A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-27 / 4. szám
Nincs tehetséged? írj elvontan! „Szovjetszkaja“ kultúra“ idei második számában érdekes cikk Jelent meg e címen a modern művészeti irányok egyik legizgalmasabb küzdőteréről, Nyugat-Berlinből. L. Burnyacev hírlapíró nyugatberlini tartózkodása alkalmával ellátogatott Friedrich Stabenau képzőművészeti főiskolai tanár műtermébe „legyetek absztraktok!“ — tanácsolják a Nyugat művészeinek a divatos művészet tisztelői s duzzadt pénztárcájukat megrázzák előttük. Igen, ameddig Európa és Amerika részvényeseinek karjai elérnek, addig megvan az absztrakcionizmus keletje. De * hogyan gondolkodnak erről maguk a Nyugat művészei? Erre a kérdésre keresett választ a hírlapíró Stabenau tanárnál. — Az absztrakcionizmus — fejtette ki a tanár — mindig eltávolodik a bemutatandó konkrét tárgytól. Ezért ugyanaz az eredmény valamennyi absztrakcíonistánál: valami különlegesség, melyet csak ők maguk értenek. Mi ez? Mit alkottak? A művészet egyszerű tisztelője ugyan el nem találja, hogy a megszületett „festmény" gyönyörű nőt, vagy tüzoltótornyót ábrázol-e? Miután ebben egyetértettek, felvetették a további kérdést: szolgálhatja-e az embert az elvont műalkotás? — Nemi — felelte keményen és határozottan a tanár. — Az igazi művész az, akit mindenki megért, mert hiszen mások számára alkot s nemcsak önmagának. Az élet és az emberek elől természetesen nem zárkózhat el elefántcsonttoronyba. Csak az életből merítheti alkotásának anyagát. Ma nem lehet a modernista Mondrianhoz hasonlóan a Szajnára nyíló és gyönyörű kilátást biztosító ablakokat bedeszkázni, hogy a látott kép ’yett alig valaki számára érthető geometriai mintákat pingáljon. — Ezek szerint elutasítja az absz akcionizmust? — Mint önálló művészetet, inén — felelte a tanár — azonban mint módszer szolgálhatja az absztrakcionizmus a realizmust is. De ennek semmt köze az ún. „absztrakciontzmushoz“. Elmondok önnek egy tanulságos történetet. Ismeretes, hogy Bertolt Brecht ifjúkorában kertész szeretett volna lenni. El is szegődött tanulni egy kertész mesterhez. Egyszer a mester valahová eltávozott s meghagyta inasának, hogy a babércserjét gömb alakban nyírja meg. A buzgó Brecht ollókkal fegyverkezett fel, nekilátott feladatának és a gömb hamarosan el is készült. De viszszajött a mester s növendékének művét látva így szólt: „No, igen, a gömb az meglenne, de hová tűnt a cserje?!“ Munkájába merülten ugyanis Brecht majd az egész bokrot elnyírta. A tanulság belőle? A forma önmagába sohasem adja föltétlenül a tartalmat. — De tanár úr — vetette ellen az újságíró — a mai absztrakcionisták képeinek gyakran sem formájuk, sem tartalmuk nincsen! Nemrég itt, Nyugat-Berlinben az amerikai művészet kiállításán olyan „alkotások“ is szerepelte1- amelyeket szégyen festménynek nevezni. — Természetesen — ismerte el Stabenau. — Hruscsovnak tökéletesen igaza van, amikor azt vallja, hogy az igazi művészetnek híven kell visszatükröznie az életet. Az én véleményem az, hogy az új utakat kell keresni nemcsak a világűrben, hanem a művészetek terén is. De itt nehéz nem fuserálnt. De mit takargatjuk a hibát? Ma sokan azért írnak, festenek elvontan, mert hiányzik a tehetségük. . „Nincs tehetséged? — Ír] elvontan!“ Ez a jelszavuk. — Ha a művészet igazi és magasztos akar lenni, akkor az élet igazságából kell kiindulnia és sohasem szabad csalnia. Tudják — folytatta a művész, velem egyetlenegy s-r-r fordult elő, hogy csaltam. Hitler idejében történt, amikor létérdekből arcképeket festettem. Egyszer egy náci halkereskedő keresett fel. Felvázoltam arcképét, melyen pontyhoz hasonlított. Mikor a kép elkészült, a kereskedő jelenlétében egyetlen ecsetvonással letörültem egyenruhájáról a horogkeresztes jelvényt. A rendelőm megvette a képet és elégedetten távozott. Azonban néhány nap múlva ismét megjelent. Hol a jelvény az egyenruhámról? — kérdezte dühösen. — Minek az magának? — feleltem. Rövidesen még kellemetlensége lehet belőle (ez 1943-ban történt], hamarosan itt lesznek az oroszok, hogyan igazolja majd akkor magát? A „ponty“ elgondolkodott. Azt mondta „Jól van!