A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-25 / 34. szám
— Nem tudom, miért teltek annyira a partizánoktól — nézett fel az ügyvéd. — Azt gondoljátok, gyilkosok, rablók ... — Banditák — .mondta a hadnagy. Az ügyvéd mosolygott. — Nos, a németek módszerei is... Lehetne róluk beszélni. — Mire gondol? — Például a koncentrációs táborok... — Legenda. III. — Valahol láttam ezt az embert — mondta Mariann. Talán a vonatban ... A hadnagy ránézett. — Lent voltál a városban? Mikor jöttél haza? — A délutánival. — Miért nem szóltál be hozzám? Felküldtelek volna a kocsival. — Nem jutott eszembe. A barátnőmnél voltam. — Sajnos, én csak most tudtam szabadulni — mondta a hadnagy. Az öreg faliórára nézett. — De most... — Gittához fordult — holnapután reggelig szabad vagyok. — Jaj, Bandikám — mondta az asszony —, ne haragudj. Meg sem kérdeztük, vacsoráztál-e már... Ez az eset... A hadnagy összeütötte bokáját. — Kedves Róza néném, ne aggódjék miattam ... már vacsoráztam. — Gittához lépett. — Jól vagy? — Lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét A lány gyorsan lélegzett, körmét a hadnagy kezébe vájta. A hadnagy arca kipirosodott. Róza asszony sóhajtott. — Nagyon kellemetlen, hogy ez az... ember éppen Ide nyitott be... Micsoda idő . .. Nagyon kellemetlen ... — Marianna nézett. — Nem játszanál négykezest Bandival? Odakint fütyült a szél. Mariann nem mozdult Még mindig nadrágban volt. — Ha így megy — mondta a hadnagy —, megbénul a közlekedés. — Az ablakhoz ment, melyen vastag pokróc függött. Visszanézett Cittára. A lánynak kilátszott a térde. — Kár, hogy nem hoztuk fel a rádiót — mondta Gitta. — Majd felküldöm — mondta a hadnagy. Lenézett a csizmájára. Máskor, ha feljött a városból, mindig lehúzta a csizmáját és papucsot kért. A nem várt esemény valamennyiüket megzavarta. Nyílt az ajtó, a két idős férfi jött be a konyhából. Az ügyvéd leült az asztalhoz, kinyitotta a szivardobozt. A házigazda (az ügyvéd unokabátyja, az erdőtulajdonos intézője), akinek hetek óta a vendégei voltak, nem ült le. Almát keresett, hámozni kezdte. — Még mindig esik a hő — mondta. — Játsszatok négykezest Mariannái — mondta Róza asszony a hadnagynak. — A kertész azt mondja, a Szilváshegyen partizánok vannak — mondta az ügyvéd. Elmosolyodott. Görbehátű, sovány ember volt. — Istenem — mondta Róza asszony —, minek is jöttünk fel a városból... Mariann széket húzott anyja mellé, leült és átölelte a vállát. — Nyugodjon meg, mama. — Ne hamuzz a szőnyegre, Viktor — mondta bágyadtan az asszony a férjének. — Az ég szerelmére, ne idegesíts. A csöndben ismét hallatszott a szél fütyülése. A hadnagy a padlót nézte, azt a helyet, ahol Péntek ült. A lába helyén még nem száradt fel egészen a vízfolt. — Poggyásza van? — kérdezte hirtelen. Mindenki ránézett. — Neki? — kérdezte az asszony, s a szalon felé intett. — Egy hátizsák. Más semmi. — A kinézése milyen? — Megviselt ember — mondta Mariann. — Nyakamat teszem rá, hogy partizán — mondta az ügyvéd mosolyogva. Nyugodtan szívta a szivart. — Nem tudtok másról beszélni? — szólt Gitta ingerülten. Rémeket láttok. Összevissza beszélnek az emberek. A hadnagy benézett a szalonba. — Megnéztétek, mi van a csomagjában? — kérdezte. — Én megnéztem — mondta Gita gyorsan. Csak ruha van benne. Mariann érezte, hogy nem mond igazat. Gitta felkelt a heverőről. — Mikor megyünk aludni? — Édes fiam — mondta Róza asszony —, az a tudat, hogy esetleg egy gyilkossal alszom egy fedél alatt... — Ugyan, mama! Bandi kérlek, nyugtasd meg a mamát. — Gitta cigarettára gyújtott. — Én képtelen vagyok rá. Álmos vagyok. — Kedvesem — mondta a hadnagy —, valóban kellemetlen helyzetben vagyunk. Nem tudjuk, ki ez az ember... Ha kiderül, hogy valami köze van a... és ti nem jelentettétek ... Elfordult tőlük. — Nagy bajunk lehet belőle, na... — Mamának is? — kérdezte Mariann. — Természetesen, neki Is. — De hiszen, azt mondtad — szólt közbe az intéző, hogy nincsenek a közelben partizánok ... — Persze — mondta a hadnagy. Nem nézett rá. — így is van. De azért... Ki tudja, honnan jött ez az alak. Az asszony összekulcsolta kezét. — Belebetegszem — mondta. —■ Miért hoztál ide bennünket! — mondta Mariann a hadnagynak. — Hallgass! — s^ólt rá Gitta. Anyjához fordult: — Adok altatót, mama! — Biztos? — Különben is: a németek az igazi kultúráért harcolnak. — Hagyjátok abba — mondta Gitta —, megígértétek, hogy nem fogtok politizálni. — Ha akarjátok — mondta a hadnagy —, leviszem valahogy a faluba ezt az embert. — Nem! — kiáltotta Gita. — Még az hiányzik... Gyere mama, megvetjük az ágyakat. — Az asszony nagynehezen felállt és kiment Gittával. Mariann leült a zongorához, Chopin E- . moll eltűdjét játszotta. Az intéző fát tett a tűzre. Gitta bejött, letette Mariann ágyneműjét a heverőre. — Nem fogsz félni? — kérdezte az intéző. A szalonajtóra nézett. — Ugyan — mondta Mariann. Felállt a zongora mellől, a hadnagyhoz lépett. — Csakugyan elvinnének bennünket? — kérdezte halkan. A hadnagy bólintott. Gittát nézte, türelmetlen volt. — Azt hiszem, nincs ok aggodalomra. Az igazolvány valódinak látszik. Reggel elmegy a fenébe. Kis idő múlva valamennyien nyugovóra tértek. Az intéző és az ügyvéd a hátsó szobában, a hadnagy a manzárd szobában, Róza asszosny és Gitta a vendégszobában, Mariann nyitott szemmel feküdt a hallban. A kályhatűz piros fénye lassan táncolt a falon, s olykor megvilágította a vadkanfejeket és a kitömött madarakat. Nyitott szemmel feküdtem s a tűz fényét néztem, mely néha megvilágította a vadkanfejeket és a kitömött madarakat. A szirti sas félelmetes volt a rávetődő piros fényben. (Folytatjuk) 10
