A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-18 / 33. szám
TÓTH TIBOR: Egy szemlélet s az utósematizmus ellen Tóth Tibor cikkével Fábry Zoltán vitazárójáig a költészetünkről folyó vitát lezártnak tekintjük. (Szerkesztőség) Hét évvel ezelőtt a csehszlovákiai írók második kongresszusán beszéltem a tételesség kultuszáról az irodalomban, az életet a maguk kaptafájára torzító a priori tézisekről. Irodalmunkban ezeknek a megjegyzéseknek nem támadt visszhangjuk: elvesztek a második írókongresszus „rossz szellemét“ ^kárhoztató hangulatban. A harmadik írókongresszus előestéjén, hét évvel később, Tőzsér Árpád egyfajta szemlélet ellen szállt síkra vitaindító cikkében, a Hét irodalmi mellékletében, a Fórumban. Cikke nyomán valóban vita is indult — valahogy úgy érzem, irodalmunkban ez az első vita, amely nem sikkad el nyomtalanul. De ismét’ megüt az elkésettség, lemaradpttság tudata: hét évig váratott magára ez a valóban problémákat felvető és talán tisztázó eszmecsere, velünk egy országban, azonos társadalmi.-: viszonyok között a cseh és a szlovák írók a Hl. írókongresszust két éve készítették elő vitáikkal, amelyek tulajdonképpen előző disputák folytatását, sokban lezárását jelentették. Ezeknek a vitáknak a mi irodalmunkban nyoma sem volt, legföljebb annyiban, hogy ismertettük a legfontosabb hozzászólásokat. Az Irodalmi Szemlé ankétjai — mennyi volt belőlük és hányféle témákról! — lényegében meddőn haltak el. Irodalmunk pedig tespedezett — legalábbis a csehszlovák irodalomhoz és más * irodalmakhoz. a magyar, a szovjet irodalomhoz viszonyítva, csak lassan, alig-alig jutott tovább fejlődésében. Ha körülnézünk a magyar, a cseh, a szlovák irodalomban, azt látjuk, valahogy furcsa volna ma akár az egyik, akár a másik literatúrában hadakozni a sematizmus, a valóságot az a priori tételek Prokrusztesz-ágyában gyömöszölő „egyfajta szemlélet“ ellen. Aligha képzelhető el az sem hogy ez a szemlélet három egymás után — 1961-ben, 1962-ben és 1963-ban megjelent verseskönyvben nyilvánul meg, tehát lényegében a líra legújabb termésében. Ügy hiszem, itt a probléma lényege, ez az oka, hogy Tőzsér cikke után végre komoly és — talán nem túlzás — felelős vitának lehettünk tanúi irodalmunkban. Ma már nem az a lényeg, hogy sajnálkozva mondjuk: naiv kezdők voltunk, jámbor hittel pótoltuk a marxista képzettség hiányát, vagy: szigoraún pálcát törtünk társaink felett, mondván: ostobák és jellemtelenek voltatok. Az a lényeg, hogy keressünk és megtaláljuk az okát, miért él még mindig irodalmunkban oly makacsul látszólag elpusztíthatatlanuí a problémák meg nem látásának szemlélete, miért kell még 1963-ban is legkomolyabb feladatunknak tekinteni a harcot valamiféle utősematizmus ellen? Bábi az indulás légüres teréről, valamiféle avult romantikáról beszél, Csanda félrevezetett, de őszinte jószándékról és hiányos képzettségről, műveltségről. Duba igénytelenségről, és a nemzetiségi irodalmak sajátos, elhatalmasodott sematizmusáról, Veres egyenesen a könyvkiadó praktikáiról, Monoszlőy nem hajlandó rossz versekről vitatkozni, lényegében tehát a költői tehetség hiányában keresi az okot, Petri-k a könyvkiadás megkésettségéről és késleltetéséről, Szőke provincionalizmusról és elzárkózásról, Farkas és Tolvaj Bertalan a kritika mulasztásairól ír, Turczel a társadalmi háttérre utal. 1956 után az elfogultság és bizalmatlanság légkörére és a sorok közt mintha azt mondaná, mindig olyan a kritika, amilyet az Irodalom megérdemel, Mécs az írók felkészületlenségére, széles irodalmi látóhatár hiányára mutat rá. Kísértenek még olyasféle nézetek is, hogy a szocializmus építésének kezdeti időszakában az irodalom elsősorban napi agitációs feladatokat hivatott betölteni, a művészi szempont csak másodlagos, sőt az egyik hozzászólás egyenesen a sablon szükségéről beszél. Másutt ismét előkerül a rosszemlékű régi frázis a „lélek mérnökeiről" is. Szinte valamennyi hozzászólás — természetesen a kritikusok kivételével — a kritika felelősségét hangsúlyozza, és elégedetlenségét fejezi ki kritikánkkal. Az olvasó — nem a