A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-11 / 32. szám
GALY OLGA NAGY OLIVER versei Homo sapiens versei Apámról szólok Kinek ajtaja alacsony, hajlott derékkal jár. Tán barlanglakó őseink ütnek tgy vissza, bár gőgünk — a homo sapiens. Homloka nem csapott. Fogat mos és cipőt visel, nem nyüszít, nem makog. Bölcs ember — egyenes derék. E kettő összefügg? A tűzhányók bősz kráterén mementó: láng és füst. Forrong a mély, a tűz, a mag vajúdik földanyánk. Nem volt szülés még rémesebb S mi vártuk a Titánt. Es lett és főtt. Mi láttuk őt Mi hittük izmait. Potemkin-fálvak, nyírerdők és vadrózsás csalit. — De hol vannak a temetők? A homo sapiens? Ember, hol vagy? Hát nem látod: kardpengéken pihensz? A penge vág, a penge szúr. Hát az ts valami? Nyírerdők, vadrózsás csalit, Potemkin-falvai... Ne kintről be — bentről ki lép), ha ajtód alacsony. Es derekad feszítsd ki jól — roppanjon az izom. Füröszd harmatban homlokod, 6, homo sapiensl i\ füst, a láng, a tűz, a mag, mely méhében pihent a múltnak, törjön ég felé. Nincs már Titán, se szent. Csak zabolátlan, tág terek s két lábra álló emberek. Így, maradjon fenn a neved, 6, homo sapiens. Ne emlegesd... Leírtam százszor a neved. Ki egyedül van, mit tehet? Hűség? Csak öt betű ... Leírni ilyet nem lehet. Csak addig van, míg viseled a szíveden, mint kézjegyet, s mint magzatkorú gyermeket — önnön véreddel élteted. f Ne emlegesd, ne fejtegesd, mert huss — s már elrepült. A kezedbe teszem A kezedbe teszem a váltam gőmbölyűségét A szemedbe teszem a szemem csillogását. Az ajkadra teszem csókjaink lakatját. A nyakadra teszem hajam ruganyát. A válladra teszem emlékeink terhét. S a lábadra teszem a hazatérő utat. Szú percegett a gerendában.. ■. Gondolat szárnyán messze szálltam. Apámmal mentem kézen fogva, szaporán lépve, botladozva. Erősen fo))ta ktcsl markom — ott jártunk már az ismert parton. Alattunk róna ringó képe, fölöttünk kék ég tengerébe. felnyúló fáknak rezgő ujja,* bodrozó felhők habját túrta. Apám nem szólt, és én Is némán néztem a port a cipőm orrán. Apró lábakkal léptem egyre — jól esett nagyon mély tenyere, melegen tartó szorítása ... 5 volt az erő biztos vára. S ekkor történt, hogy szívét fogva, hirtelen megállt — de tartotta másik kezében, vas-markában kicsi kezemet — s én csak álltam. Álltam, s ijedten néztem arcát, és homokán a mély barázdát, múltak gondjától támadt ráncot... Szeme tükrén ts árnyék látszott. — Fáj a szívem, fáj — mondta halkan —, de menjünk, fiam ... csak lassabban... mert apád fáradt, sok a gondja. — Nem értettem még, miért mondja ö az erős, a győzhetetlen — titok volt minden én előttem. De újra szólt, hogy: — Jobb lesz, ha futsz, terhedre lennék, s hogy odajuss, szedjed a lábad fó szaporán I El ne ess, vigyázz! És ha talán Ketten a Nyár van megint. Csattogó levéllel int a nyitott ablakon át hivogatót, a kerti fák harsány zöldje. Mögötte kéken feszül az ég — az ő szeme volt ilyen szép, derűs, ha rám nevetett. Pedig tél volt akkor, és fergeteg rázta az ablakot. Majd tavasz jött, nyár, s őszt fagyok forogtak új telekbe érve. A szeme kékje pedig kopott, kopott... S koptam én is, mint a festék a vásznon. Pedig nem keverték színeimet kontárkodók. kérdeznék tőled, hol maradtam — ne szólj, csak annyit, hogy alattam megnyílt a föld, s a gondok terhe, elfáradt testem leteperte__ (Alattunk árnyék ült a rétre, fölöttünk az ég tengerébe felnyúló fáknak rezgő ujja, haragos felhők habját túrta.) és ... hazaértem, mában járok — felnőtt a gyermek, ma már látok. De apámat a gond lehúzta, s hiába várom, hogy majd újra kézenfog egyszer, úgy, mint régen. De jó is volt a tenyerében megbújtatni a kiest markom úgy esténklnt, ha jött az alkony. Mesélt ilyenkor csoda szépet, előttünk tarka élet ébredt — ott táncoltak a rőzselángban, bírókra keltek a homállyal, és győztek végre mind a hősök — apám meséje várat döntött... Hol van már apáml Messze, messze . .< (A füveken át a szelekbe szívta föl őt és szórta szerte az őserő, a végtelenbe.) Tudom, hogy nincs — de mégis sokszor rá gondolok, úgy alkonyaikor. Kezemen furcsa rezgés játszik — és megnézem, hogy hátha látszik erős kezének szorítása ... De belehullok a valóságba: Emlékek szárnyán messze szálltam —< szú percegett a gerendában ... (1962) Egy fürge pók szőtt talán rám szürke fátylat, s azért látszom én is másnak, mint a múltban. Búcsút intő szép nyarakkal hulltam én ts, őszi esték avarára. S új tavaszok új nyarára vártunk együtt... Te is, én, is. S nyár van megint. A kert, az ég is szíven legyint parazsának melegével. 0... ne égj el, te, lüktető nyári élet — s a szemedbe az eltévedt, régi fények tiszta kékje visszatérjen, hogy letépje rólam ts a pókok-szőtte szürke fátylatl nyárban 11