“ és elment. Nemrég egyik ismerősöm találkozott a „ponttyal“ s elmesélte, hogy a jelvényt akkoriban fölösleges volt kitörülni, mert röviddel rá a kép házával együtt háborús kárként leégett. így szól ismerősömhöz: „Kérdezd meg tőle, emlékezetből nem festené-e meg újra a képet, de magától értetődően a náci jelvénnyel együtt. Mert éppen erre most igen nagy szükségem lennel’ — Amint látja — jegyezte meg a művész szomorúan — a művészetben sohasem tanácsos csalniI — mg— rSASSS//SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSJSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS/S//SSSSS/SSSSSSS/SSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SS, Krnoslkot kissé zavarjba hozta a tanítónő magatartása: Nagyon sajnálom... Már kezdtem örülni, hogy ... Szóval egész szépen kezdett kibontakozni a munkája, és hát eredmények is... Mindegy, ahogy gondolja .. Bocsánat a zavarásért!... Töltse kellemesen a nyári szünetet! — Kezet fogott a tanítónővel és elment. A tanítónő mosolyogva köszönte meg a tikár jókívánságát, mégis sírás szorongatta a torkát. Valahol a lelke legmélyén érzi, hogy nagyon szívéhez nőtt ez a kicsi falu az Aranyhegyével, folyójával, gyerekeivel és felnőttéivel együtt. Nem vágyik el innen, mégis elmegy, mert el kell mennie: valaki nagyon megveti őt, pedig azt a valakit nagyon szereti. Most már tudja, érzi, hogy szereti, hogy nála nélkül nehéz lesz az élete. Mi mást tehetne, ha ennyire megalázta az élet!? Legjobb lesz, ha elmegy. Jakab Margit minden héten kétszer elment a kórházba. Elment, hogy ott legyen tíz percet, hogy egy pillanatig ott állhasson Bognár ágya mellett, hogy egy-két biztató szót halljon a főorvostól. Aztán hazament és reménykedett, hogy legközelebb már eszméleténél lesz az ember és pár szót szólhat hozzá. Ma ismét a kórház folyosóján megy dobogó szívvel és reménnyel: hátha, hátha? Mosolyogva fut elé az ápolónő: — Minden rendben!... Két napja eszméleténél van ... Nem szabad felizgatni... Beszélni is alig tud, csak ügy suttog .... Jakab Margitot nagy gyengeség lepi el. Mintha ezernyi apró hangya bizseregne a térde kalácsban, mintha jeges, majd meg forró szél csapkodná az arcát. — Nem kér... kérdezett semmit? — dadogja meglepetésében az aszony, és szívszorongva várja az ápolónő válaszát. — De igen... — feleli az ápolónő.-' — Többször is megkérdezte egymás után, hogy maga és a fia volt-e nála ... — Megmondta neki, hogy minden héten ...? — Természetesen'... Ogy láttam, örült neki... No, tessék, bemehet hozzá, de óvatosan beszélgessenek! Jakab Margit benyitja az ajtót, remeg a keze, pedig küzd ellene. Aztán megáll Bognár József ágya mellett: — Jónapot, Józsi! Néz az ember a szabadon hagyott bal szemével, nézi szótlanul, hosszan az aszszonyt, s az egykori kemény ember szeméből könny buggyan. A kis könnycsermely végigfut az arcán, beleszalad álla bozótjába. Suttogó a hangja: — Jő, hogy eljöttél, Margit... Az asszony leül, s lassan megfogja Bognár takarón nyugvó kezét. Ogy ül ott szótlanul, csendesen a látogatási idő leteltéig. Akkor elköszön és elmegy. Jakab Margit távozása után Valkó Péter, civilbe“ öltözötten nyit be Bognárhoz. — Nekem már letelt, Józsi... Hazamegyek ... Igyekezz te is... Szükség lesz még otthon miránk!... Isten veled! — Isten veled, Péter! Másnap Pista látogatja meg Bognárt. Sokáig szótlanul fürkészi egymás arcát a két ember: mi maradt meg a ré-
