A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-27 / 4. szám
M I K Ó ERIK: Halászok A hajó lassít, kiúszik az árból, még egyet-kettőt ficánkol, majd a part közelében megáll a vizen, mintha gyökeret vert volna. A partot, amely mellett állunk, enyhe túlzás lenne kikötőnek, szigetnek, falunak, vagy akárcsak egyszerűen szárazföldnek nevezni. Talán a halászok is erre gondolhattak. A telep már több, mint ötven éves, de óvatosságból még mindig nem keresztelték el. Holott a Deltában nincs tó, láp, csatorna, amely1- nek neve ne lenne Ide pedig házakat emeltek, templomot, boltot, halgazdaságot, és mindezt pusztán egy mérföldkő jelzi: „Milla 23.“ — A 23-as mérföldkő — ez egyben a falu neve is. Nyolcszáz lelket számlá a falu, a keskeny földsávon két sor nádfedeles házikó gubbaszt egymáshoz bújva, mint réce az árokparton. Negyedóra alatt bejárom az egyetlen súppedékes utcát. Kerékvágásnak nyomát sem látni, a ház mögött a kerítésen kiterített hálók száradnak, Istálló és szekérszín helyett főidbe vert cölöp, hosszú pányvára eresztve csónak legel lustán a vízen. Szinte hihetetlen, hogy ezen a csöpp földön, ahol mindöszsze száz ház yan. nyolcszáz lélek lakik. A természet, úgy látszik, itt mindenben dúskálni szeret. Nemcsak a növényzet nő nagyra, Jianem egy-egy halászcsalád is. A szapora gyermekáldás, hét-nyolc csöppség a ház körül, megszokott dolog. Igaz, hogy annyi szájat etetni kisebb gond, mint másutt. A falu vízi határát négy nap sem lehetne bejárni, kiterjedt, kövér határ, emellett termését nemegyszer télen aratják Hogy nem gond az éhes szájat betömni, arról hamarosan magam is meggyőződhetem. Mire megtérek felfedező útamról a kirhánához — a cölöpökre épített, vizen álló halraktárhoz —, már késfül a borscs. Bőrkötényes, bőrsapkás fiatal lipován halász szakácskodik. Hat hordóból válogatta össze a halat: pontyot, süllőt, harcsát, márnát, csukát, és kárászt. A teli veder hallal lefut a Dunához, tizenöt percbe sem telik, s már hozza vissza a felvágott, megtisztított halakat. Hagymát, paradicsomot vág belé, megsózza, megpaprikázza, leönti olajjal, ecettel, s végül egy köteg náddal tüzet gyújt a bogrács alá. Amikor elkészül a borscs, leszűri kondérba a zsíros levest, a halat pedig kiborítja egy deszkára, melyet kűrülguggolnak, s mindenki kedvére markol a dús lakomából* Utána kézről-kézre jár a pléhkanál: a csípős, kitűnő borsosból meritünk magunknak. r — Hogy ízlik a halászétel? Vaszilij Ggyeb, a bőrkötényes llpován halász rám emeli fürkésző, eleven tekintetét. Nem is annyira a válaszra kíváncsi, mint inkább reám, az Idegenre, aki a távoli erdélyi földről jött, melyet csak hírből ismer. Leülünk a kirhána elé, a nyikorgó falépcsőre. Cigarettával kínálom, rágyújtunk, lábunk előtt* folyik a Duna. Miközben körénk szövődik a kékes cigarettafüst, mintha régi barátok lennénk, meghitten beszélgetünk. Vaszilij — bár sohasem járt Erdélyben — azzal kezdi, hogy jő magyar kiejtéssel felsorolja néhány magyar falu nevét. Katonáéknál magyar fiúkkal barátkozott össze. Azt mondja, hogy ezen a néhány fiún keresztül megtanulta becsülni a magyarokat. Egy kicsit meg is hatódom attól, hogy távol tőlünk, egy • parányi lipován u faluban, a Duna torkolatánál ennyi tisztelettel beszélnek velem. Egyre jobban belemelegedünk. A Duna felett a két parázsló cigaretta füstje