kritikus — szemszögéből nézi a dolgokat Tolvaj Bertalan: kritikus létére ő is osztja a költők, írók véleményét. Csanda ellenkezőleg, arra utal, hogy a kritika idejében figyelmeztetett a szőlamosság veszélyére: elsősorban Fábry Zoltán „Kevesebb verset, több költészetet“ című írásában. Turczel azzal érvel — és érveit nagyjából el kell fogadnunk — hogy kritikánk a legutóbbi időkig kényszerűen didaktikus jellegű volt: „az alapismereteket tanító és a dolgozatokat javító iskolamester szerepére kárhoztatva“. Sajnálatos, hogy még mindig nincs kezünkben Fábry Zoltán könyve a harmadvirágzás irodalmáról. Ügy hiszem, sokban hozzájárulna ahhoz, hogy eljussunk a célhoz, amelyet vitánk is követ: megszabadítsuk irodalmunkat a kezdet esetlenségeitől, kigyógyítsuk az újrakezdés gyerekbetegségeiből. Szinte valamennyi hozzászóló megkísérelte felvázolni irodalmunk fejlődésének útját a felszabadulás óta. Nem akarom elismételni, amit mondtak: csupán néhány olyan körülményre, olyan tényre szeretnék rámutatni, amelyek nézetem szerint sokban hozzájárultak ahhoz, hogy ma a továbbélő sematizmusról, a probléma-kerülés, meg nem látás költészetéről kell vitatkoznunk. ' Az első: az újrakezdés megkésettsége. Az 1945—1948-as éveket keservesen megsínylette volna bármely nagy irodalom is, hát még a mi nemzetiségi irodalmunk, amely — hányán és hányszor elmondtuk már — tabula rasa-val indult el felszabadulás utáni útján. A folytonosságot helyreállítani nem tudtuk: gondoljunk azokra a fenntartásokra, vádakra, amelyekkel a két világháború közti évek csehszlovákiai magyar irodalmát és íróit illették, gondoljunk arra, hogy az ún. harmadvirágzás íróinak zöme nemcsak kezdő, hanem művészileg és műveltségileg kiforratlan volt, amikor része lett „új irodalmunk derékhadának“ A művészetet mindig előbbre vivő generációs ellentét itt kényszerűen fékként hatott: a kialakulatlan javarészt csak a tehetség kamaszos mindent-merésétől fűtött fiatal írók sokáig nem láttak maguk előtt példát, olyan művész-egyéniséget, aki magával ragadta, többet-akarásra késztette volna őket. Mindehhez hozzájárult a közelmúlt évek következtében kialakult elzárkózás, a személyi kultusz időszakának korlátolt kulturális vámsorompói: a kezdő írók irodalmi látóköre csak nagyon lassan szélesedhetett ki, csak nagyon lassan tehettek szert önálló judiciumra. Természetes, hogy készségesen, kételkedés nélkül elfogadták azokat az intézményesített nézeteket és véleményeket, amelyeket a személyi kultusz életünk minden területén terjesztett és érvényre 'uttatott, természetes, hogy nem kételkedtek a nézetek helyességében, szocialista voltában. Hisz, ha kételkedtek volna benne, szembekerültek volna azokkal az autoritásokkal, amelyek ismét más, még magasabbrendű autoritásokra hivatkozva az illető kérdésben a szocializmus szempontjából egyedül helyes és célravezető nézeteket képviselték, legalábbis így hirdették eme autoritások és a társadalmi, nemzeti felszabadulás mámorában, az 1948. februárját követő hála légkörében kinek jutott volna eszébe kétségbevonni szavuk igazát? És ha valaki mégis kétségbe vonta volna, egy-kettőre megkapta volna a megfellebezetlen választ: az illetékes tényezők véleménye igenis helyes, és aki szocialista kulturális politikánkat bírálja, nyilván idegen, ellenséges platformra tévedt. A harmadvirágzás irodalmában az új jelentkezők között aligha akadt olyan, aki kellő' marxista felkészültséggel meg tudta volna indokolni esetleges fenntartásait, kifogásait, a lelkesedést, az örömöt, a felszabadulást, azonban mindnyájan érzetük, önmagunk meggyőződése elleni bűnnek tartottuk volna a kétkedést. Ne feledjük továbbá, hogy nálunk akkor kezdett kibontakozni a magyar irodalmi élet, amikor országunkban a személyi kultusz elérte tetőfokát: 1952—1953-ban. A harmadvirágzás irodalma kelengyének bölcsőjébe kapta az autoritások fetisizáiását, a vélemények és nézetek intézményesítését, a vita valamiféle torz értelmezését, a vita arra való, hogy különböző szempontokból világítsuk meg az egyedül helyes nézetek helyességét (Folytatás a 14 oldalon) 9