A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-01 / 35. szám
IV. 'Azt hiszem, később el tudtam volna aludni, de túl meleg volt a hallban, és a karórámat elfelejtettem letenni. Ez a két dolog nagyon idegesített, felültem, hogy a nyirkos pizsamakabát megszáradjon a hátamon, s az órát is letettem a kisasztalra. Akkor már sejtettem, hogy rossz éjszakám lesz. Pillantásom a szalonajtóra esett. A fényben úgy tűnt, mintha egy kicsit nyitva volna. Csodálkoztam, mert emlékeztem, hogy mikor eloltottam a villanyt, be volt csukva. Felkeltem és mezítláb az ajtóhoz mentem. Nem volt nyitva. Tenyérnyire óvatosan kinyitottam, benéztem a szalonba. Az ajtórésen beszűrődő fényben láttam, hogy a férfi a fal felé fordulva fekszik. Lassan becsuktam az ajtót és lefeküdtem. Persze, már egy csöppet sem voltam álmos, ismét nyitott szemmel feküdtem. A tűz lobogása gyöngült. Egy idő múlva már csak a parázs piroslott a rács mögött. Behunytam a szemem. Akkor jött ki a vendégszobából Gitta. A sötétben is tudtam, hogy fürdőköpenyben van. A manzardlépcső felé ment, s kicsit meglökte a virágállványt. Hallottam, hogy a papucsa halkan kopog a lépcsőn. Már máskor is láttam, amikor felment Bandihoz, de egyszer sem kavart fel így a dolog. Elképzeltem, amint átölelve tartják egymást, és újra nagyon ideges lettem. Forgolódni kezdtem, pizsamám nyirkos lett. Átöleltem a párnát és Gyurira gondoltam. Elképzeltem, hogy egy havas lövészárokban fekszik a hideg éjszakában. Könnyeimtől nedves lett a párna, a pizsama megfeszütl rajtam, fel kellett ülnöm. Hallgattam a szél zúgását, hosszú hajam arcomba hullt. Eszembe jutott az a nap, amikor Gyurival megismerkedtem. Tisztán láttam magam előtt napbarnított arcát, fehér ingét, nyári cipőjét. Dolgom volt a városházán s tévedésből nyitottam be a hivatlába, mást kerestem. Nyáron múlt egy éve... — Nemsokára vége lesz a háborúnak — mondtam magamban — Gyuri hazajön, dolgozni fog és elvesz feleségül. Én is dolgozni fogok. Szerencse, hogy júniusban leérettségiztem, még a zűrzavar előtt... A lakásunk is eszembe jutott, a délelőtti bevásárlás is és Weiss Zsuzsa is, aki kiktsért az állomásra. Tarka képek ugráltak a szemem előtt... Ekkor hirtelen sebesen kezdett dobogni a szívem: eszembe villant, hol láttam azt az embert, aki a szalonban fekszik... Ä városban, az állomáson!... A vonat bejött, megcsókoltam Zsuzsát, bementem a peronra és be akartam szállni, amikor észrevettem, hogy a sínek közt csoportosulás van... Ez az ember dulakodott a kalauzzal!. .. Ö az, akit az állomásfőnök bevitt az Irodábal A vonatlépcsőn álltam s mikor elvezették mellettem, felnézett rám. Egy pillanatig láttam borostás, sápadt arcát... — Partizán! — gondoltam, s szivem a torkomban vert. — Biztos, hogy partizán... Butaság... Hiszen Bandi azt mondta, hogy nincs a környéken partizán... Hátha mégis? Ledőltem a párnára, mozdulatlanul feküdtem, szívem erősen dobogott. — Biztosan megszökött az irodából, gyalog feljött a faluba, ki akart menni az erdőbe és... a katonák észrevették és utánalőttek ... Eszembe jutott, hogy apa milyen gúnyosan beszélt a partizánokról. Nyilván nem hiszi, hogy az ardőben partizánok rejtőznek. Persze. Képzelődés az egész. A túlfőtött fantáziám... Szerencsétlen menekült ez az ember... Hiszen igazolványa is van ... De