egybefonódik a szavakkal, és elszáll a folyóval egész a tengerig. — Hej, Vaszilij, érkeznek a bárkák! Mindketten felkapjuk a fejünket. Az előbb még néptelen Dunán itt is, ott is felbukkan egy-egy csónak széles orra, olyan váratlanul mintha a habokból bukkant volna elő. Mögöttük nesztelenül sohog a vízen a lapátok széttárt szárnya, s a hullámok között megvillan egy-egy sötét, bozontos fej. Jönnek a halászok. A folyó mentén elterülő nádasokból törnek ki szinte észrevétlenül. Egyre közelednek, már a bárkákat belül is látni, fényesen csillognak, mintha szinezüsttel lennének megrakva. ... Aznap éjjel sehogy sem bírtam elaludni. A Duna olyan harsányan zúgott az ablak alatt, már-már az volt az érzésem hogy ágyastól, házastól, mindenestől hátára kap minket s magával sodor. De még azért is izgultam, hogy vajon Vaszilijev Kárpov, akivel az este ismerkedtem össze, megtartja-e ígéretét. Abban maradtunk, hogy hajnalban bekopog hozzám, felvesz a bárkájára. Hajnali négykor, ügy, ahogy megígérte, be is kopogott Figyelmességből vattázott kabátot is hoz számomra, hogy ne fagyjak meg vékony vászonruhámban. Odakint csípős szél süvít. A tegnap oly nyugodt Dunára nem lehet ráismerni. Vergődik, hánykolódik, mint egy megvadult bika. Görcsösen markolom a bárkát, el vagyok rá készülve, hogy rögtön a vízbe borulunk. Vihar lesz, ugye? — kiabálok át Kárpovhoz. A sötétben nem látjuk egymást, de hallom a nevetését. — Ügy látszik, maga még nem járt viharban a Dunán — kiabálja vissza. — Semmi az egész. Felkelés előtt egy kicsit nyújtózkodik a Duna. — Annyit azonban a sötétben Is látni, hogy Kárpov két evezője keményen küzd a felkorbácsolt vízzel. A harc szerencsére nem tart soká, hamarosan kitérünk a háborgó folyó útjából, s a sűrű nádasok közé kanyarodunk. Szemben ülünk egymással. Kárpov órákon keresztül fáradhatatlanul evez. Nyolc felé jár már az idő, amikor kibújunk a nádasok közül. Tüneményes kép tárul elénk. Ez hát a Delta! Könnyű szédülést érzek, ismeretlen szépségek varázsa játszik velem. Mint egy óriási briliánskő a nádasok gyűrűjébe foglalva, a Fortuna-tó tükre szikrázik előttünk. Előbb meg kell szoknom a káprázatot, s csak azután kezdek eszmélni. A csillogó briliánson fehér hófoltok villognak. Legalábbis nekem an-: nak tűnik első pillantásra a méltóságteljesen úszó hattyúcsapat. Elől a vezér-: hattyú, mögötte négyes sorokban a haty-í tyúftőkák, a legvégén pedig megint magányos hattyú úszik. Ha valamelyik lema-: radt a csapatból, rögtön mellette terem, s erélyesen visszatereli. Távolabb vadkacsák és vlzityúkok sötét serege hullámzik. Helyenként mintha tüzek lángolná-: nak, tavirózsák virítanál? a vizen, közöt-: tűk levelekből szőtt zöld szigetek utaz-: nak. Miközben én a tájban gyönyörködöm, Kárpov számára megkezdődik a munka. Nekivágunk a jó párszáz hektáros tónak; hogy összegyűjtsük a zsákmányt, „kirázzuk a varsákat” — ahogy ő mondja. Kár-, pov varsái szét vannak szórva a tóbari. Órákba telik, míg sorba járjuk őket. Am az evezés itt'a legkisebb munka. A varsa zsák • alakú háló. Kárpovnak 40 Ilyen varsája van a víz alá rejtve, nagy távolságra egymástól. A víz színén csupán egy-egy kiálló karó jelzi a helyüket. Ha a karó mozog, már előre tudjuk, hogy a zsákból lesz mit a csónakba kirázni. Kár-: pov most már lábon áll, s egyensúlyozva a víz fölé hajol. A