A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-27 / 4. szám
CSELÉNYI LÁSZLÓ ^ Te világot teremtő kételkedő bölcs elme aki tagadni merte a dogmát s válni merte s hirdetni merte hogy nem biztos hogy a fal fehér az éjszaka sötét és hogy tér a tér világmegváltó elme örök kételkedő csak el tudnánk tanulni tőled hiszen egyebünk sincsen nem hinni a hitben a tételben a dogmákban a hagyományban a földi s az égi istenekben csupán szemünk igazában Mert igenis jogunk van kételkedni s a fejünk szerint cselekedni a saját lábunkon megállni saját hangunkon kiabálni s valami újat mondani erről a mindig-új világról valahogy másképp szólani az állatian-egyszerű szerelemről az állatian-egyszerű halálról menekülni a tételek százszor elcsépelt dogmák börtönéből ahogy az emlék menekül a megkövesítő időtől EINSTEIN Valami újat mondani nem tudjuk még hogy mi érik mi készül körülöttünk nem tudjuk még hogy az elemeire felbontott s az emberi viszonylatok dogmáitól megfosztott világ mire készülődik de más világ ez nem vitás csupa relativitás amikor másképp szólani másképpen kell elmondani az állatian-egyszerű halált az állatian-egyszerű szerelmet Taníts hát bennünket napfényes taníts meg bennünket saját lábunkon járni saját dalunkat kiabálni mindannyian külön-külön mind a saját hangszerünkön eldalolni dalunkat a világról s nem hinni semmi másban se tételben se vallásban se dogmában se hagyományban csupán az egyetlen bizonyosban a relativitásban Madách Imre (1823-1864) Száznegyven éve, 1823. nuár 21-én született Alsósztre^ gován Madách Imre, a kiváló magyar drámaíró. Az 1848-as forradalom után egy évre bee börtönözték Kossuth egyik tite kárának rejtegetése miatt. Fogé sága aláásta egészségét, család di élete is összeomlott. Ekkor írja legnagyobb művét, „Az ember tragédiáját“, mely a jee len és a jövő kérdéseire a tőre ténelemben keresi a választ, fi tragédia hőse rádöbben, hogy az embernek a kilátástalan küze delmet is vállalnia kell. rS//SSSSSSfSSSSSSSSSSSWSSSSSSSSSSSS//SS/S/SSSSSS/SSSSSS/SffrSSSSSSSSS/S/SSSSS/SSSrSSSSSSSSSS/SSSSS/SSSSSSrfSSSSSSSSSMSSSSSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSSffSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSM giből? Maradt-e valami a dacos, akaratos nyakasságból?! Elcsitultak-e a harag hullámai, felülkerekedett-e a józan ész!? Magasra emelkedett-e az igazság érzete, a mai vajúdó élet igenlése, ami az aranyhegyi pinceomlásból és a lángok lobogásából nőtt ki? Bognár Pista úgy látja, úgy érzi, hogy igen. Azért is nem feszegeti a múltat. A máról beszél, s a holnapról csendes, szelíd szóval... Végül elhallgat, s a motoros szemüveget forgatja a kezében. Bognár József nem bírja fordítani a fejét, úgy tűnik, mintha csak saját magának suttogná a szavakat: — Tévedtem... Ne haragudj ' rám, fiam... És... és a... tanítónő ... derék lány... derék lány, fiam... Én voltam a hibás, engem gyűlölj helyette... Állatember voltam ... Többet nem szól, mit is mondhatná? És ebből Pista is megért mindent. Mindent, ami lényeges ahhoz, hogy érdemes élni, élni, élni! Olyan az apja, ez a nagy darab ember, mint egy bepólyázott csecsemő, aki még most tehetetlen, de életre született. Vidáman búcsúzik el tőle, pedig tudja, hogyha elhagyja a kórházi ágyat, testben nyomorék lesz, de lélekben egy másik Bognár József tér haza a faluba. Bognár Pistával repül a motor, apró füstkarikáit átlövöldözi az utána kavargó porfelhőn. Ragyog a napsugár, az út két oldalán zümmögnek az aratógépek. A ragyogó kékség alatt pacsirta trillázik, s délibáb játszik az aranysárga mező felett.., S a motorkerékpár gyorsaságával száguldozik a fiatal elnök gondolata is. Otthon van, s a tanítónő előtt áll. Bocsánatot kér? Durcáskodik, könnyen kitelik tőle! Talán igaza is van! Igen, bocsánatot kell tőle kérni, és megmondja neki, hogy... Nehéz kimondani azt az egyetlen szót? Miért nehéz? Már az állomás és a falu közötti úton száguld a gépe. A távolból idelátszik az Aranyhegy méltóságteljes alakjával. S szemben az úton fűzöld ballonkabátos, kézitáskás nő közeleg. Sémi kétség: ez nem más, mint Szálai Teréz! Elszorul a fiatalember torka. Most mi lesz? Teréz elmegy? Hazamegy? Kassa mellé, abba a kisvárosba? S talán soha többé nem tér vissza!? Talpa a fékre feszül, s a gép megáll a tanítónő előtt. Ö azonban kikerüli sértődött, haragos arccal és tovább megy. Cipősarka fületbántóan kopog az út kövén. Hirtelen fordul a motorkerékpár, s csakhamar beéri a lányt. — Tériké!... Tériké, álljon meg, beszélni akarok magával!... — Zavarában magázza a lányt, s ettpl csak mégjobban zavarba ion Pista. Szalai Teréz, ha lehet még gyorsabban szedi a lábát. Pista ismét utána ereszti a motort és elibe kanyarodik. Ám a lány ismét megkerüli és tovább siet. Pista hirtelenjében nagyon elkeseredik. Ügy érzi, hogy sötét felhő. szaladt a napra, hogy a levegő muzsikusai letették hangszereiket és megsüketült körülötte a világ. Talán húsz, talán harminc méternyire távolodik el a lány. Cipőkopogását lassanként elnyeli a távolság. — Szeretlek, Teréz! ... Hallasz engem? ... Nagyon szeretlek! ... — kiabálja bele Pista a nagy csendességbe. — Várlak, viszavárlak, Terikém! . Könnyű remegés fut át a lányon: alig akar engedelmeskedni a lába. Szívét a torkában érzi dobogni: — Szeret... ő is szeret! — suttogja maga elé. Szemét elönti a könny és mosolyog, mosolyog. Nem, most nem fordul vissza, de érzi, hogy rövidesen viszszatér. Talán akkor is visszatérne, ha nem várná őt Pista. Bognár Pista pedig berúgja a motort, megfordul lassan és elindul a falu felé. Szomorú arcába kap a szél, de az a szél a sötét felhőket is mintha elűzné a nap elől, amely egyre fényesebben kezd ragyogni, akár csak a szeme, mert a reménykedő várakozás ezernyi íze cseppent a szívébe.., „ , k. fc—Vége—i 13
