A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-01-27 / 4. szám
SZIROTYÄK DEZSŐ rajza á tm o ft, Jurij Nagibin Gyima és Szása együtt járt iskolába. Együtt játszottak az udvarban, együtt reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak. Egy lakásban laktak, a két édesanya ugyanabban az Iskolában tanított és mind a két kisfiút ugyanaz a nagymama nevelte Nem maradt más választásuk: össze kellett barátkozniuk, tekintet nélkül a kórkülönbségre, és a társadalmi helyzetre Gyima ugyanis harmadosztályos volt és pionír Szása első éve iárt iskolába. és csak álmodhatott a pionír nyakkendőről. Szásának hizelgett a harmadosztályossal való barátsága és Gyima szívesen gyámkodott volna a kisebb felett, ha Szásának nem lett volna olyan kiállhatatlan modora Most is alighogy kiléptek az iskola kapuján, Szása izgatott hangon megszólalt: — Nézd csak. ugye mennyire hasonlítanak az egynapos csirkére? — Kik — kérdezte hűvösen Gyima. noha pontosan tudta, mire vonatkozik barátja felkiáltása Az iskola kertjének vaskerítése mögül egy iávorfa karcsú ágai nyúltak ki a mellékutcába tele aranyos zöld levelekkel. November eleje volt. a többi fa már mind elhullatta leveleit, csak a hársfa őrizte meg fényes díszét. — Egyáltalán nem hasonlítanak — válaszolta borúsan Gyima, — a csibék gömbölyűek, a levelek pedig csipkézettek. — Igazad van — egyezett bele készségesen Szása — inkább kiterjesztett ujjú kezekre hasonlít Nézd csak, ezek a kezek már régen nem mosakodtak! — mutatott egy csomó elfeketedett levélre. Gyima semmit sem felelt. Bosszantotta Szása viselkedése, aki mindenfajta váratlan és Gyihia szerint értelmetlen dolgokat fecsegett össze. A legsértőbb az volt, hogy ezek a sületlenségek gyakran tetszettek a felnőtteknek. így például tegnap mama elmesélte apának, hogy ünnepkor eljön hozzájuk az unokatestvére, Veronika. „Veronika? — kérdezte elgondolkozva Szása. Nagyon szép név. Mintha egy madár repülne a tő felett. És amikor Szása kiment a szobából, édesapja elgondolkozva jegyezte meg: Mulatságos gyerekl — Maid megváltozik — szólt közbe féltékenyen Gyima. de lelke mélyén érezte, hogy Szása nem változik meg. Mindamellett be akarta bizonyítani. hogy Szása egyáltalán nem szórakoztató, hanem a világon a legielentéktelenebb hazudozö és affektátó. — Ez a bácsi pedig — hallotta Gyima újra Szása hangját — mindjárt elrepül a bajszán Gyima felemelte a fejét és egy emeletes ház tetején óriási, vörhenyes bajuszú, élemedett korú férfit pillantott meg. A férfi egy csapat kamaszfiút irányított, akik a ház párkányán színes lámpafüzért helyeztek el. Pompás bajusza lengedezett a szélben, valóban el lehetett hinni, hogy hamarosan elrepül rajta. — Magam is rájöttem volna erre, ha előbb látom — gondolta dühösen Gyimka. Körülnézett. A csöndes kis mellékutca a közeli ünnepre készülődött. A házmester fehér köpenyben a kaput festette,' két asszony, egy öreg meg egy fiatal, vörös vászonra krétával írt jelmondatokat erősített a falra. A méllékutoa végén egy hatemeletes ház tetejére transzparenst szereltek fel. Kis, titkos mosoly játszott Gyimka ajkán. Szásának sandítva megszólalt: — Apa megígérte, hogy elvisz a felvonulásra! Együtt megyünk, mi férfiak! Mély sóhaj volt a válasz. Szása édesapja meteorológus volt egy északsarki állomásén, és Szása már második éve csak rádión át hallotta. Néha meg sem ismerte a hangját. Lehet, hogy azért, mert a rádión édesapja úgy beszélt, mintha nemcsak Szásához hanem Moszkva valamennyi kisfiához szólna. Apa zászlót vesz nekem — jelentette ki elégedetten Gyima. — És