A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-25 / 34. szám
den költői kelléktől leliántott, csak-* nein száraz tényszerű közléssel: Hiányzik belőlünk a dolgok egyszerű, áhitatos tisztelete. Elfelejtettük a boldog, természetes csodálkozást. Injekciót kap a csecsemő, ha bömböl, így válunk lassan immunisakká minden iránt,ít Szükségünk van (Gondolatok Gondolom, az olvasó szereti Qzsvald verseit. Bárkit könnyen megragad csöndes, egyszerű, minden harsogó színt, disszonanciát, pátoszt gondosan kerülő lírája, formai igényessége, verseinek finom, csaknem nőiesen kifinomult muzsikája. Hallása valahol az impresszionisták versein csiszolódott, egykori költőket idéz a zenéjük, de témavilágában is van valami anakronizmus. Nem keresi a mindenáron újat, megmarad a hagyományos témáknál, és van benne valami csöndes, mosolygós nosztalgia a falu, egy idillikus paraszti életforma és letűnt korok, 'kultúrák után. Lírája egészében mintha idegen volna attól, amit úgy. hívunk, hogy a költészet korszerűsége. Ez a líra azonban nagyon emberi, s ott ahol humanizmusa találkozik a kor izgató erkölcsi kérdéseivel, egyszeriben van mondanivalója a modern ember számára is. Ilyen közvetlen kapocs mű és kor között a háromrészes „Földközelben“, amelynek zárórésze önálló címmel a Hét 32. számában jelent meg („Őszinte szóval“]. A vers első része a kozmikus jövőre utal. Megkapja Ozsvaldot az űrkalandok távoli romantikája, de úgy valahogy mint a gyermeket, személyes élményként, kalandosan, egyszerűen és nagyon emberi módon. Megkapó, ahogyan belopakodik a versbe, egy-egy hasonlaton, mondaton, vágy szón át a jellegzetes ozsvaldi világ: Ó, tudom én, szükségünk van a messziségre, csillagokkal komázunk lassan, úgy sétálunk az égi térben, közvetlenül, mint most a parkban a szerelmesek, vagy akik a magányt vágyják A „komázunk“, ez a humoros színezetű népi ige és a rá következő hasonlat a szerelmesekkel máris megkapóan naiv emberi közelségbe, „földközelbe'' rántja a messzi csillagokat. a messziségre... egy versről) Ez a lassújáratú, tűnődő ritmusú egyszerűség végighalad az egész versen, s az emberi világ állandó jelenléte kalandszerűen izgalmassá varázsolja az élményt: Lehet, öreg Földünket elhagyjuk egyszer, ,,.s csak úgy térünk meg, mint falusi házba visszajáró, városba szakadt • gyermek \ A búvárharangok, izotóp-ujjak, és radarszemek, a modern technika csodái között is újra a nagyapja jut eszébe, aki életében csak Léváig jutott, nem szerette a könyvet, „de csodás dolgokat mesélt a csillagokról“. Ez az első szakasz az ember nekirugaszkodását, megismerési vágyát, ősi nyugtalanságát idézi, ezúttal kifelé, filozófiai fordulattal élve, a tudatunktól függetlenül létező anyag irányába, de a képek hasonlatok kétirányúságán keresztül utal a múlt‘és a jövő között feszülő tudományos és társadalmi ellentétekre is. A második szakasz váza egy há^romszor megismétlődő költői kérdés: „Mi a Föld?“. A gondolat ritmusszerűn tovagyűrűző kérdésekben ember és Föld, világegyetem és Föld viszonyát feszegeti. A végső következtetés ez: Mi a Föld? — baktériumnak óriás világ! A következő sorokban újra az emberre irányul a figyelme: Az ember kinőtte volna tán a Földet, mint gyerek a ruhát? Ezzel a két sorral kapcsolja be a versbe korunk emberi kérdéseit, amelyekért érzésem szerint a vers végső fokon íródott. Itt újra szinte demonstratívan „földközelbe“ jut Ozsvald. Ez a rész az önmagától, egymástól, a hagyományos erkölcsi kategóriától elidegenedett, útját tévesztett modern ember kritikája, dísztelen, min-Sorra kerül az emberi érzéketlenség embertársaink sorsa iránt, a társadalmi felelőtlenség, a tunya megszokás, az, hogy „a szépség tisztasáíhh (>szégyeljük mások és magunk előtt . (Mennyire igaz! Emlékszem jól gúnyos, fölényes, lenéző mosolyokra, ha valaki baráti beszélgetések alkalmával egy szép képről, versről, zenei élményről beszélt, vagy éppen védelmébe vette a harmonikus, eszmei szerelmet], Ozsvald idézi korunk emberi betegségeit: a klasszikus erények tagadását, a cinizmust, az önmagunkba gubózást, s a vers végén szorongó bűntudattal vallja be, hogy nem tiszteljük embertársainkban az embert. Az egész verskompozíció gondolati lényegét abban lehetne összegeznünk, hogy hiába repülünk maholnap a világűrbe, hiába tárjuk fel az anyagi világ titkait, hiába az anyagi jólét, a technika, a tudomány, ha az ember, a titkok ostromlója és tudója nem hozza rendbe mindenekelőtt önmagát, nem rendezi ember és ember viszonyát egy tudatosan vállalt közösségi erkölcs, magasrendű és tiszta eszmények szellemében. A művészet sohasem szakadhat el az embertől, s nagyon jó, üdítő élmény egy elgépiesedő, automatizálódó, atomizálódó és kibernetizálódó világban (anélkül, hogy egy percig is ellenségei lennénk a technikai haladásnak) ilyen szép, egyszerű emberi figyelmeztefést hallani: Hiányzik belőlünk az ember egyszerű, őszinte tisztelete. Fák, virágok, madarak, lombok nyugtató szeretete. KONCSOL LÁSZLÓ 'Oszt réJtm..: Valaki járt már itt előttem Valaki átvágott erekkel Erre szaladt bukdácsolva Kikerics-vérpettyek jelzik a nyomát Kikericsek — Apollinaire kikericsei Azt rebesgetik hogy valaki Meggyilkolta á Nyarat a faluban S Ö még utolsó erejével a rétre szaladt Meghalni csendesen és szépen Kikericsek — Apollinaire kikericsei- - ... - - - . TÖTH ELEMÉR 9
