatni. Nehezen ment, nagyon ideges voltam. Ebéd előtt Bandi lejött a lépcsőn, s leült a hallban. Szerét ejtettem, hogy négyszemközt beszélhessek vele. Tudtam, hogy ő is ideges. — Csakugyan banditák a partizánok? — kérdeztem. Furcsán nézett rám. — Persze. Miért? Kezemben volt az abrosz. Elfordultam tőle, teríteni kezdtem. — Vallatni fogják? — Azt hiszem, igen. Miért érdekel? Ne gondolkozz ilyesmin. — Apa nem fél tőlük. — Apa? Nem ismeri őket. — Cigarettára gyújtott. — Kínozni is fogják? — Tudja az ördög... Talán sajnálod? Kimentem a tányérokért. Mikor visszajöttem, Bandi az ablaknál állt. — Mariann, — mondta s kifelé nézett — ne törd a fejed olyasmin, ami nem tartozik rád. Te megtetted a kötelességedet azzal, hogy szóltál nekem ... Nem néztem rá. az evőeszközt babráltam. Bandi megfordult. — Sajnos, a csendőrök elmentek este a faluból. Talán a hóvihar miatt. Várnunk kell, míg a németek feljönnek érte.., — Bandi... — Tessék. — Mikor feljöttünk ide, tudtad, hogy partizánok vannak a hegyen? Csak pillanatok múlva felelt. — Nem. Nem tudtam. '_Ismét elfordult. Az ágyúszót figyelte. — Attól tartok, — mondta — hogy az alakulatunk a napokban elhagyja a várost ... Vigyázzatok majd magatokra, amíg visszajövünk... Evés közben közömbös dolgokról beszélgettünk. Mi nők cukorról, takarításról, Ilyesmiről. A bácsi — aki tálaláskor ért haza — arról beszélt, hogy a hóvihar sok helyen megbénította a forgalmat, s itt Is nagy a hó, alig tudott elvergődni a kastélyig. Majdnem befejeztük az ebédet, amikor mama a szalonajtóra nézett. — Sajnálom ezt a szegény menekültet, — mondta. — Vajon eljut-e azokhoz, akiket keres? Egymásra néztünk Bandival. Mama rámnézett: — Vigyél majd neki egy kis levest. # # # Lasan kanalazta a levest. A tányér az egyik széken volt, a dívány mellett. Jobbkezét nem tudta hasznáni. Én az asztal mellett ültem, a szék sarkán. — Petőfire hasonlít, — gondoltam magamban. — Oldalról nagyon hasonlít Petőfire ... Érdekes... A kezefejével megtörölte az állát, s visszadőlt a párnára. Kimehettem volna a tányérral, nem tudom, miért maradtam ott. — Nem árult el? — kérdezte. — Nem — feleltem szemrebbenés nélkül. Nem álltam fel. — Ki az a tiszt, aki tegnap benézett ide? — A nővérem vőlegénye. — Hogy hívják? — Patkós András. Az ablakra nézett. Arca fekete volt a többnapos szakálltől. — Nem tudok elmenni ilyen állapotban, — mondta. — Nem vagyok terhűkre? Megráztam a fejem. x — Köszönöm, hogy nem árult el, — mondta. — Sejtettem, hogy maga jó lány A terítő rojtjával játszottam. — Tulajdonképpen meg kellett volna mondanom... szóltam bizonytalanul. — Nem helyes, hogy ... Rám nézett. Látszott a szemén, hogy lázas. — Ha elárult volna, a betegek és a sebesültek hiába várnák az orvosságot. — Bandi azt mondta, — szóltam akadozva, — hogy a partizánok rablók, banditák ... (Folytatjuk) MARTH GYÖRGY RAJZA 10