a mi oszlopunk vonul a legközelebb a mauzóleumhoz. — Szerencsés vagy! — sóhajtot újból Szása. Elszomorodott. De nem szeretett szomorkodni. Örülni szeretett és elcsodálkozni az életen. Körülnézett, tekintete befutotta a mellékutcát, hátha felfedez valamit, aminek megörülhet. De körülötte mindenki az ünnepről beszélt és az ünnep az édesapjától való távolságra emlékeztette. — Tudod, tegnap mulatságos álmom volt — kezdte Szása lassan, mintha most kotorná össze az emlékeket s újból mosolygott. Mintha hajón mennénk, a kékes kék tengeren s hirtelen a hajón egy csapat repülőhal jelent meg, aranyos, ezüstös, piros színűek... Uszonyaikat úgy lengetik, mintha a szárnyaik lennének. És repülnek a hajó felett. Horgot kaptam s feldobtam az égre, mintha a vízbe dobnám és halászni kezdtem. Már sokat összefogtam, amikor a horog hirtelen egyszerre csak az árbocban megakadt. Kihúztam a horgot és akkor felébredtem. Mulatságos nem? — Mulatságos... — bólintott Gyima és azon töprengett, hogy ő miért álmodott egész éjjel két unalmas vízmedencével, amelyek szinűltig tele voltak számtanpéldákkal. A szürke viz lustán folydogált egyik medencéből a másikba. Hirtelen merően Szására nézett. — És a tenger nagyon kék volt? — kérdezte ellenségesen. — Igazi égszinkék — erősítette meg Szása. — A halak aranyosak, ezüstösek és még milyenek voltak? — Pirosak, rózsaszínűek. — Szürkésbarna pettyes nem volt? — Nem volt. — Szóval nem volt! — jelentette ki kárörömmel Gyima. — Semmi sem volt, hal sem volt, tenger sem volt, sőt az álmod sem volt! Szásának összeverődtek a fogai. — Miért? — kérdezte alig hallhatóan. — Nem tudod, talán, hogy az álmok szürkék? Bizony szürkék! Kérdezted meg apát. .. te közönséges füllentő vagy! Szása megsemmisül ten hallgatott. — Most már mindent tudok rólad! — folytatta Gyima diadalmasan. — És te festetted be Makszim farkát! — De nem, pionír becsületszavamra, nemi — tiltakozott hevesen Szása. — Elsősorban még nem vagy pionír! — állapította meg megfontoltan Gyima — és nem is leszel mindaddig, amíg színes álmaid lesznek! Másodsorsoban szándékosan mázoltad be Makszim farkét, hogy kitalálhasd a galambokat és mutasd, hogy milyen okos vagy. Gyimát diadala nem tette nagylelkűvé: Szása még aznap megtudta, hogy „Füllentő“ csúfnevét az egész udvar megtanulta. Az otthoniak sem mutattak nagy érdeklődést a „színes álmok“ iránt. — Mi vagyunk a hibások mondotta Gyima édesanyja. — Megszokta, hogy mindenki lelkesedik a kitalálásaiért. — Csak hadd találjon ki annyit, amennyi jólesik neki — vette védelmébe a mamája — csak nem szabad a fantáziáit igaznak elfogadni ... Csak Makszim dörgölődzött teljes hittel Szása lábához. És amikor a kisfiú a kutya lila farkát nézte, zavartan töprengett: Lehet, hogy igazán én mázoltam be a farkét? Egyszóval a nap nem hozott Szásának örömet. Viszont az éjszaka bőven kápótolta minden megpróbáltatásaiért. Azt álmodta, hogy' édesapja sítalpon hozzájuk repült és ejtőernyőn egyenesen az udvarra ereszkedett le. „Féltem, hogy lekésem a felvonulást" — mondta a papa és kézenfogva Szását magáifal vitte a felvonulásra. A kisfiúnak káprázott a szeme az ünneplő, jókedvű tömeg láttán, gyönyörű kéken csillogott a égbolt és kis, fehér bárányfelhők úszkáltak rajta. Fénylettek a réztrombfták, vörösen lebogtak a zászlók és plakátok, a kék, vörös, zöld léggömbök emelkedtek a levegőbe, ö is vörös zászlót vitt a kezében, a mellén pedig — beszélhet Gyima, akármit — igazán piros pionirnyakkendő virított. Mellette bnczifán lénevetett Makszim. Kertész Erzsébet fordítása 10 i V