akkor miért volt olyan furcsa a Bandi szeme, mikor lefekvés előtt megkérdeztem tőle, elvinnének-e bennünket, ha kitudódna, hogy partizán van a házban? Sohasem láttam ilyennek Bandit. Riadt tűz égett a szemében. Vagy akkor is képzelődtem? Istenem, miért kellett eljönnünk a városból erre az eldugott helyre?... — Behunytam a szemem. — Szamár vagyok — korholtam magamat, — Bandi nem hozta volna ide Gittát, ha partizánok volnának a közelben... — Szemem tágra nyílt. — De hátha akkor még nem tudta? Bandi arcát láttam magam előtt. Fülemben csengtek a szavai: — Nem tudjuk, ki ez az ember... Ha kiderül, hogy valami köze van... — De ha kételyei voltak, miért nem intézkedett azonnal? Miért nem ment le a faluba telefonálni? ... Azért mert egy hete nem látta Gittát, és eltompította a vágy? Fájni kezdett a fejem, szemem égett. A párna és a paDlan forró volt. — Azt mondta, mamának is nagy baja történne ... Engem is elvinnének ... Hallottam, hogy ilyen esetekben nagyon szigorúak. Lehet, hogy nem is igaz... Annyi mindent beszélnek az emberek. Weisz Zsuzsávarsem törődnek, pedig az apja ... Ej, aludnom kell, aludni fogok!... Szerencsétlen menekült... Befordultam a fal felé és számolni kezdtem. A szél már nem zúgott olyan nagyon. Talán elaludtam volna, ha Gitta nem megy neki ismét a virágállványnak. A zörej nagyon megijesztett. Azt hittem, a sebesült ember jár a hallban. Aztán hallottam, hogy nyílik a vendégszoba ajtaja, Gitta bement aludni. Anya biztosan mélyen aludt, sok altatót kapott este. Nem tudtam aludni, nagyon sokáig forgolódtam. Sok minden eszembe jutott. Később szünet nélkül a sebesültre goridoltam. Űrák teltek el. Felkeltem, tapogatózva az ablakhoz mentem, leakasztottam róla a pokrócot. Odakint gyöngén hajnalodon. — Anya nem élné túl, ha elvinnének bennünket... És én megölném magam, ha a mama ... Istenem ... Rossz rágondolni... Mire Gyuri hazajönne, én már ... Nem tudom, mi ütött belém. Hirtelen elszánt és bátor lettem. A sűrű homályban a tükörasztalhoz mentem, megkerestem az elemlámpát. Felkattintottam, a szalonajtóhoz lopakodtam. Kinyitottam sa díványra világítottam. A férfi még mindig ugyanabban a helyzetben feküdt. A hátizsák a joadlón volt, a szekrény mellett. Odamentem, leguggoltam s a kézilámpa fényénél kibontottam. Azt hittem, kiugrik a szívem a mellemből. A hátizsákban orvosság és kötszer volt, s alul spárgával átkötött vaskos iratcsomó ... Reszketett a kezemben a lámpa. Az iratköteg mellett hideg, kemény tárgyba ütköztek ujjaim. Kihúztam a zsákból, rávilágítottam. Revolver volt... Tehát mégisl — Ne mondja el a többieknek — mondta a férfi a sötétben. Felkeltem a padlóról, feléje irányítottam a lámpa fényét. Hanyatt feküdt, hunyorgott a fényben. Nagyon sápadt volt. — Maga jó lány — szólalt meg újra, — ne áruljon el.t. A hegyen sebesültek és betegek vannak... Fel kell jutnom hozzájuk az orvossággal ... Ugye megérti? Pizsamában álltam a szalonban, kezemben a revolverrel. Hosszú hajam ziláltén lógott. Nem tudtam beszélni. — Nem árul el? — kérdezte. — Nem, — mondtam. — Nem, nem... Zsebretettem a revolvert, kimentem a hallba. Óvatosan felmentem Bandi szobájába ... Míg Bandi odajárt, összekuporodva ültem a heverő sarkában, mint egy ijedt állat. Az ablakot néztem; kint egyre világosodott. (Folytatjuk) 12