karóval együtt a varsát is kihúzza. Csupán néhány apró ponty vergődik a hálóban. Kiszabadítja őket; és visszahajítja a vízbe. Hadd nőjenek még. 30 centinél kisebb pontyot nem sza-: bad kifogni. A nehéz percek akkor következnek, amikor a vízből lyukasan kerü{ ki a háló. A halász fonalat, tűt vesz elő; és a víz fölé hajolva, az imbolygó bárkán foltozni kezdi a szétszakadt hálót. Na végre! Az ötödik varsánál Kárpov felde-, rül. Egy gyönyörű kövér ponty vergődik a hálóban. Lehet vagy négy kiló! Rá-i adásul néhány süllő és harcsa segít neki rángatni a spárgát Miután már biztos helyen, a csónak fenekén pihennek, Kárpov 'jókedvében halásztréfákkal szórakoz-i tat. A ponty — meséli — így bíztatja a halászt: „Annak, aki engem kifog, annyi folt legyen a ruháján, ahány pikkelyem van nekem.” A csuka viszont, mivelhogy nincs pikkelye, azt mondja: „Aki a háló-' jába fog, olyan csórán maradjon, amilyen én vagyok.” — Ha jól meggondoljuk, fogott is raj-: tunk az átok. Akárhogy is forgattuk ma-i gunkat, végül mindig csupaszok marad-; tunk. Kárpov ezt már komolyan mondja. En-s nek a földi paradicsomnak megvan a ma-, ga átka. Időnként a vizek itt mindent elárasztanak, s olyankor a halásznak el-; úszik a házacskája. Átlag ötévenként épülnek újjá a „Milla 23” házai. Emiatt az utóbbi években sokan a városba köls töztek. Pedig a Deltának soha nem volt olyan szüksége emberre, mint ma. A ha-' lászat fejlesztése mellett megkezdődött a nádkitermelés. A vállalat egy lejt fizet minden kéve nádért. A múlt hónapban Kárpov 2400 lejt keresett, felesége ugyanakkor a nádbetakarításnál 1200 lejt hozott haza. A pénznek azonban itt nem sok hasznát vehetik. Űk is arra gyűjtenek, hogy majd a városba költöznek, házat vásárolnak maguknak. Igaz, megindult a küzdelem azért is, hogy a halászokat megvédjék az ártól. Hidrölógusok térképezik a Deltát, keresik a védettebb helyeket, amelyek köré érdemes lenne gátakat emelni. Ilyen helyekre akarják áttelepí-j teni a jövő halászfaluit. — A vizet nehéz legyőzni. Kárpov az utolsó varsákat is kirázta. Délfelé közeledik az idő, s mi bejártuk ke resztül-kasul a Fortuna-tavat. Elég ’ gyenge nap volt, Kárpov 40 kilóra becsüli a fogást. Ezenkívlü van még a bárkában vagy 5—6 kilő béka és rák is. Két órára érkeztünk vissza a faluba, Kárpov nem enged el, meghív magához ebédre, és tiszteletemre elkészíti a négy kilós pontyot, melyet a ház udvarán megterített asztalnál fogyasztunk el; mellé savanykás kovászt iszogatunk. Ebéd után átmegyünk az Italboltba. Á nagy ivószoba már tele halásszal. Lát-: szik, hogy itt nincs hiba, az italbolt min-: dennap jó fogást csinál. Vagy egy óra múlva zeneszó csalogat ki onnan bennün-: két. Valahonnét messziről, a vizek közül száll a zene felénk. Egyre többen gyűlünk a bolt elé, hallgatjuk a láthatatlan zene-; kart, mely egyre erősebben szól s me-í lódiájával elárasztja az egész falut. Mint-í ha körülöttünk a tavak muzsikálnának. Sorra nyílik a házak ajtaja, az emberek a partra tódulnak. Még a kiszolgáló is otthagyja a pultot, s közénk áll a titokzatos koncertet hallgatni. Állnak szótla-í nul a nagydarab, kemény halászok, hagy-: fák, hogy a zene finom fátyola a lelkűkre szálljon. Végül felbukkan a hangok forrása. Az öreg Dunaágon fehér hajó úszik lefelé. A Delta kultúrhajója, az úszó mozi közeleg zeneszóval. —
